Jazz/World

Maratoni jazz a Trafóban: Steve Coleman

2005.12.05. 00:00
Ajánlom
Látszatra talán két Steve Coleman létezik: egy, aki az M-Base, illetve a Five Elements nevű társaságot irányította különböző ITM-lemezeken a nyolcvanas évek közepe óta, illetve aki egyes Dave Holland-albumokon bukkant fel szólistaként, valamint egy második, aki legfrissebb zenei elképzeléseit a Label Bleu kiadónál publikált korongjain valósítja meg.

Az altszaxofonos rejtélyes jazz-Doppelgänger volna? A Trafóban rendezett koncerten megnyugodhattak a tanácstalanok: csak egyetlen Steve Coleman létezik, a játéka azonban tényleg sokszínű.

Kezdetben az a benyomása támadhatott a fiatal Coleman hallgatóinak, hogy a szaxofonos makulátlanra gyúrt stílusát és feltűnően magas szintű technikai tudását különböző mai városi fekete zenék: beatbox, hip-hop és funk, valamint az igényes modern jazzidióma összeházasítására használja fel. Coleman az M-Base lemezein néha énekléssel is megpróbálkozott, hogy az általa művelt zenei szinkretizmus még különlegesebb legyen. A későbbi lemezeken is gyakran visszatértek a funky groove-ok, a jellegzetesen fekete ritmusképletek, s az egyes számok alapját alkalmasint statikus patternek képezték. Újabb produkcióit hallgatva azonban világosnak tűnik, hogy az altszaxofonos gondolatilag alaposan elmélyítette zenéjét, a jazz egyik metafizikusává vált, aki – a műfaj művelőinél nem ritka az ilyesmi – közvetlen kulcsot nem ad ahhoz, amit játszik és gondol. Midőn például kilenc évvel ezelőtt egyik lemezén jelezte, hogy ami ott hallható, az „Transmission of the metaphysics of a culture”, nem tette hozzá, milyen metafizikáról és milyen kultúráról beszél, valamint azt se, kinek szándékszik továbbadni e metafizikát. Döntsön a hallgató.

Steve Coleman szívesen jön Magyarországra. Néhány évvel ezelőtt az ő akkori forradalmi formációja volt a nagykanizsai jazzfesztivál fő attrakciója, s akik vállalták, hogy egészen Zala megyéig utaznak, hogy meghallgassák, nem bánták meg döntésüket. Coleman egy kortárs zenét játszó kiszenekar színpadi felállási rendje szerint helyezte el muzsikusait a porondon, s miközben kemény ritmikájú, mégis absztraktnak ható zenéjét játszotta, két táncosnő (egy fehér és egy fekete) is improvizált a zenekar előtt. Resistance Is Futile című lemezének anyagából mutatott be részleteket, s a néző figyelme megoszlott a kiváló fúvósszekció, a táncosok és a színpad jobb oldalán elementárisan doboló fiatal Sean Rickman között.

Az egy évvel ezelőtti budapesti fellépésén nem lehettem ott, de most, november 30-án végre személyesen ellenőrizhettem, mi változott Nagykanizsa óta. A publikum érdeklődését ráadásul alaposan felcsigázta a hír, miszerint Coleman ezúttal amerikai-magyar vegyes csapatot irányít majd. Saját emberei közül a már több lemezén hallható Jonathan Finlayson (trombita), illetve Tim Albright (harsona), az énekes Yen Shyu, valamint Thomas Morgan nagybőgős és Tyshawn Sorey dobos jött vele. A négy magyar vendég a hazai jazzélet krémjéből került ki: Winand Gábor énekelt, Borbély Mihály tárogatón és szopránszaxofonon játszott, Lukács Miklós cimbalmozott és Lantos Zoltán hegedült. Az altszaxofonos most is megtartotta jól bevált színpadi gyakorlatát: a muzsikusok félkörben álltak fel, a félkör jobb oldalán az amerikaiak, bal oldalán a magyarok kaptak helyet. Az első percekben úgy tűnt, a szimmetria elvét maradéktalanul érvényesítő, „demokratikus“ hangversenyt fogunk hallani, hiszen az első hosszabb szólót a magyar cimbalmos játszotta, s nem sokkal később Lantos Zoltán is hangot kapott. Később azonban furcsán megváltozott a helyzet: a nemzetközi együttes két egyértelmű súlypontja a félkör közepén álló Coleman, valamint a jobb szélre helyezett Tyshawn Sorey lett; a gyakran rövid, repetitív dallamokra épülő hosszú kompozíciókban a rengeteget szólózó, és ha lehet, még a korábbiakhoz képest is mesteribben fújó Coleman egy teljesen kompakt együttest irányított rettenthetetlen profizmussal, s bizony a magyar félkörnek nemigen maradt beleszólása a szerzemények menetébe. „Cserébe“ a közönség ámulhatott eleget Sorey varázslatos dobolásán. A nagydarab fiatal fekete muzsikus külsőleg Forest Whitakerre, a Szellemkutya főszereplőjére emlékeztetett, s amilyen bravúros szamuráj volt a film filozófáló hőse, olyannyira boszorkányos technikájú dobosnak mutatkozott Tyshawn Sorey. Ha a delejes hatású Rickman és közte kellene egy zenekarvezetőnek választania, csak jól (illetve rosszul) dönthetne.

