Jazz/World

Lehet-e népszerű a népzene?

2019.02.11. 16:45
Ajánlom
Kell-e nekünk ez, amit Kodály, Bartók, vagy Kallós Zoltán olyan nagy erővel kutattak és próbáltak átmenteni egy másik kor számára – számunkra?

A cikk eredetileg a Fidelio 2018-as Kult50 című kiadványában jelent meg. Vásárolja meg a könyvet itt!

Már a cikk elején válaszolnék saját kérdésemre: a népzene népszerű. Köszöni szépen, él és virágzik, amit kiválóan bizonyít az, hogy újabb és újabb táncházak és folkkocsmák nyílnak, amiknek stabil és megújuló közönsége van. (A témában ajánlom A folkkocsmák világa videósorozatot). Ugyanakkor össztársadalmi szintén és a közbeszédben mégis érzékelhető egyfajta távolságtartás a népzenével szemben. Pedig – és ez már elcsépelt frázis – kevés olyan nemzet van, ami ennyire gazdag és sokrétű zenei hagyatékkal rendelkezik, mint mi. Bartók Béla például pont ezért nem tartotta szükségesnek a jazz meghonosítását:

Nekünk nincs szükségünk jazzre, van gyönyörű népzenénk, felesleges, hogy a jazz karjaiba vessük magunkat” 

– mondta az egyik interjújában arra hivatkozva, hogy a jazz is népzene, az afroamerikaiak népzenéje. Mára mégis sokan a primitivizmus, a "csizmacsapkodás", a „melldöngető magyar” és a pejoratívvá vált nacionalista kifejezések és sztereotípiák mentén gondolkodnak a műfajról. Ez a cikk nem is akarja meggyőzni a kedves olvasót az ellenkezőjéről, sokkal inkább az a célja, hogy mindkét oldal érveit latba vetve felmutassa, miért nem tud – ha egyáltalán akar – eljutni egy szélesebb közönséghez.

A népzene mint városi szórakozási forma

A népzene mára egy városi szubkultúra lett. Hasonlóan a punk, a rock, a techno vagy a pszichedelikus zenék kedvelőihez, ez is egy olyan jól körülhatárolható közeg, ami a zenén túli azonosulási pontokat kínál. Ez a legritkább esetben jelenti a „piros-fehér-zöld vér csörgedez az ereimben” típusú életérzést. Sokkal inkább a táncos csoportokból hozott erős közösségi élményt, a mozgás szeretetét, a nők és férfiak jól karakterizált, de egyáltalán nem egydimenziós szerepeinek megélését, vagy egyszerűen csak az élőzenés bulik iránti vonzalmat. Ez a szubkultúra-jelleg a táncházmozgalom kezdete óta jellemzi a szcénát: épp azért tudott olyan erős mozgalmi jelleget ölteni, mert underground módon, az ellenkultúra részeként tették újra divatossá a népzenét Sebő Ferenc és barátai, tehát a budapesti értelmiségi fiatalok. A „nomád nemzedék” a saját hagyománya felől szerette volna definiálni önmagát, és ez a 70-es években még, ha nem is rendszerellenes tettnek, de mindenképp megtűrt dolognak számított.

Természetesen, mint minden szubkultúrába, a belépés ide sem csettintésre történik.

Mint ahogy rocker is az lesz, aki sok rockzenét ismer, bőrdzsekiben jár, és hosszú haja van , úgy a „táncházas” létnek is vannak elsajátítandó attribútumai. Ezek nem annyira külsőségekben (bajusz, kalap, pörgős szoknya), mint inkább a zene és táncok ismeretében jelentkeznek. Hiszen ezeket a kötött formarendszerű páros táncokat az tudja igazán élvezetes szinten táncolni, aki időt és energiát fektet bele, mindaddig azonban kissé kívülállónak érezheti magát. Ebből a szempontból a moldvai körtáncok szolgálhatnak a kapugrogként a nem táncházban szocializálódott emberek számára.

