Kovács „Öcsi" Ferenc napjaink egyik legsokoldalúbb hegedű- és trombitaművésze. A „Magony" eredetileg szóló albumának volt a címe, azóta viszont különböző felállásokban és más formációk tagjaként vagy azokkal közreműködve is (Dresch Quartet, Djabe, Romano Kokalo stb.) koncertezett és koncertezik ma is. Rendkívüli stílusismeretére jellemző, hogy az a klasszikus zenén és a jazzen túlmenően a különböző - magyar, cigány, balkáni - népzenékre, sőt a modern komoly- és úgynevezett könnyűzene irányzataira is kiterjed. Mindezt kitűnően illusztrálta az Óbudai Társaskörben májusban adott koncertje, melyen az Öcsire amúgy kevésbé jellemző stíluselemek is fel-felbukkantak legalább egy vagy néhány műsorszám erejéig.

Az Öcsihez hasonló erényekkel bíró zenészben, felfedezvén a különféle zenei stílusok közös elemeit, gyakran mutatkozik igény egy mű valamely más stílusban történő improvizatív előadására, vagy - a stílusismeret kiaknázásával - egészen újszerű feldolgozások készítésére. E minőségükben pedig már 2001-től nyomon követhetjük Öcsi előadásait, kompozícióit.

Népzenét feldolgozni azonban mindig más, mint klasszikus darabokat: jó feldolgozás ugyanis főleg éppen a mai, az autentikus hangzásból kiinduló magyar felfogás szerint csakis akkor születhet, ha a feldolgozó kellően magáévá teszi az adott zene szellemiségét, kulturális hátterét. Mindez behatárolja, mit és hogyan lehet más stílushoz igazítani úgy, hogy a zene hiteles, hangzásképe pedig - persze az eredetihez képest más módon - egységes maradjon.

A koncerten elhangzott Magony-stílusú, magas művészi igényű balkáni népzenei feldolgozásokhoz kapcsolódóan fontos megjegyezni, hogy ugyanekkor a Balkánon a népzenei feldolgozások és a közel-keleti zenékkel is rokonságot mutató népies műfajok a popularitás felé fordultak (a román manele, a szerb turbofolk stb.). Magyarországon viszont a népzene a „magas" kultúra részévé vált, és feldolgozásakor a legutóbbi időkig csak nagyon óvatosan mertek idegen vagy főleg éppen populáris zenei eszközökhöz nyúlni. Öcsi ezt éppen olyan mértékben teszi meg, ami még művészi többletet ad a zenének, és nem elsekélyesíti azt, tehát a zenei irányzatok újszerű módon történő fúziójáról van szó. A Balkánon azonban a popularitás irányából közelítenek a fenti dalok jazzes vagy egyéb nyugati zenei eszközökkel történő feldolgozásához, melyek mennyisége ezért jóval nagyobb, művészi értékük azonban még sokkal nyilvánvalóbban függ az előadók zenei igényességétől, alaptudásától.

A különböző fúziós irányzatok az eredeti stiláris kereteket szükségszerűen kikezdik, így a műfaj elfogadott definíciói is kiüresedhetnek: ha egy manele-számot magas művészi igénnyel jazzesítenek, akkor az megszűnik „román diszkózene" lenni, de még manelének tekinthető: románságában megmaradhat. Ugyanezért a „Magony-stílus" sem intézhető el a világzene kategóriával: e szó használatát ellenzem, mert a globalizáció felől közelíti egy nagyon is behatárolt kultúrkörre jellemző népzenei kincs feldolgozását, holott népzenét - bármilyen stílusban - jól feldolgozni csakis a mögöttes - az adott kultúrára jellemző, tehát lokális - szellemiség alapos ismeretében lehet.