A magyarok zavaró tétlenségre kárhoztatása ellenére is fergeteges hangverseny volt. Coleman a zenészek zenésze szerepét játszotta: a közönségről mintha tudomást se vett volna, hosszan kígyóztatta előadásait, melyek minden ritmikai fordulatuk és improvizatív betéteik ellenére a tökéletes begyakoroltság érzetét keltették. Irányítói utasításai ritkák voltak, mindenki pontosan tudta a dolgát, és mindenki remekül a szaxofonos keze alá dolgozott. Annyira begyakorolt részek összege, annyira hermetikusan zárt világ egy efféle két és fél órás maratoni produkció, hogy nem is csoda, hogy a magyar vendégek többnyire csak a tuttikban hallathatták a hangjukat. Bírálat legfeljebb az ilyen előadások steril jellegét érheti: Coleman (már Nagykanizsán is) a kortárs zenéhez közelítette produkcióját, vagyis az improvizációs zene színpadi szabadságát nyirbálta meg a kompakt hangzás érdekében. S a „fekete ritmika“ alkalmankénti felbukkanásai ellenére nehéz, a nézőtől végig aktív koncentrálást követelő zenét játszik, ami a Trafó közönségének egy részét túlságosan megterhelte. Másfél-két órai lankadatlan muzsika után kezdtek elszállingózni a türelmetlenebbek (és azok, akik még el akarták érni az utolsó villamost). A szaxofonos mindebből talán semmit se látott: társainak, illetve magának játszott, élvezettel és odaadással. Akárcsak Strindberg Álomjátékában, tér és idő nem létezik egy ilyen hőfokú hangversenyen.

(2005. november 30. 20:00 Trafó – Kortárs Művésztek Háza; Steve Coleman koncertje)

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Közleményt adott ki Domingo ügyében a nevét viselő fesztivál

A Plácido Domingo Classics Fesztivál közleménye nem utal arra, hogy a tenor #metoo-botrányára kíván reagálni, de beszédes, hogy két nappal a kirobbanása után tették közzé.
Vizuál

Erőszakterápia és macsónosztalgia Tarantino kilencedikje

Volt egyszer egy férfiasabb világ, ahol a koszos hippik felett győzött John Wayne. Sharon Tate csillogó szemmel nézi a saját filmjét, és a rendező ilyen csillogónak akarja látni a mi szemünket is.
Zenés színház

Sonya Yoncheva kiáll Domingo mellett

A fiatal bolgár szoprán, Sonya Yoncheva szerint, aki majdnem tíz éve dolgozik a spanyol tenorral, Domingo igazi úriember. Anna Nyetrebko vagy Daniel Barenboim viszont hallgat. Európában nem mondták le az énekes koncertjeit.
Klasszikus

Mégis, hogy írjuk Sztravinszkij nevét? Akarom mondani, Stravinskyét...

Fél hajkoronámat elvesztettem már a kérdés felett töprengve, és a legrosszabb, hogy a másik fele beleőszül. Szerencsére Bárdos Lajos kisegít.
Klasszikus

„Atyaúristen” – Ilyen volt nekem idén Kaposfest

„Atyaúristen” – nyögte a templomi csöndben egy hölgy két tétel között. Ugyanis jó zenét hallott, meg én is, sokat. Naplószerűség Kaposfest első két napjáról.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World videó

Zseniális: dalban mondanak híreket

A Hírek dalban projekt az online térben kavargó híreket szórakoztatóan, akusztikus zenei kísérettel tálalja nekünk. Az első részben a Lóci játszik frontembere, Csorba Lóci öltötte magára az énekes-bemondó szerepét.
Jazz/World ajánló

Mintha Provence-ben járnánk - minifesztivál a Diszeli Kúriában

Új igazodási pont a Balaton-felvidék kulturális kínálatában a nemrég nyílt 18. századi műemlékegyüttes, a Diszeli Kúria. A Hosszúahétvége elnevezésű minifesztiválon fellép a Dés László Free Sounds Quartet, Bereményi Géza és Másik János pedig közös estjét adja elő.
Jazz/World lapszemle

A nap, amikor az egyik leghíresebb filozófus faggatta a legnagyobb jazz-szaxofonost

Milyen kapcsolatot talál nyelv és improvizáció között az egyik legnagyobb 21. századi posztmodern gondolkodó, nyelvfilozófus és a korszakalkotó free-jazz szaxofonosa? Ez is kiderül Jacques Derrida Ornette Colemannel készített 1997-es interjújából.
Jazz/World magazin

Ó, az az énekes! - 10 éve hunyt el Cseh Tamás

Tíz éve, 2009. augusztus 7-én hunyt el Cseh Tamás Kossuth-díjas énekes, zeneszerző, előadóművész, egy korszak hangulatának legendás tolmácsolója. Az évforduló alkalmából több megemlékezést is tartanak. 
Jazz/World magazin

Hogyan próbálta a jazzt felhasználni a saját céljaira Hitler?

Amerika fekete hangja beszűrődött a náci Németországba is, ezért a leleményes propagandisták saját finanszírozású jazz-zenekart hívtak életre.