Ha a sikerben elveszett, önsorsában elbukó zenei nagyságok sorát vesszük, Billie Holiday élete és kihunyása korántsem egyedi. Gyors felemelkedése és korai halála – mindössze 44 éves volt, amikor elment – visszaköszön, csak más tényszerű adatokkal Janis Joplin, Whitney Houston vagy Amy Winehouse tragikus sorsában, hogy csak nőket említsünk meg, és még így is nyilván hosszan sorolhatnánk az érintetteket.

Kapcsolódó

Akit a mélybe rántott a jazz

Billie Holiday élete egyetlen hosszúra nyúlt hanyatlás, ami csak az őt hallgatók fülében lecsapódva képes feloldódni. Senkiéhez sem hasonlíthatóan törékeny, melankolikus hangjában mindvégig ott tükröződött az sorsa. Ennek fényében különösen tragikus a kontraszt a fiatal éveinek bátor, mégis bizonytalan vitalitása és az utolsó időszak színevesztettsége közt, amelyet azonban az élet és az életmű ismerete torokszorítóan hitelessé tesz. Kevesen voltak Billie Holiday-hez foghatók.

A kezeletlen siker és velejárói mérgezhetnek.

A sztárrá lett magánemberben felgyülemlő feldolgozatlanságok még inkább. S nem is olyan ritkán a környezet, a társadalom, az előítéletek, pláne a család, a barátok, a szerelmek is jócskán hozzáteszik a magukét a zuhanáshoz, éveket-évtizedeket véve el tőlünk – mindannyiunktól.

Holiday zeneisége előtti tisztelgésre a magyar zenei életben most a Modern Art Orchestra készül. Legendás albumok című sorozatukban, az Opus Jazz Clubban – mindegy, hogy véletlenül vagy sem – nőnapra időzítetten, március 8-án keltik új életre Holiday egyik leghíresebb, 1957-es LP-jét, a Body and Soult. Pocsai Kriszta hangján születnek újjá a mára klasszikus slágerek.

Pocsai Kriszta (Fotó/Forrás: Budapest Jazz Club)

Az amerikai művészeket most is foglalkoztatja Billie Holiday személyisége, élete, ez a sehonnanból lefelé ívelés, amely olyan zenei felhőjárással párosult, amit előtte aligha tudhatott magáénak fekete énekesnő. Alakjának megformálásáért, a Lady Sings The Blues-zal Diane Ross Oscart nyert ötven éve, 1972-ben, de nem csak ez indokolhatta, ha kell valami egyáltalán okként, hogy az 1970-es évektől Billie Holiday szelleme ismét kísértette a világot: halálát követően 20 Grammy-díjat kapott… Valaki, mert Billie Holiday akkor már csak felvételein, hangjában létezett. Fizikai valója 1959-ben, a forró július 17-éjén, hajnalban – heroin-birtoklásért ágyához bilincselten – megszűnt lélegezni New Yorkban. Nyilván túlzás, de a rasszizmusból a harmadik évezred felé forduló Amerika jóvátétele is volt ez a túlvilágra szóló siker – meg persze a talán igényesebbé váló, vagy csak finomodó közízlésé –, de neve, dalai, felvételei újra sikert-sikerre halmoztak és halmoznak. A '30-as évek végén botrány kiváltó, mert a lincselésekre, a kortárs rasszizmusra reflektáló, a műsorról menedzserei által rendre lekönyörgött, lemezre is csak szerencsével került dala, a Strange Fruit is megjárta a maga útját, 1978-ban került a Grammy Hall of Fame-be. És nem csak zenei ízlésben, de szemléletében is lassan érlelődik a világ:

Kapcsolódó

6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved

A jazz története elválaszthatatlan a faji identitás kérdésétől és a feketék polgárjogokért folytatott küzdelmétől. A szegregációról szóló ikonikus jazz-szerzemények közül válogattunk.

Már 2020-ban is készült egy dokumentumfilmes biográfia, és tavaly került a mozikba a kevés pozitív visszhangot kiváltott, itthon csak interneten elérhető The United States vs. Billie Holiday című opus, a címszerepben az érzéki gyönyörűséggel, Andra Day-jel.

Andra Day mint Billie Holiday a 2021-es moziban (Fotó/Forrás: Hulu)

Day egyébként Golden Globe-ot is kapott az alakításáért, esélyes volt az Oscarra, de azt már nem nyerte el első nagyjátékfilmjéért. Igazi játék, igazi szenvedély, igazi színésznő. Ilyenkor mindig van egy kis sajdulás, hogy valójában nem poszthumusz volt-e ez az elismerés is, s hogy igazán ki is kapta…  Holiday neve már 1961-től ott szerepel a DownBeat Hall of Fame-ben, s 2000-ben belépett a Rock and Roll halhatatlanjai közé is. Az Ertegun Jazz Hall of Fame listájára is csak 2004-ben került fel az énekesnő. A Billboard-magazin toplistáját kétszer is vezette halála óta: 1973-ban a Strange Fruit, majd 2010-ben a The Complete of Billie Holiday lemezei álltak a csúcson.

A nem csupán önmagával, múltja démonjaival, de a rasszizmussal küzdőt. A film korántsem hibátlan, korántsem egyenletes, mondhatni kissé káoszos, mégis… Atmoszféra-festésében, a mindennapos környezet megidézésében kiemelkedő, ha a sztori vezérfonala el is kallódik, mint Holiday élete két koncert között, néha a történetiség is megkérdőjelezhető – mégis, meg kell nézni, nincs mese. Mondjuk Andra Day-ért – mint Lady Day. Érdekesség, és utánaolvasva kiderül, hogy korántsem véletlen, hogy ebben a 2021-es moziban a 1972-es film főszereplőjének, Diane Ross-nak fia, Evan Ross is szerepet vállalt, FBI-ügynököt játszik.