A népzene a politika áldozata lenne?

Az ellenkultúra-jelleg a rendszerváltással megszűnt. Azóta a mindenkori politikai hatalom pitykegombként tekint a népi kultúrára, és hajlamos felhasználni a céljaira, a nemzeti ünnepeken díszdekorációként felállítani maga mögé a legkiválóbb táncosokat. Ez egy leegyszerűsítő attitűddel találkozik. Olyan, egydimenziós tulajdonságokkal ruházza fel a népzenét, minthogy az „ősi”, „eredeti”, „igaz”, „autentikus”, „természetes”, „tiszta”, ami azonban csak egy városi nézőpontból érvényes, ahol minden „új”, „mesterséges” és „megrontott”. Ennek következtében a népi kultúra az aprópénzzé váltott nacionalizmus eszközévé válhat, akkor is, ha annak művelői nem így gondolkodnak erről. Pedig Bartók Béla már 1937-ben arra figyelmeztet a Népdalkutatás és nacionalizmus című tanulmányában, hogy a közbeszédben és a tudományban is élesen el kell választani a népzenét a nacionalizmustól.

„Ami pedig a politikai kiaknázást illeti… igen, ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet és a tudomány, megszűnik a jog és belátás. (…) Ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot”

– fogalmaz. Arra is rámutat, hogy sehol a világon nincs fajtiszta népzene, hiszen éppen attól olyan izgalmasak ezek a zenei kultúrák, hogy a környező népek zenéinek hatását is magukba olvasztják, eredetileg tehát legalább annyira nemzetközi, nyitott és európai a magyar népzene, mint amennyire speciálisan magyar, így aztán zászlóra tűzni és kirekesztő attitűdhöz kapcsolni furcsa önellentmondás.

Világzene-e a népzene?

Rendre forró vitákat szül, hogy az olyan, nevében a hagyományos népzenének szentelt rendezvények, mint az Országos Táncháztalálkozó, a Müpa által rendezett A népzene ünnepe, vagy a Budapest Folk Fest miért világzenei előadókat választ kiemelt fellépőnek. Az is érdekes jelenség, hogy a közelmúltban több fiatal és sikeres, nép- vagy világzenét játszó magyar együttes oszlott fel, vagy váltott tagokat azért, mert nem tudtak megegyezni abban, mennyire szabad eltérni a tiszta forrástól. Ezek a jelenségek nem csak azt mutatják, milyen nehéz az aktuális zeneipari szempontok szerint definiálni és „eladni” a népzenét, de azt is, milyen éles határ húzódik az autentikus zene és a világzene között. Mi ennek az oka?

Azt lehet mondani, hogy mára keletkezett egy szakadék az első generációs táncházasok és a második nemzedék között. Míg a táncházmozgalom első generációs művelői megélhették a lázadó, ellenkultúra-életérzést, addig mára a népzene a konzervatív-maradi lét egyik szinonimája lett a közgondolkodásban. Részben ennek következményeként, de főként belső indíttatásból a fiatalok nem minden esetben elégszenek meg az autentikus dallamok pontos és hű előadásával – ki akarják fejezni önmagukat. Fuzionálni szeretnék olyan modern zenékkel, amik a népzene mellett hatással voltak rájuk. Egyedi és csak rájuk jellemző koncertzenét igyekszenek létrehozni, ami teljesen más elvek szerint működik, mint a tánc alá játszott hagyományos zene. Elvitathatatlan, milyen ártalmasak az olyan easy-listening feldolgozások, amik a popzene felől közelítenek a népzenéhez, és az amúgy is közismert, az általános iskolában unásig ismételt dallamokból csinálnak három akkordos konzervzenét. Talán pont az ilyen feldolgozások miatt nem nézik jó szemmel sokan a „világzenét”, mert attól tartanak, hogy az megfojtja a népzenét. Való igaz, hogy

a népzene régen egy közösségi zenei forma volt, ahol a falu, térség lakói organikus módon döntöttek arról, mit integrálhat, és mit nem a népzene. Ez a közösségi cenzus mára megszűnt – mondják a feldolgozásellenesek – így aztán könnyű elvetni a sulykot, elveszteni az egészséges arányérzéket.