Emiatt a magyar népzenei kincs még ma is kiaknázatlan feldolgozási lehetőségek egész tárházát rejti a klasszikustól (Kodály, Bartók, Kocsár stb.) eltérő zenék, köztük a folk/etno-jazz irányában. A magyar zeneoktatás sajátosságai miatt a különböző zenei irányzatok művészei között még ma is relatíve kicsi az átfedés, de hogy a jelentősége növekszik, az is mutatja, hogy létrejöhetett a Magony-stílus. Öcsi zenei kvalitásai ezért is egyediek: a klasszikus zenéhez, a népzenéhez és a jazzhez is magas szinten ért, hogy ebbe a kevéssé kiaknázott köztes zenei térbe egységes arculatú, kiforrott, „jó" zenével törhessen be. Mindehhez pedig a hangszeres tudás rendkívül szerencsés kombinációja (hegedű, trombita) társul. A koncert pedig tökéletesen rámutatott arra, hogy a Magony-stílus immár alakot öltött, kiforrta magát.

Korai felvételein Öcsi még inkább a klasszikusabb - főleg a modális - és részben talán a funky jazz felől közelített a népzenéhez mint az improvizáció alapjául szolgáló anyaghoz, klasszikus jazz-felállásban. Innen kiindulva az egyik fontos lépés az volt, hogy Balogh Kálmánnak köszönhetően a zongora cimbalommá szelídült. E hangszer árnyalási lehetőségei vetekszenek a zongoráéval: karaktere jóval lágyabb ugyan, viszont ugyanúgy alkalmas jazzes futamok improvizálására is, végső soron tehát a népzene és a jazz közötti ingázásra. Mindennek jó előadásához persze Balogh Kálmán kezére, stílusára és muzikalitására van szükség.

A másik fontos láncszem Csizmadia Anna énekesnő, aki tovább erősítette az autentikus népzenei vonalat. Hangja kellően lírai a lágyabb hangvételű, olykor gyászosabb dallamokhoz (ezek előadásának hitelességéhez fontos adalék, hogy Öcsi édesanyja, Magony Ida éppen a koncert napjának reggelén hunyt el). Az ő közreműködésével előadott szerelmes dal és Anna-dalok, azon belül is a Tele van a sötét égbolt a „Magony-stílus" egyik csúcsát képviseli. A bőgő ritmikája hol Sebő Ferencet, hol Zorán egyes dalait juttatja eszünkbe, a modális - mixolíd - dallamhoz szintén (neo-)modális (azaz a reneszánsz zenéhez hasonlóan funkciós kötöttség nélküli), kissé popos ízű harmonizálás társul.

Ugyanakkor Gayer Ferenc bőgőjátékában, ami a lüktetést adja olykor a dob helyett is, a Magony-stílusban is gyakoribb a jazzes (vagy néha basszgitárszerű, popos) pizzicato-játék, mint a vonóhasználat. Ám a klasszikus jazz-felállástól való eltávolodás egyértelműen a hangzás lágyítását szolgálja, a dobfelszerelés elhagyása is ezen irány szerves része; csak néhány olyan dal van, amely igen diszkrét cinezést elbírt volna.

Harmonizációs újdonságként a kodályi harmóniavilág egyes elemei is felbukkannak a korábbi felvételekhez képest, például Jancsó Zoltán Délibáb című versének megzenésítésében. A dallam pentaton magvú, de végeredményben vegytiszta eol, ugyanakkor a harmonizálás a Kodálynál is erősen exponált - és jellegzetes magyar népzenei zárlatokat tartalmazó - fríg modusban történik. Az énektechnika azonban megmarad népiesnek, belesimul a cimbalom lágy akkordfelbontásaiba.

A Magony-stílusban tehát remekül megfér egymás mellett a tőről metszett jazz - zongora helyett cimbalommal -, a magyar, a délszláv és a balkáni cigány népzene, vagy a versmegzenésítések révén a Sebő Ferenc-i népies műzene. A népzene maradhat (kvázi) autentikus formában, de feldolgozható akár a kortárs kamarazene nyomdokain, akár merészebben, improvizatívabban; jazzesen és/vagy éppen kissé poposan. Az eredmény pedig önmagáért beszél: az, ami megszületett, a Magony-stílus - vagy Öcsi nyelvezetében - a „kortárs parasztzene". Leginkább így, ebben a felállásban: Balogh Kálmánnal és Csizmadia Annával.