Lizz Wright (Fotó/Forrás: Shahar Azran / Getty Images Hungary)

- Édesapád lelkész volt, te pedig egy templomi gospel kórus tagjaként kezdted a zenei karrieredet. A templomi kóruséneklés hogyan hatott a későbbi előadói énedre?

- Kisiskolás és gimnazista koromban kórusban énekeltem, tehát már öt éves koromban az volt az alapélményem, hogy egy emberekkel teli teremben énekelek, ahol a közönség visszaénekel nekünk. A kóruséneklés egy ősi gyakorlata az összetartozás, a kölcsönös szeretet kifejezésének, egy olyan játék, ami terápiás hatással bír, mivel segít kialakítani egyfajta magabiztosságot. Nem tudom, hogy ez a magabiztosság egyébként is kialakult volna-e nálam, de a templomban éneklő kislányt máig őrzöm magamban.

Amikor kimegyek a közönség elé, – ami akár teljesen idegen emberekből is állhat, és akik teljes csendben vannak – ez a kislány segít hinni abban, hogy ők mégis énekelnek velem belül.

Bármilyen hang is jön ki a számon, hiszek abban, hogy mindezt a zenét közösen hozzuk létre az adott pillanatban. Soha nem vagyok kész azt érezni, hogy ők csak megfigyelők. Az egészet egy közös történésnek, egyfajta beszélgetésnek képzelem el.

- Hogyan reagált a templomi közösség, amikor elkezdtél jazzt énekelni?

- Eddigre már mindenki felkészült, hogy le fogok lépni a városból, és így a kórusból is, mint sokan mások. 19-20 éves lehettem, amikor elmentem a georgiai egyetemre, és elkezdtem énekelni egy csomó ottani jazzklubban. És ami a leggyönyörűbb volt az egészben, hogy ezekben a jazzklubokban rendre templomi zenészekbe futottam bele. Olyanokba, akik hétvégente templomokban játszottak, hétköznapokon viszont jazzklubokban léptek fel.

Szóval őket látva megnyugodtam a váltás miatt, és biztosítottak arról, hogy a jazz egy gyönyörű dolog, és a gospelhez hasonlóan ez is egy közösségi zene.

Nagyon erős hatással volt rám Marian McPartland Piano Jazz Show című rádióműsora is a National Public Radio-n. Emlékszem, hogy gyerekkoromban hallgattam, és azon gondolkodtam, vajon lenne olyan is, aki engem hallgatna így a rádióban, mint én most ezeket az énekeseket? És ahogy Marian Partland beszállt a vendégei közé játszani, arra gondoltam, milyen gyönyörű közösség ez, milyen jó, hogy barátság van ezek között a jazz-zenészek között. Szóval mikor én is a jazz-szcéna része lettem, szerencsém volt, hogy olyan zenészekkel találkoztam, akik megértették velem, hogy a gospel iránt érzett szeretetem nem zárja ki a jazz iránti vonzalmamat.

Lizz Wright (Fotó/Forrás: Michael Putland / Getty Images Hungary)

- Nagyon sokszor emlegeted Billie Holidayt és Nina Simone-t, mint a legfőbb inspirációidat. Milyen kapcsolat fűz hozzájuk?

- Folyamatosan szem előtt tartom ezeket a nőket, és még Ella Fitzgeraldot is, akik egy olyan korban éltek, amikor a színpadon nemcsak művészként, de emberjogi aktivistaként is ki kellett fejezniük a véleményüket. Talán ha ők nem lettek volna, ma én sem állhatnék színpadon, ezért újra és újra felidézem magamban az ő bölcsességüket és erejüket, és megpróbálok ilyen elődökhöz méltó módon jelen lenni a színpadon.

Billie Holiday pedig azért is különleges számomra, mert a pályám egyik mérföldköve volt, amikor a Hoolywood Bowl-on a tiszteletére rendezett emlékkoncerten énekelhettem rengeteg ember előtt, fantasztikus zenészek társaságában, filharmonikus zenei kísérettel, egy hatalmas, gyönyörű ruhában. Csodálatos ünneplése volt ez ennek a fantasztikus énekesnek, ennek az óriási hangnak és ennek a történetnek, ami bár nagyon szomorú, mégis nagy erőt és lendületet adott a pályámnak az, hogy belehelyezkedhettem az ő óriási energiájú dalaiba és lelkivilágába.

