Fidelio: Haladjunk időrendben. Hangszered, a klarinét, illetve a jazz-klarinétozás legnagyobb alakjainak tiszteletére néhány éve lemezsorozat felvételébe kezdtél. A magyar zenei piacon egyedülálló vállalkozásról van szó. Az első CD-t Benny Goodman munkásságának szentelted. Miért?

Fritz József: Amikor a Goodman-CD felvételei készültek, még nem gondolkoztam lemezsorozatban. Egyszerűen arról volt szó, hogy életművével sokszor találkoztam az életben, meghatározó zenész volt számomra. Miatta kezdtem jazzt hallgatni. Először egy Fred Astaire-albumon hallottam klarinétozni, tizenkét éves koromban. Édesapám látta-hallotta játszani Goodmant az Erkel Színházban, ez volt élete nagy jazzkoncert-élménye. Magam pedig - még abban az időben, amikor klasszikus zenét tanultam - találkoztam a Kontrasztok című Bartók-művel, melyet a zeneszerző Goodman felkérésére írt. Vagy, hogy egy későbbi élményemet meséljem el, Martonosi György dobos egyszer azt mondta nekem: "Úgyis hasonlítasz Benny Goodmanre, miért nem alapítasz egy Benny Goodman-emlékzenekart?"

FS: 1990-ben voltál tizenkét esztendős. Akkoriban elég egyedi dolognak számított Magyarországon egy korodbeli gyereknek Fred Astaire-t hallgatni.

FJ: Azokban a hónapokban épp ment egy Fred Astaire-Gene Kelly sorozat a tévében, és nagy hatással voltak rám a filmek. A húsvéti locsolópénzből vehettem a Múzeum-körúton egy Goodman-lemezt, Ella Fitzgeraldtól az In Rome albumot, valamint néhány lengyel lemezt a "Polish Jazz" sorozatban.

FS: Goodman-lemezedet meglepő módon nem egy Artie Shaw-, vagy egy Buddy DeFranco-CD, hanem Henry Mancini zeneszerző kompozícióinak gyűjteménye követte. Hogyan esett rá a választás?

FJ: Elszánt Mancini-lemezgyűjtő vagyok, s már régóta járt a fejemben a gondolat, hogy előbb-utóbb lemezt készítek a számaiból. Ő is fontos indító szerepet játszott a pályámon, a lemezei miatt kezdtem el fuvolázni. A Mancini-dalokat tartalmazó lemezemen ráadásul Tommy Vig volt a főszereplő vibrafonos, aki maga is tagja volt Amerikában a Mancini-nagyzenekarnak, s így közelről ismerte kedves komponistámat.

FS: Mind gyakrabban látni a nevedet angolosan leírva, így: Joe Fritz. Miért döntöttél az angol névváltozat mellett?

FJ: Nem valamiféle anglománia az oka. A barátaim régóta Joe-nak neveznek, s úgy gondoltam, Horváth Charlie és Zámbó Jimmy mellett elfér egy Joe Fritz is.

FS: Eljutottak a CD-id külföldre is? S ha igen, kaptál már valamilyen szakmai vagy hallgatói visszajelzést?

FJ: Igen. Néhány általam tisztelt pályatársnak el szoktam küldeni a lemezeimet, ők pedig mindig válaszolnak. Nagyon büszke vagyok például Buddy DeFranco kitüntető figyelmére: postai levélben érkező válaszaiban mindig ad néhány hasznos szakmai tanácsot is. Miután első CD-met (még a Goodman-gyűjtemény előttit) elküldtem neki, doboznyi válasz érkezett Floridából. A levélen kívül kottákat, a mester klarinétiskoláját és néhány CD-jét tartalmazta. Ugyancsak nagyon jól esett, hogy az Idahói Egyetem értesített: az én Szomorú vasárnap-felvételemet használja a killer diller játékstílus (klarinét-dob párbaj) illusztrálására. 2006-ban Ausztriában adtam a lemezemből egy-egy példányt az ott koncertező New York Voices tagjainak. 2007-ben veszprémi hangversenyük alkalmából találkoztam velük ismét, gratuláltak a zenémhez, s az egyikük elmesélte, hogy CD-m a lánya kedvenc lemeze lett, mindig azt hallgatja az autójában. Végül, de nem utolsó sorban: Dudás Lajos, a Németországban élő kiváló klarinétos mindig felkeres, amikor Magyarországon jár, utána pedig éles, megbízható kritikát mond az épp aktuális lemezemről.

FS: A Joe Fritz Band nem panaszkodhat: koncertjeiteken akár kétszer-háromszor annyi ember is összegyűlik, mint sok más jazzhangversenyen. Mégsem látni benneteket fesztiválok és bizonyos jazzklubok műsorán…

FJ: Mindkét észrevétel helyes. A helyzet az, hogy a jazzközönség igénye és a klubok műsorait szervezők érdekei nem mindig esnek egybe. Hazánkban jelenleg csúcspontjára jutott ez az ellentét. Akik a nagyon modern jazznél régebbi jazzstílusokat szeretnek, vendéglőkbe szorulnak, és az élő zene alatt kénytelenek a kanál- és villacsörgést hallgatni.

FS: Az egyik internetes honlapon olvasható egy hosszabb írásod a klarinétról és a magyar klarinétozás történetéről. Ez is szokatlan jelenség hazánkban. Gyakorló jazzmuzsikusok igen ritkán vállalkoznak monográfiák vagy nagyobb terjedelmű zenei tanulmányok írására. Tervezed a munka könyv alakban való megjelentetését?

FJ: Ezt a szöveget kb. kilenc évvel ezelőtt írtam. Érdekes, hogy említed, mert az utóbbi időben többen olvasták és gratuláltak hozzá, úgyhogy valóban kezdtem gondolkozni az átdolgozásán és kibővítésén. El tudnám képzelni könyv formában is, CD-melléklettel.

FS: Mancini-lemezeden altfuvolán is játszol. Milyen kihívást jelentett a hangszer a klarinét után?

FJ: Nem volt időm rá, hogy átérezzem a kihívást, mivel csupán néhány nappal a lemezfelvételek előtt jutottam hozzá egy hangszerhez. Eredeti terveim szerint négy altfuvola szerepelt volna a lemezen, akár Mancini eredeti hangszereléseiben. De sem négy altfuvolát, sem négy, jazzben járatos altfuvolást nem találtam. Egy altfuvola azonban elengedhetetlenül kellett, mivel ez a hangszer integráns része Mancini zenei világának.

FS: Mi a témája a legfrissebb tribute-lemezednek?

FJ: Ezúttal sem a nagy klarinétosok előtt tisztelgünk (egy efféle projekttel a jövő évben szeretnék előrukkolni), a napokban megjelent CD címe: Salute To The Norman Granz Sessions. A lemezen közreműködik Fekete István (trombita), Szeverényi Mátyás (gitár), Molnár Péter (bőgő) és Adamecz József (dob), én pedig ismét két hangszeren játszom. A repertoár a dixieland-slágerektől Charlie Parkerig ível...