- Te rögtön úgy kezdted, hogy kozmopolita lettél. Genfben születtél, Amerikában, Hollandiában és Olaszországban tanultál, és még számos helyen éltél.

- Amerikában nem tanultam, de valóban kaptam fiatalon egy ösztöndíjat, amit nem használtam föl, mert akkor még féltem az elszakadástól. Tartottam többek közt a repüléstől és a távolságtól. Édesapám ENSZ diplomata volt, sokat járta a világot, mi pedig utaztunk vele. Az első svájci és olaszországi hosszabb kint tartózkodás tehát vele együtt történt, de aztán úgy hozta az élet, hogy Hágában, Bécsben, Perugiában tanulhattam.

- Gyerekkorodban akkor te sok olyan dolgot élhettél át kint, amit az itthoni zenésztársaid nem.

- Akkor itthon még kommunizmus volt, és fiatalon szembesültem azzal az erős kontraszttal, hogy milyen az élet egy nyugati országban az itthonihoz képest, amit meg sokszor nagyon szürkének éreztem.

A külföldi tapasztalatoknak rengeteg pozitívuma volt az életemben, amit megpróbáltam minél jobban kamatoztatni. Nagyon izgalmas és hosszútávon meghatározó, hogy belelátsz különböző kultúrákba, és ennek megfelelően határozom meg önmagamat is. Mivel sok helyen laktam Európában, ezért én elsősorban európainak tartom magam. Pár éve először jutottam ki New Yorkba, ami egyértelműen a jazz központja és hazája, és ez egy jazz-zenésznek mindig hatalmas élmény. Ennek ellenére mégsem éreztem azt, amit Európában mindig érzek: azt, hogy otthon vagyok.

- Mi volt kint idegen számodra? Mi volt eltérő a new york-iak gondolkodásban, zenélésben?

- Amerikában a zenészek máshogy közelítik meg például azt a vonalat, amit én képviselek. Ez abból a különbségből fakad, hogy ők New Yorkban elsősorban jazz-zenészek, akik a zsidó kultúrával foglalkoznak, mi meg itt Kelet-Közép Európában közelebb állunk a zsidó gyökerekhez, és a jazzt megtanultuk, mint egy iskolában elsajátítható zenei műfajt. Több kinti zenésztől kaptam például azt a meglepő visszajelzést, hogy én mennyivel szabadabban merem használni azokat a táncműfajokat, amik a zsidó zenén belül találhatóak. Ők ebben sokkal kötöttebbek.

- A klezjazz műfaja, ami egyben a 2003-as lemezetek címe is, Európában elsősorban a te nevedhez kapcsolódik. Nincs más vonala a többi európai országban?

- Természetesen próbálom mindig nyomon követni, hogy ki foglalkozik még klezjazzel külföldön. New Yorkban van egy erős irányzata, de Európában és azon belül Magyarországon sem jellemző. Viszont ez nem annyira meglepő, ha azt nézzük, hogy itthon szinte kizárólag Dresch Mihály zenekara vegyíti egymással a népzenét és a jazzt - én inkább ezt élem meg hiányként. Vagyis azt, hogy itthon nem nőnek ki gombamód a fiatal zenészek, akik nemcsak az amerikai mainstreamet másolják, hanem a magyar népzenét is ugyanolyan fontosnak tekintik. Ez jobban meglep, mint az, hogy a zsidó identitás nem jelenik meg a magyar jazzéletben.

- A te értelmezésedben mit jelenthet ma a népzene korosztálytól függetlenül?

- Önmagunk hiteles megtalálását, amit aztán közvetíteni tudunk a zenében. Vagyis a zenét sem mindig adaptálni vagy átvenni kell. Ha kimész New Yorkba, akkor ott azt látod, hogy azért játsszák hitelesen a mainstream jazzt, mert abban az életformában élnek. Ma a vezető jazz-zenészek nem feltétlenül amerikaiak, és pláne nem new york-iak, ahogy például az ismert szaxofonos, Chris Potter is egy kisvárosból származik. Mégis benne él abban a közegben. Ha nekem nem lenne ilyen meghatározó a népzene az életemben, amin keresztül próbálom magam definiálni a jazzben is, akkor nagy hiányérzetem lenne.

- Téged pedig a Nigun esetében nemcsak a zsidó népzene, de annak az elméleti háttere is erősen meghatároz. A számmisztika része a zenéteknek. Hogy kell ezt elképzelni?

- Főleg az előző lemezünknek volt meghatározó tényezője a számmisztika. Ez összefoglalva annyit jelent, hogy a héber betűknek van számértéke is, ilyen értelemben minden leírt szó kiad egy összeadható számértéket, amivel aztán lehet kalkulálni. Ebből pedig zenei oldalról nézve is nagyon izgalmas számok jönnek ki. Ha valaki egy többlettartalmat akar ebbe belelátni, akkor azt így könnyű megtenni. Ezzel persze lehet vitatkozni, de ezek a Kabala szerint mégis ott vannak. Engem a zenében ezzel kapcsolatban az egymás fölötti számértékek, vagyis a poliritmia fogott meg.