- A Grace című lemezed a saját gyökereidről szól, és éppen azután jelent meg, hogy Trumpot megválasztották amerikai elnöknek. A lemezed ezáltal sokak szerint egyfajta politikai felhangot is nyert, rasszizmussal szembeni kinyilatkoztatásként is hatott. Volt ilyen előzetes szándékod a lemezzel?

- Már azelőtt lehetett sejteni, hogy Trump lesz az elnök, hogy valóban megválasztották volna. Ez benne volt a levegőben. Nekem pedig már régóta volt egy lemezötletem, ami az emberek között építhető hidakról, az otthon szeretetéről akartam, hogy szóljon. Szerettem volna egy lemezt dedikálni a georgiai hegyekben élő szomszédaimnak.

Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, akik egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én, még véletlenül sem úgy szavaztak, mint én, de segítettek például abban, hogyan műveljem meg a kis földemet, és akikkel olyanok lettünk, mint egy család.

Ezeket a pozitív tapasztalataimat is szerettem volna belefogalmazni ebbe a lemezbe. Nem akartam panaszkodni. Volt a kezemben egy nagyon erős, szemléletformáló tapasztalat, ami azt sugallta számomra, hogy

A választások környékén minden kilátástalannak tűnt, de a lemez elkészítési folyamata fényt hozott ebbe a sötétségbe. Azt tudtam énekelni a világnak a legnagyobb szeretettel, hogy tudom, milyen gyönyörű az otthonom, és hogy csak akkor vagyunk ellenségek, ha nem ismerjük egymást. Egyébként a lemeznek magának nem volt konkrét politikai üzenete, ez csak utólag nyert ilyen felhangot, mert arról szól, ami körülöttünk történik.

Lizz Wright (Fotó/Forrás: Vince Bucci / Getty Images Hungary)

- Mit gondolsz egyébként, lehet a zene olyan erős energia, ami akár változásokat is előidézhet a világban?

- Igen, szerintem a zene, egyáltalán a művészet, és a természet az, aminek a legnagyobb ereje van abban, hogy összehozza az embereket a gazdasági, politikai viszályok ellenére. Azt akarom hinni, hogy ami most történik, az nagy részben a generációk közti kommunikációról szól: az idősebb korosztály próbál a szeretetről beszélni és hatni a kultúrára, az emberekre. Ennek következtében van egy nagyon érdekes harc a generációk között, aminek az a célja, hogy ki gyakoroljon nagyobb hatást a társadalomra.

Abban hiszek, hogy ez a bonyolult eszmecsere könnyebben eljut az igazsághoz a művészet segítségével.

A művészeten, zenén keresztül ugyanis le tudjuk vezetni a szomorúságunkat, ki tudjuk fejezni az intelligenciánkat, a lelkesedésünket, a kreativitásunkat, és átadni valami jelentésest.

Lizz Wright (Fotó/Forrás: Jesse Kitt)

- Nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott embernek tűnsz. Ez egy adottság, vagy tréningezed magad erre valahogyan?

- Azt hiszem, a szeretet belőlem jön. Már rég megőrültem volna, ha nem lenne ez a képességem, mert egyébként egy nagyon szenvedélyes, érzelmes, és olykor viharos ember vagyok, de a belső béke olyan védelmet ad, ami minden rossztól távol tart. Segít mindenféle helyzetet és mindenféle embert kezelni.

- Ha a tükörképed nem képet tükrözne vissza, hanem zenélne neked, milyen dalt, vagy zenét játszana most éppen?

- Ez egy nagyon szép kérdés. Azt hiszem valamilyen, az otthonról szóló dal lenne az. Mindig is nagyon erősen foglalkoztatott az ideális otthon megtalálásának kérdése. Jelenleg az életem egy olyan változásban van, amiben az otthonom, vagy annak keresése nagyon meghatároz engem.

És jelenleg azt érzem, hogy bárhol járok a világban, az otthonom bennem van. Ez egy nagyon vigasztaló érzés számomra.