A fúvós hangszerek, köztük a rézfúvósok a „legelevenebb” hangszerek közé tartoznak, és mint az aerofon instrumentumok úgy általában, együtt lélegeznek, szinte együtt élnek megszólaltatójukkal. Egyedi kinézetük, formájuk vonzza a tekintetet. Bár a trombita, vagy a harsona már a jóval a jazz megszületése előtt léteztek (szemben például a Fender Rhodes elektromos zongorával), kiválóan feltalálták magukat a zene univerzumának e mindenkit befogadó bolygóján is. Ha a trombitát, illetve a trombita jazz-hangszerek között betöltött szerepét akarjuk vizsgálni, logikus lépés annak az előadóművésznek az életművéhez fordulni, aki a XX. század második felében talán a legtöbbet tette e hangszer népszerűsítése érdekében. Az már csak szerencsés egybeesés, hogy ennek a zenésznek az életműve öleli fel a legszélesebb hangszerelési megoldásokat a jazz világán belül. Ez a muzsikus nem más, mint Miles Davis. Hogy a hangszereléssel kapcsolatos gondolat bizonyítást nyerjen, célszerű két példát hozni Miles Davis több mint negyven éves pályafutásából: két példát, két külön korszakból.

IMG 6910 msolata

Half Nelson - ez a címe annak a kompozíciónak, melyet utolsóként rögzített a Miles Davis Quintet 1956. októberében a Workin' with the Miles Davis Quintet című lemezre (habár az említett számot tartalmazó LP csak három évvel később jelent meg). A hangszeres szólókkal tarkított felvételen szinte a hagyományos kvintett felállás hallható, azzal a különbséggel, hogy Paul Chambers nagybőgő helyett csellón játssza a basszus szólamot. A jazz instrumentális tradícióitól el nem rugaszkodott hagyományos hangszerelést hallhatunk, és a trombita a hangzás egészét szolgálja, nem akarja azt uralma alá hajtani. A sodró lendületű Half Nelson kitűnő ízelítőt ad abból a zenei világból, melyben Miles Davis az ötvenes évek második felében tartott.

Hogy a második példára rátérhessünk, ugornunk kell előre az időben kerek harminc évet. 1986-ban jelent meg Davis korszakváltó albuma, a Tutu, melyre a nyolcvanas évek közepén a zenei életben tomboló szintetizátor-orientált hangzás erőteljesen rányomta a bélyegét. Bár számos nyolcvanas évekbeli zenei felvétel hangzása ma már talán idejétmúltnak tűnik, Miles Davis lemeze esetében ez közel sincs így, sőt: a Tutu a mai fül számára is tartogat izgalmas és újszerű pillanatokat. Davis ebben a korszakában már leginkább szordínóval játszott hangszerén, mely az ő szavaival élve

az emberi hanghoz hasonlatossá tette trombitája hangját.

A lemezt záró Full Nelson egyfajta esszenciája a Tutu egészének: a fúvós, illetve a húros hangszerektől eltekintve szinte csak szintetizátorral megszólaltatott hangokat hallhatunk. Még a gitár is (mely ezen a lemezen kizárólag ritmushangszerként van jelen) olyan effektezéssel szólal meg, ami csak erre a korszakra volt jellemző. A különös hangzásvilág ellenére a trombita ebben a zenei környezetben is otthonosan érzi magát, pedig lássuk be, Miles Davis személyén és trombitajátékán kívül alig van hasonlóság a két szám között. Mind Davis Half Nelson-ja, mind a Marcus Miller által jegyzett Full Nelson más-más irányból közelíti meg a jazz világát. A jazz sokszínűségét jól mutatja, hogy két ennyire más jellegű és hangszerelésű kompozíciót milyen könnyed természetességgel képes egy előadó munkásságán belül felölelni, ahogy a Full Nelson, de maga az egész Tutu remek példa arra, milyen jól tud együtt szólni a tradicionális hangszerek sorából érkező trombita a néha szándékoltan gépies és rideg, máskor izgalmasan kísérletező és sokszínű szintetizátorral.

Természetesen hazai példákat is találhatunk a rézfúvós hangszerek és a szintetizátorok közös játékára, ebből elevenítsük fel talán a legérdekesebbet. Az előző cikkben is szereplő Fényes Szabolcs (aki április 30-án, az idei Nemzetközi Jazz Napon lenne 104 éves) egyik utolsó szerzeménye a Nyolc Évszak című filmsorozathoz írt Semmi Gond című dala, Szenes Iván szövegével. Az említett filmsorozat, valamint a hozzá tartozó zenei album egyaránt 1987-ben jelent meg, tehát egy évvel azután, hogy a nagyszerű zeneszerző eltávozott az élők sorából. Fényes Szabolcs már életében is szívesen bízta dalainak hangszerelését másokra, részben azért, mert nem kívánt a folyton változó zenei irányzatoknak megfelelni, ezúttal azonban sajnos az élet is közbeszólt. Az említett Fényes-Szenes szerzemény két változatban szerepel ezen a lemezen, a mi témánkat a második, instrumentális verzió érinti. A Semmi Gond 2. billentyűszólamait az album zenei rendezői teendőit is ellátó Victor Máté játszotta el, míg a kompozíció keserédesen szép harmóniamenetét Gőz László improvizatív harsonajátéka koronázta meg. Ha csak egy kis részletet hallgatunk meg a felvételből, már akkor is világossá válik, milyen nagyszerűen passzol a szintetizátor és a harsona együttes megszólalásából születő zenei atmoszféra Fényes Szabolcs világának derűs melankóliájához.

Mind a trombita, mind a harsona a klasszikus zene rézfúvós hangszereinek sorából érkezett a jazzbe, és ebben a zenei közegben lehetőségük nyílt megmutatni alkalmasságukat az improvizáció területén is. Nem kétséges, hogy tökéletesen helyt álltak.