Billie Holiday sosem kapott zenei képzést, csak csillogott és sodródott, fel és el. Nem volt ő se Billie – Billie Dove színésznő neve tetszett meg neki és vette kölcsön fiús keresztnevét –, s csak félig Holiday: Eleanora Fagan néven látta meg a világot, 1915. április 7-én, az Egyesült Államokban, Baltimore-ban, más források szerint Philadelphiában. Gyermekkoráról foghíjas az emlékezet, az biztos, hogy rendkívül hányatott volt, talán elsősorban a gitáros-bendzsós apa, az őt soha el nem ismerő Clarence Holiday hiánya miatt. Rokonokkal is élt, és idejekorán kávéházakban énekelt apróért. De ez már akkor volt, mikor anyjával alig tizenegy évesen New Yorkba költöztek. Hírlik, keresetét testének árulásával egészítette ki. Nem volt még 18 és már a harlemi éjszakában, jazzklubokban lépett fel. 1930-as évek, New York, a többit képzelhetjük… Harlem és 1933, mikor George Hammond meghallja a tehetséges lányt s gyorsan össze is hoz neki egy lemezfelvételt Benny Goodman-nel. Meseszép lehetne? Hát nem az. Vagy a sors, s még inkább Holiday az, aki közbelép. A többi már jazz-, vagy inkább blues és swing-história. Count Basie, Lester Young, majd Buck Clayton zenekarával is játszott; lobbanékonysága, megbízhatatlansága miatt azonban ezek – az énekes számára nélkülözhetetlen – együttműködések nem sikeredtek túl hosszúra. Voltak persze kivételek, mint a szaxofonos Young, akitől állítólag a Lady Day nevet is kapta. (Milyen borzongató összjátéka a sorsnak, hogy egy másik Day, Andra játssza kiválóan, a legutóbbi filmben.) Art Shaw hófehér zenekarával számos megaláztatás éri, bár ekkor születnek legnagyobb sikerei is: Billie’s Blues, I Cover The Waterfront, I Got Right To Sing The Blues, Fine and Mellow… De nem csak dalokból, az elszenvedett rúgásokból és Billie Holiday korával való szembesüléséről is nyújt némi ízelítőt ez a 2021-es film.

Billie Holiday (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Még a filmidő előttiek a '30-as évek, amikor Billie Holiday testközelbe kerül a drogokkal, s különösen 1937, amikor megszületik a Lewis Allen álnéven publikáló Abel Meeropol verse, a Strange Fruit, amely a déli lincselésekről szól költőien, az érezhető, élő rasszizmus, pontosabban gyűlölet-gyilkosságai ellen hangot emelve. Billienek csak barátját, Milton Gablert, a Commodore Records vezetőjét – egyebek közt a jam session rögzítés úttörőjét – sikerül rávennie, hogy lemezre kerülhessen a rebellis dal… A Strange Fruit hangzik el a legendás Greenwich Village-i klub, Barney Josephson Cafe Society-jének megnyitóján is előadásában, s 1939-től Billie Holiday rendszeresen szerepelteti repertoárján, bártulajdonosok és menedzserei hajtépései közepette.  A miértre pedig nem csak személyes meggyőződése, hanem a hírhedt dal kiemelkedő sikere és nyilván akkori aktualitása ad választ.

1947-től – s ezt is láthatjuk a filmben – az FBI érdeklődésének homlokterébe kerül az énekesnő. Voltaképp a Strange Fruit színpadi sikere a kiváltó ok, de az indok is kézenfekvő és magától értetődő: droghasználat. Az indok hamar váddá alakul, Holiday egy évet és egy napot tölt szövetségi börtönben, bevonják „kabaré-kártyáját”, így szabadulásakor a Carnegie Hallban arat az elsők közt hangos sikert. Turnéútja a „vidéki” Amerikába, majd több alkalommal Európa neves színpadaira viszi,1952-től már szimfonikusokkal, Norman Green együttesével játszik elsősorban. Az öreg kontinensen fellép a Royal Albert Hall-ban is, de az FBI figyelme és a lefelé húzó privát spirál megállíthatatlan. Elveszítjük.  

De Holiday nem vész el a jazz-történetből, s napjainkból sem. Számos dal szól dedikáltan vagy címzés nélkül neki, így az elsők közt Mary Lou Williams-é. Az első igazi instrumentális női szerző 1945-ös Zodiac Suite című 12 tételes, zongorákra komponált dalai közül az Aries (Kos) jegyét Ben Websternek és Billie Holiday-nek ajánlotta azzal, hogy ők azok az úttörők, akik olyan hangokat és gondolatokat közöltek, melyek korábban nem léteztek a jazz-ben.

Hogy mire gondolhatott Mary Lou Williams? Az érzést most némi segítséggel könnyedén megidézhetjük, a Body and Soul szól majd most is, biztos vagyok benne, hogy telt háznak, Fekete Kovács Kornélék és Pocsai Kriszta újrafogalmazó idézésében, március 8-án az Opus-ban. Mindig van jó ok egy kis Holiday-elidőzésre.

Fejléckép: Billie Holiday (forrás: Getty Images Hungary)