A félelem jogos, tekintve, hogy még a legmagasabb szintű népzenei képzésben, a Liszt Ferenc Zeneakadémia Népzene tanszakán – ahol részletekre kiterjedő, alapos visszatanulás zajlik – sem adnak támpontokat arra nézvést, hogyan lehet a folklórból kiindulva új, mégis szerves zenét létrehozni. Nincs zeneszerzés vagy zenei improvizáció óra, a társműfajokkal csak egyéni úton-módon lehet kapcsolatba kerülni.

Pedig a másik oldalon, a klasszikus-, jazz-, vagy popzenészek irányából is egyre nagyobb igény mutatkozik a népzenei elemek használatára.

Részben Bartók hatására a jazz-zenészek egyre inkább kezdik maguk számára felfedezni a folklórt mint ritmikai, strukturális, és harmóniai szempontból is kiapadhatatlan forrást. Klasszikus zenei szempontból beszédes volt, hogy tavaly népzenei fogantatású zeneművek komponálására írt ki pályázatot a Magyar Zeneszerzők Egyesülete, amit a nép- és klasszikus zenében is jártas Vizeli Máté nyert meg Kalotaszegi szonáta című művével. A Dal című televíziós versenyben pedig az utóbbi két évben – a világzenész Both Miklós zsűrizése kapcsán is – nagy számban tűntek fel olyan produkciók, amik a népzene felől szerették volna definiálni magukat. Ezek a tendenciák mind azt mutatják, hogy van igény a nyugati zenétől gyökeresen eltérő harmóniai és ritmikai rendszerű, sajátosan magyar zenékre.

Külföldön egyébként a népzene mindenhol a világzene kategória részét képezi.

Ha megnézzük a külföldi világzenei szcénát, rengeteg világhírű, autentikus előadót találnuk: Cesaria Evora, vagy a tuvai torokénekes csapat, a Huun Huur Tu esete is azt bizonyítja, hogy igenis sikerre lehet vinni tradicionális zenei előadóként is. De nem kell ilyen messzire menni: a Muzsikás együttes 2008-ban első európai előadóként megkapta a legnagyobb világzenei vásár, a Womex nagydíját, amivel megelőlegezték azt, hogy Magyarország felkerült a világzenei térképre. A Songlines nevű brit világzenei lap kritikusa, Simon Broughton egyik beszámolója a Muzsikás koncertről érzékletesen mutatja be ennek a zenének az "idegen fülekre" gyakorolt hatását: "A Muzsikás Együttes záró koncertje alatt egy fiatal bengáli nő odajött hozzám, mert nagyon szeretett volna táncolni, és nem tudta, mit kezdjen ezzel az őrült magyar zenével. Azt gondolta, magyar vagyok. Mialatt megtanítottam neki azt a néhány egyszerű tánclépést, amit ismertem, elhomályosított engem a színpadon atletikusan táncoló Berecz István. 

De ez nem a tánc minőségéről szólt, hanem arról, hogy a zene hatalma arra késztette ezt a fiatal indiai nőt, Rinit, hogy legyőzve félelmét és a kulturális konvenciókat, odamenjen egy vadidegenhez táncolni". 

A Muzsikás sikere is közrejátszott abban, hogy 2011-ben már a magyarok szervezték a koppenhágai Womex hivatalos megnyitógáláját. A Hungarian HeartBeats gála sikere pedig az előszobája volt annak, hogy 2015-ben Magyarország kapta a legnagyobb világzenei expo rendezési jogát, ahol azonban szintén alul volt reprezentálva az autentikus magyar népzene.

