Leni Stern számával indult a Mike Stern Band ’24-es budapesti koncertje – szép indítás volt a Like a Thief, amit Stern felesége különleges afrikai hangszerére, a ngonira írt, és ezen a vékony nyakú, pici pengetősön is kísérte a dalt. Alapvetően nem szokványos kezdőszám egy balladisztikus darab, itt mégis jól vette a közönség az Al Di Meola Electric Band közel másfél órás blokkja után, amely önálló programnak is elég lett volna egy estére. Egymást követően két azonos típusú koncert, két fajsúlyos zenekar – fél óra szünettel – még a műfaj rajongóinak is sűrű.
Leni Stern (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Sternért azonban tömegek hoznák meg ezt az áldozatot, a jazz-rock fusion világának egyik ikonját bármilyen zenei környezetben érdemes látni és hallani, eleget bizonyított:
a műfaj csaknem minden meghatározó alakjával és formációjával játszott az elmúlt évtizedekben,
dolgozott vele többek közt a Blood, sweat and tears, Billy Cobham, Joe Henderson, Miles Davis, a Brecker Brothers, a Steps Ahead és Jaco Pastorious. Stern neve mára fogalommá vált a szakma és a zenerajongók számára, csaknem ötven éve áll színpadon folyamatosan, első szólólemeze 1986-ban jelent meg. (Először ’83-ban készített felvételt saját formációval, a Neesh trióval.)
Mike Stern (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
A kilencvenes évektől létező Mike Stern Band a budapesti buli előestéjén még a milánói Blue Note-ban játszott dupla koncertet, november végén pedig már New Yorkban lépnek színpadra. Az Erkel Színházban nagyrészt új számok szerepeltek a programjukban, keveset hallottunk a régi, ismert nóták közül, ami azt is jelzi, hogy a Mike Stern Band egzisztál, a formáció folyamatosan megújul, nem abból élnek, hogy önmagukat ismétlik, szakadatlanul alkotnak.
Míg a hatvanas-hetvenes korosztály általánosan küzd a kitaszítottság, feleslegesség érzésével, a zeneipart – úgy látszik – nem zabálja fel az ageizmus.
Az életkor nem szempont, nem csökken a szakma és a közönség figyelme a művész iránt, ezáltal megmarad a megbecsültség érzése, az ember megőrzi a méltóságát, szellemi-fizikai aktivitását. Akit nem győz le a drog vagy az alkohol, az él. És turnézik hetvenegy évesen…
Bob Franceschini (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
A koncert elején három számot hallhattunk Stern egészen friss, 2024. szeptember 13-án megjelent Echoes and Other Songs című albumáról, amelynek producere egyébként jó barátja, a márciusban elhunyt Jim Beard zongorista és zeneszerző volt.
A Connections változatos szám, sok mindent felvillant a groove-os játéktól a medium és up tempo swingig – ebben szólalt meg az első nagy volumenű gitárszóló az este folyamán, és Bob Franceschini is beszállt egy kiemelkedő szólóval, a szaxofonos szép fényű játékával mindenképp hozzájárult az este nagy pillanataihoz.
Mike Stern (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Az Echoes dinamikusabb nóta, mutatós ívekkel, ebben hallhattuk a műsorban először a dobos fenomén, Dennis Chambers szólóját, ami pont olyan volt, amilyet vártunk – elementáris, erős, lendületes. Chambers egyedi jelenség, nem iskolázott zenész, mégsincs olyan név a nemzetközi élvonalban, akivel ne játszott volna együtt. Biztos ültek jó páran a nézőtéren, akik csak miatta váltottak jegyet, szakmai körökben húzónév.
Stern énekelt a Wishing Wellben, dúdolta minden taktusát, és ezzel a légies hangadással atmoszférát teremtett – a zenekar pedig megmutatta, hogyan tud a ritmusszekció halkan, visszafogottan, arányosan és mégis kellő feszültséggel kísérni egy számot. A hosszú gitárszóló alatt halk seprűzés szólt a háttérben, a hallgatóság feloldódhatott a nyugalomban, ezeket a pillanatokat nem Milánóból, nem Amerikából hozták a zenészek, hanem ott és akkor adták, a mi közös vasárnapi perceinkben –
kivételes pillanatok voltak, ilyesmiben alig van már része az embernek a globális 21. századi zűrzavarban.
Dennis Chambers (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Ezt a meghitt hangulatot törte meg a bőgős, Chris Minh Doky önálló száma, ami egy lassú folyamból vadvízi sodrásba vitt, és közönség felvette a tempót, hirtelen egyszerre tapsolt kettő-négyre több száz ember, miközben torzított bőgő, loop pedál és dobgép spannolta fel a hangulatot.
Az este egészét egyébiránt inkább a nyugalom keretezte, túlsúlyban voltak a lassú, finom, könnyed zenék, ami annak fényében érdekes, hogy Mike Sternt régebben inkább a tempósabb hangvétel jellemezte, és olyan összeállítás, amelyben a virtuóz játék és a jazz-rock dominál. Persze, tudjuk: ahogy a gitárosok öregszenek, egyre több bluest játszanak…
Mike Stern Band (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Stern azért hozott ízelítőt abból is, amit anno a Brecker Brothers és a Steps Ahead tagjaként szokhattunk meg tőle. A koncert végén egy klasszikus nótát játszottak a These Times című lemezről – az alapvetően is dinamikus, feszes Chatter ezúttal közel dupla tempóban szólt, és Dennis grandiózus dobszólóval koronázta meg – a felszabadult, boldog muzsikálás tükrözte a Mike Stern Band alapvető karakterét. Ráadásként egy fergeteges Hendrix-számot hallhattunk, amelyben Mike újra énekelt. A közönség állva ünnepelte. Elbúcsúzott Mike Stern és csapata, összekapaszkodtak még a színpad szélén, egy fotó a közönséggel, aztán integettek, pakoltak és mentek tovább. Másnap sűrű ködre ébredtünk.
A cikk szerzői:
Mohai Szabolcs session-zenész, dobtanár
Várkonyi Judit író, zenei szaksajtós
Fejléckép: (fotó/forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
hírlevél