- Mennyi időd van a saját zenekarodra amellett, hogy szervezed is a fellépőket, tanítasz itthon és külföldön, és a Fidelionál is rendszeresen közölsz írásokat?

- Állandó időviharban élem az életemet, általában sok feladat vár rám, aminek próbálok megfelelni. Emiatt most egy döntést hoztam arról, hogy a sok feladat között előrébb sorolom a Nigunt, a saját zenekaromat, és ennek az odafigyelésnek már nyáron is érezhető volt a pozitív hatása. Eljutottunk Bulgáriába, Szerbiába, és itthon is jó fellépéseink voltak. Bede Péterrel, Ajtai Péterrel és Baló Istvánnal alkotjuk a zenekart, akikkel mindegy egyes perc, amit a próbateremben vagy a színpadon töltünk, nagyon felemelő.

- Mennyire tudod működtetni a menedzseri szerepben a külföldi kapcsolataidat?

- Azt láttam, hogy a külföldi fesztiválok menedzserei nem szívesen állnak szóba művészekkel, mert más kategóriának tartják a művészt és azt, aki a pénzről, szerződésről, számlákról tárgyal velük. Külföldön ez a két terület teljesen szét van választva, nem tudnak ezzel mit kezdeni, mert a gazdasági és a művészeti tevékenység az ő szemükben nem összemosható.

- De te ezzel együtt nagy neveket tudtál már a Nigunhoz meghívni. A Zsidó Nyári Fesztiválon szeptember 2-án a világhírű amerikai trombitás, Frank London lesz a sztárfellépőtök. Őt hogy sikerült meghívni?

- Frank Londonnal bizonyos módon már régóta ismerjük egymást. Hosszú évekkel ezelőtt a Szigeten lépett fel a Klezmatics-szal, én pedig a Nigunnal. Ott egy ismerősömtől szereztem egy olyan stagepass-t, amivel elvileg mindenhova be tudtam jutni, csak épp hozzá nem engedtek be a biztonságiak mégsem. Legfeljebb negyven másodpercet engedetek volna vele beszélni. Erre váratlanul kijött Frank London, megölelt, és azt mondta, én ismerem a Nigunt, gyere be. Később New Yorkban szintén volt szerencsém együtt játszani vele, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne őt egyszer a Nigunhoz elhozni.

- Hosszú évek óta van egy Hangszerelem című rovatod nálunk a Fidelioban, ahol rendszeresen faggatsz zenészeket a kedvenc hangszereikről. Most én kérdezem tőled, hogy melyik a te kedvenc hangszered, és van-e annak története?

- Nagyon örülök ennek a kérdésnek. Ezt nekem még soha senki nem tette fel, én viszont annyi embertől kérdeztem már (nevet). Több kedvenc darabom is van, az egyik nem gitár, hanem erősítő. Az én fejemben lévő hangélményhez a legközelebb a Fender erősítők állnak, azok, amiket még a hatvanas-hetvenes években készítettek Amerikában. Érdekes módon ezek nem is drága erősítők, csak nehéz jó állapotban lévőt kifogni. Gitárban pedig több csere révén nemrég jutottam hozzá egy csodálatos Collings gitárhoz, amiben Galambos Ernő barátom, a Stageshop gitárüzlet tulajdonosa segített. A zsidó zenében a klarinét, nagyon sokszor lefelé hajlít, jellegzetes, kicsit a röhögésre emlékeztető hangról van szó, amit gitárral lehetetlen kivitelezni. Ha csak nincs a gitáron nyújtókar. Azért volt tehát régi vágyam ez a gitár, mert sokszor a fejemben nekem így szólt az a hang. Nem azt játszottam, de én mégis így hallottam magamban, ezzel pedig valóban meg tudom szólaltatni. Mióta a Collings az enyém lett, teljesen odavagyok érte.

Gitár:
- Collings I35 Custom

Erősítők:
- Fender Princeton Reverb II. (Weber hangszóró)
- Fender Vibro Champ (Weber hangszóró)
- Groove Tubes, JJ csövek
- Standback erősítő állvány

Effektek:
- Rat II. torzító ('80-as évekből) 
- KTR Klon overdrive
- Strymon Flint reverb és tremolo
- Strymon Timeline delay/looper
- DMC 3 midi controller 
- Lehle Sunday drive
- Cioks TC 10 táp
- TC Polytune hangológép
- Pedaltrain board

Kábelek:
- Vovox Sonorus, Vovox Link Protect 
- Lava ELC

Húr:
- Thomastik-Infeld BeBop 0.11

Pengető:
- Jim Dunlop Jazz III max grip