A(z ön)menedzsment hiánya

Ebből is látszik, hogy a tradicionális zenének is van létjogosultsága, vígan megférhet a világzene mellett. Ahhoz azonban, hogy a zene eljusson a közönséghez, ma már műfajtól függetlenül mindenkinek érdemes élnie a kor adta zeneipari eszközökkel. A népzenészek viszont többségében ódzkodnak attól, hogy az általuk játszott zenét – amire közkincsként tekintenek – termékké tegyék. Pedig abban a pillanatban, amint a táncházi zenélésnek megszabnak egy árat, már a zeneipar törvényei szerint járnak el, vagyis beléptek a piacra. Másrészt

a mai zenekultúra – szemben a népzene közösségi szemléletével – egyénközpontú: életérzést vásárol az ember, amikor lemezt, vagy koncertjegyet vesz, ehhez pedig szükségesek a jó brandinggel rendelkező előadók.

Ennek rengeteg jó terepe van a közösségi médiától a zenemegosztó platformokon át egészen a színpadi megjelenésig. Azt hiszem, nem volt ez másként a régmúltban sem: Kalotaszegen nem csak azért volt a legkeresettebb muzsikus Fodor „Neti” Sándor prímás, mert technikailag virtuóz volt, hanem mert olyan derűs, humoros jelenség volt, aki egyéniségként is magára vonta a figyelmet. A nagyotmondásáról, mesélőkedvéről és szókimondásáról híres gyimesi prímás, Zerkula János igazi showman volt, a tereskei Pál István "Dudás" pedig jóval a kilencvenen túl sem fogyott ki a pajzán nótákból. A mai kor Netijének, Zerkulájának, Pál Istvánjának azonban nincs lehetősége szóbeszéd útján eljutnia a közönséghez a minket érő információs áradatban, az pedig önmagától nem fogja tudni, kit is kéne szeretnie.

A népzene olyan mint a nap: a gyűjtők állhatatos munkájának, az Utolsó Óra sorozatnak hála alaposan dokumentálva van, a legendás zenészek emléke élő és örök, úgy is, hogy azok a faluközösségek, amik ezt a zenét életre hívták, már eltűnőben vannak. A globalizáció megállíthatatlan folyamat, aminek pozitív hozadékai is lehetnek, például amikor egy hetven éves falusi hegedűs amerikai, blues zenész kortársával zenél együtt, ahogy a lenti, Mediawave-en készült 2001-es videóban. Már létezik koreai magyar néptáncsoport is, és japán fiatalok is táncolnak magyarul. Talán nem kell félniük a magyar népzenészeknek sem, amikor kibújnak mesterük köpönyegéből, és saját történetüket is elmesélik ezeken a gyönyörű dallamokon keresztül.

(A címlapképen Fodor "Neti" Sándor, Pál István "Dudás" és Zerkula János. A montázs Csabai Máté munkája)

Népzenéről - hashtagek nélkül

Kapcsolódó

Népzenéről - hashtagek nélkül

A fiatal nép-, jazz- és underground zenészeket, valamint képzőművészeket is magába tömörítő Parasztok Atmoszférában című projekt arra tesz kísérletet, hogy a progresszív kultúra és a táncházmozgalom között keressen átjárást. Kiss Balbinat Ádám népzenészt, a projekt egyik alapítóját faggattuk a Budapest Ritmo fesztiválon október 6-án látható előadás kapcsán.

