Billie Holiday tipikus megosztó személyiség ma is. Van, aki szereti, rajongva – más hallani sem szereti ezeket a hanyagul odavetett, nem is enyhén nazális hangokat, hajlításokat. A stílus bántó sokak számára: az éneklés könnyedsége és extravaganciája, ahogy az alig egy oktávnyi hangterjedelmen belül elénekel mindent.
Nem a kotta vezette – sosem tanult zenélni, csak énekelt –, lehetetlen helyeken lép be és elképesztőket kanyarít az alapmotívumon. Olyan ritmusokkal és ütemtörésekkel él, amilyenek nincsenek is.
És a hang maga az énekes. Nemrégiben a Modern Art Orchestra estjén jártam az Opusban, ahol a Body And Soul című legendás album dalait Pocsai Kriszta szólaltatta meg értőn és igényesen, és mélységes tisztelettel. Pocsai Kriszta bevallotta: nem szereti Billie Holidayt. Legalábbis nem szerette a koncertre való felkészülés során egy darabig, de már érti: a szabadságát.
Billie Holiday – azaz Andra Day – a színpadon. (Fotó/Forrás: Hulu)
A szabadság kulcsszó, ha Billie Holidayről szólunk. Többször szabadult: egyszer az utca nehezen engedő kötéséből, aztán többször érdemtelenek karjaiból, egyszer fizikai valójában a börtönből és minden alkalommal, amikor a „szerért” vagy az üveg után nyúlt – és mégis felébredt másnap.
Egyetlen, alapjában teljesen igazságtalan szabadság nem adatott meg Billie Holidaynek, az, hogy fehér legyen.
Élete túlnyomó részében végigélte mindazt, amin egy feketének át kellett mennie a múlt századelő Amerikájában: a személyzeti bejáratokat és lifteket, a külön szálláshelyet, és tudomásul venni az elfogadhatatlant: a jazzéletet talán kevésbé, de az USA mindennapjait átitató rasszizmust, mely legsötétebben a lincselésekben mutatkozott meg. Hiába koncertezett, sőt turnézott Artie Shaw hófehér zenekarával, még csak arra sem volt lehetősége, hogy ha éppen nem énekelt, a színpadon tartózkodjon, mesélte sérelemként egy réges-régi interjúban.
Billie Holiday orchideával a hajában az ötvenes évek elején (Fotó/Forrás: Hulton Archive / Getty Images Hungary)
Billie Holiday természetszerűen nem élhette meg azt, ami a múlt héten vált valósággá, március 28-án Joe Biden aláírta az annak idején Emmett Till-féle lincselésellenes törvényként elhíresült jogszabályt.
Száz év alatt kétszázszor próbálták keresztülvinni az amerikai törvényhozáson; mára sikerült. Évtizedek múltak el, jogvédők szerint ezrekre tehető az 1800-as évektől a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak száma. Billie Holiday nem volt polgárjogi harcos, csak egy fekete énekes, a New York-i éjszakából. Az ő harca a Strange Fruitban csúcsosodott ki: ebben a keserű, Abel Meeropol lírájára emelt protest-songban. Játszotta is, amikor csak lehetett, és főleg, amikor engedték. És persze akkor is, amikor nem.
Billie Holidaynek életében tizenkét stúdióalbuma jelent meg, azóta meg számtalan. Az elmúlt évtizedekben húsz Grammyt kapott, és neve ott szerepel az összes lehetséges híresség-falon.
Tényleg, csak negyvennégy volt, mikor elment, köszönés nélkül, megbilincselten. 107 éve született. Gyújthatunk gyertyát emlékére, de biztos jobban örülne, ha előkeresnénk egy számot a net végtelen bugyrából. Ezt csilingeltessük felé, valahova fel, az éjszaka különleges virágának. Hadd örüljön.
Fejléckép: Billie Holiday (Hulton Archive / Getty Images Hungary)
hírlevél
