Pedig másképp is történhetett volna: a fullasztó hőség hetei után a koncert napján hirtelen megnyíltak a sötét egek, s a kíméletlenül szakadó eső lehetetlenné tette a szabadtéri hangverseny megtartását. A rendezők végül a rossz akusztikájú zsinagógába tették át a koncert helyszínét, itt kellett bemutatkoznia a budapesti szextettnek, melynek egyes tagjai aznap találkoztak először az életben, s a mostoha időjárás miatt még egy hangpróbán se ismerhették meg egymást. Tommy Vig, az Amerikából hazatelepült legendás vibrafonos korábban csak Fritz József klarinétost és Cseh Balázs dobost ismerte, a bőgős Földvári Balázs pedig most játszott először a Joe Fritz Banddel. Eszményi előzmények egy unalmas rutinfellépéshez. De csak másutt, más muzsikusok esetében.
A koncert közvetlen előzménye az amerikai-magyar vibrafonos mester és a zenekarvezető klarinétos találkozása volt. A fiatal muzsikus azzal a tervvel fordult a vibrafonoshoz, hogy ősszel készítsenek közösen egy Henry Mancini (1924-1994) emléklemezt, mely folytatása volna Fritz nemrégiben kiadott Benny Goodman albumának. Tommy, aki amerikai évei alatt játszott Mancini zenekarában, s emberileg is nagyon közel állt hozzá a Peter Gunn zeneszerzője, örömmel vállalta a munkát. Első közös fellépésükre a Columbus-jazzhajón került sor július 25-én: Fritz József meghívást kapott a Tommy Vig 69. születésnapján rendezett sessionre, ahol néhány formás szólót játszott. Néhány nappal később ő hívta meg Tommyt a maga ipolysági fellépésére.
A közös előadások tehát "előtanulmányok" a Mancini-lemezhez. Alkalmak arra, hogy az amerikai pódiumokhoz szokott vibrafonos és a főleg itthoni előadói tapasztalatokkal rendelkező klarinétos összehangolódjon. Két generáció összecsiszolódásáról is szó van, hiszen a két zenészt épp negyven esztendő választja el egymástól. Már a Columbus-hajón is felrémlett bennem velük kapcsolatban egy régi olvasmányélmény, amely a szlovákiai előadás közben még jobban a felszínre tört: Shakespeare A Madrigal című verse az öregek és a fiatalok összeférhetetlenségéről szól. A szöveg szerint ennek egyedül a mogorva öregek az okai. Nos, a 69 éves Tommy Vig és a 29 éves Fritz József közös előadásai a 16. századi angol vers éles cáfolatát adják.
A kizárólag standerdekre épülő ipolysági műsorban egyértelműen Tommy Vig volt a legmodernebb stílusban játszó szólista. Gyakran disszonáns beütésekkel ellenpontozta a swinges klarinét-, gitár- vagy trombitaszólókat, s a Summertime vibrafonintrójában is merészen elkalandozott, csak egy Gershwin-dallamtöredék emlékeztette a hallgatókat a jól ismert számra. Tommy Ipolyságon is teljesen egyedi stílusú hangszeres szólistának mutatkozott, akinek vérévé vált ugyan a swinges zene, mégse hajlandó a mindenestül kiszámítható, hangról-hangra megjósolható szólókra (és kíséretre), hanem ravaszul kitér a rutinfeladatok elől, és izgalmas variációkkal dúsítja az előadást. Igazi jazz, amit játszik: a kész melódia, a zenék kottából kiolvasható elemei az élő produkcióban Tommy rögtönzéseivel alkotnak sajátos egységet, az előadott darab végső formája hic et nunc alakul ki. Máskor, amikor a zenei helyzet úgy diktálja, Tommy fergetegesen swingel, száguldásra ösztönözve fiatalabb kollégáit is. Ez történt például Charlie Parker Scrapple From The Apple című számában, vagy Sonny Rollins Doxyjában.
Fritz József konzervatívabb szólista. Igen magasra teszi a mércét minden megszólalásánál. Buddy DeFranco munkássága az etalonja. Napjainkban ehhez nem kis bátorság szükséges. A stílusok mai káoszában, ahol valamiféle alaktalan, gyakran alig-alig követhető szerkezetű, fusionnal vagy népzenei motívumokkal összeházasított postbop látszik győzedelmeskedni a többi irányzat felett, s igazán alkotónak általában csak a saját szerzeményekkel dolgozó művészeket tartják, a fél évszázaddal korábbi vagy még régebbi jazzhagyományok felelevenítőit csupán derék mesteremberekként kezelik, akiknek a Művészet Titkához vagy az Arkánumhoz nincs hozzáférésük.
Aki elfogulatlanul, nem pedig egy másik stíluseszmény foglyaként hallgatja Fritz játékát, pontosan tudja, hogy a fenti nézet minden alapot nélkülöz. Fritz rendkívül muzikális jazzista, egy közismerten „nehéz” hangszer szinte hibátlanul intonáló/frazírozó mestere, akinek egyetlen „bűne”, hogy mélyen hisz a művészet szórakoztató funkciójában, és minden erejével arra törekszik, hogy ez az igényesen megformált zene (azaz a jazz) a hallgatók minél szélesebb körét érintse meg. Fritz József és barátainak tevékenységét tehát leginkább a Concord kiadó előadóinak gyakorlatához hasonlíthatom. Olyasféle ars poeticát igyekeznek meghonosítani Magyarországon, mint amilyen mellett Scott Hamilton és társai kötelezték el magukat. Aki hallotta Ipolyságon a Honeysuckle Rose (Fats Waller), vagy a ráadásként játszott Oh Lady Be Good (Gershwin) klarinétszólóját, máris eleget tud arról, amiről fentebb írtam.
A Joe Fritz Band harmadik szólistája Ipolyságon a tetőtől talpig hófehérben színpadra lépő Fekete István trombitás volt. Gyakorló koncertlátogatók jól tudják, milyen kiváló stiliszta ő, aki korábban többek között Téli Mártával, Babos Gyulával és Gyárfás Istvánnal játszott. Fekete ezúttal minden számban hosszabb szólólehetőséghez jutott, így alkalma nyílt szordínóval vagy anélkül szárnyalni az ismert témák felett. Az Autumn Leaves trombitaszólója például a műsor egyik fénypontja volt. Szeverényi Mátyás gitáros, a klarinétos lemezéről és koncertjeiről már ismert muzsikus szintén több formás szólóval kedveskedett a közönségnek. A Cseh Balázs-Földvári Balázs ritmusszekció munkáján se érződött az első közös fellépés nyugtalansága. Profizmusuk átsegítette őket minden akadályon.
Remélhetőleg a fellépők mindegyikét hallhatjuk majd a Mancini-lemezen, de azt szintén szívesen vennénk, ha ez a vadonatúj szextett magyarországi pódiumokon is bemutatkozna.
(2007. augusztus 11. 21:00, Zsinagóga (Ipolyság) - Tommy Vig, Fekete István és a Joe Fritz Band hangversenye)
hírlevél