Hamar Dániel: „Papírunk van róla, hogy világzenét játszunk”

Hamar Dániel: „Papírunk van róla, hogy világzenét játszunk”

Április végén indult, és egészen június végéig tart a Muzsikás Együttes Allegro Barbaro címet viselő országos turnéja. A koncertsorozatban Fülei Balázs zongoraművésszel közösen Bartók és Kodály művei, valamint a népzene közötti kapcsolódási pontokat mutatják be. Hamar Dániellel Bartókról, a népzene városi életben betöltött szerepéről és a definíciók visszásságáról is beszélgettünk.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Megütközéssel fogadta Bolyki György állításait a Liszt Ferenc Kamarazenekar

A Liszt Ferenc Kamarazenekar egyelőre nem kíván érdemben reagálni Bolyki György lapunknak tett kijelentéseire, ám jelezték, megütközéssel fogadták az interjúban szereplő, a valóságnak nem megfelelő állításokat.
Klasszikus

Beethovent, ahogy kevesen – Jevgenyij Kiszin koncertjéről

Jevgenyij Kiszin az ötvenhez közelítve is csodagyerek maradt. Nem Beethoven-játékosként ismerjük, de olyan órákat okozott a Müpában, amilyent csak a legnagyobbak tudnak.
Vizuál

A nap, amikor Charlie Chaplin 20. lett a Chaplin-hasonmás versenyen

Igaz, vagy csupán legenda – nem tudni. Mindenesetre az alábbi történet olyan, mintha Charlie Chaplin rendezte volna.
Klasszikus

Komolyzene szól a budapesti szórakozóhelyeken

A zene éjszakáján, november 16-án este hat órától éjfélig nyolc frekventált szórakozóhelyen hallhatunk ingyenes komolyzenei koncerteket. A fellépők között találjuk a Budapesti Fesztiválzenekar zenészeit és Fischer Annie-ösztöndíjas muzsikusokat is.
Vizuál

Vecsei H. Miklós: „Nagyon remélem, hogy a Szép csendben bátorságot ad” 

„Végre egy gondolat, ami nem bűnöst és vádlottat hirdet, hanem a viszonyok teljes újragondolását” - mondja Vecsei H. Miklós a Szép csendben című új magyar filmről, amelyből egy nappal a bemutató előtt több filmrészlet is felkerült a netre. Mutatjuk.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World videó

Színeket hoz a télbe az Antal Gábor Trió zenéje – Videópremier!

A Fidelión debütál az Ávéd János szaxofonossal kiegészült Antal Gábor Trió új videója, amit a Winter Colors című dalhoz készítettek.
Jazz/World ajánló

Egy egész nap a népzene jegyében – A Halmos Béla Program napja az A38-on

Az NKA Halmos Béla Program egy igazi minifesztivált varázsol november 17-én az A38 Hajó több helyszínére. Izgalmas előadásokkal, szórakoztató gyermekműsorokkal, fantasztikus koncertekkel és az elmaradhatatlan táncházzal várják az érdeklődőket.
Jazz/World magazin

Tudósok megfejtették a jó dalok írásának titkát

Egy kutatócsoport az amerikai Billboard slágerlistán szereplő klasszikus popsikerek több tízezernyi akkordhangzását elemezték ki statisztikailag.
Jazz/World magazin

Milyen zenéket hallgat az egyik „legzeneibb” író, Murakami Haruki?

A japán szerző olvasói tudják, hogy vannak bizonyos visszatérő elemei szövegeinek: macskák, fülek, kutak, furcsa párhuzamos valóságok és mindenekelőtt a zene. De milyen zene?
Jazz/World ajánló

Még csak 30 éves, de négy jelölésből hármat már Grammyre váltott: Cécile McLorin Salvant

Kevés alkotó mondhatja el magáról, hogy mindössze 21 évesen megnyerte a műfaj egyik legrangosabb megmérettetésének számító Thelonious Monk Jazzversenyt, és négy jelölésből hármat Grammy-díjra tudott váltani. A francia-haiti gyökerekkel rendelkező, Miamiban született Cécile McLorin Salvant jazzénekesnővel éppen ez történt, ráadásul még csak harminc éves. November 18-án élőben tapasztalhatjuk meg a Müpában a kivételes tehetségű művész sokoldalúságát, ahova ezúttal Sullivan Fortner zongoristával érkezik.