Jazz/World

Maratoni jazz a Trafóban: Steve Coleman

2005.12.05. 00:00
Ajánlom
Látszatra talán két Steve Coleman létezik: egy, aki az M-Base, illetve a Five Elements nevű társaságot irányította különböző ITM-lemezeken a nyolcvanas évek közepe óta, illetve aki egyes Dave Holland-albumokon bukkant fel szólistaként, valamint egy második, aki legfrissebb zenei elképzeléseit a Label Bleu kiadónál publikált korongjain valósítja meg.

Az altszaxofonos rejtélyes jazz-Doppelgänger volna? A Trafóban rendezett koncerten megnyugodhattak a tanácstalanok: csak egyetlen Steve Coleman létezik, a játéka azonban tényleg sokszínű.

Kezdetben az a benyomása támadhatott a fiatal Coleman hallgatóinak, hogy a szaxofonos makulátlanra gyúrt stílusát és feltűnően magas szintű technikai tudását különböző mai városi fekete zenék: beatbox, hip-hop és funk, valamint az igényes modern jazzidióma összeházasítására használja fel. Coleman az M-Base lemezein néha énekléssel is megpróbálkozott, hogy az általa művelt zenei szinkretizmus még különlegesebb legyen. A későbbi lemezeken is gyakran visszatértek a funky groove-ok, a jellegzetesen fekete ritmusképletek, s az egyes számok alapját alkalmasint statikus patternek képezték. Újabb produkcióit hallgatva azonban világosnak tűnik, hogy az altszaxofonos gondolatilag alaposan elmélyítette zenéjét, a jazz egyik metafizikusává vált, aki – a műfaj művelőinél nem ritka az ilyesmi – közvetlen kulcsot nem ad ahhoz, amit játszik és gondol. Midőn például kilenc évvel ezelőtt egyik lemezén jelezte, hogy ami ott hallható, az „Transmission of the metaphysics of a culture”, nem tette hozzá, milyen metafizikáról és milyen kultúráról beszél, valamint azt se, kinek szándékszik továbbadni e metafizikát. Döntsön a hallgató.

Steve Coleman szívesen jön Magyarországra. Néhány évvel ezelőtt az ő akkori forradalmi formációja volt a nagykanizsai jazzfesztivál fő attrakciója, s akik vállalták, hogy egészen Zala megyéig utaznak, hogy meghallgassák, nem bánták meg döntésüket. Coleman egy kortárs zenét játszó kiszenekar színpadi felállási rendje szerint helyezte el muzsikusait a porondon, s miközben kemény ritmikájú, mégis absztraktnak ható zenéjét játszotta, két táncosnő (egy fehér és egy fekete) is improvizált a zenekar előtt. Resistance Is Futile című lemezének anyagából mutatott be részleteket, s a néző figyelme megoszlott a kiváló fúvósszekció, a táncosok és a színpad jobb oldalán elementárisan doboló fiatal Sean Rickman között.

Az egy évvel ezelőtti budapesti fellépésén nem lehettem ott, de most, november 30-án végre személyesen ellenőrizhettem, mi változott Nagykanizsa óta. A publikum érdeklődését ráadásul alaposan felcsigázta a hír, miszerint Coleman ezúttal amerikai-magyar vegyes csapatot irányít majd. Saját emberei közül a már több lemezén hallható Jonathan Finlayson (trombita), illetve Tim Albright (harsona), az énekes Yen Shyu, valamint Thomas Morgan nagybőgős és Tyshawn Sorey dobos jött vele. A négy magyar vendég a hazai jazzélet krémjéből került ki: Winand Gábor énekelt, Borbély Mihály tárogatón és szopránszaxofonon játszott, Lukács Miklós cimbalmozott és Lantos Zoltán hegedült. Az altszaxofonos most is megtartotta jól bevált színpadi gyakorlatát: a muzsikusok félkörben álltak fel, a félkör jobb oldalán az amerikaiak, bal oldalán a magyarok kaptak helyet. Az első percekben úgy tűnt, a szimmetria elvét maradéktalanul érvényesítő, „demokratikus“ hangversenyt fogunk hallani, hiszen az első hosszabb szólót a magyar cimbalmos játszotta, s nem sokkal később Lantos Zoltán is hangot kapott. Később azonban furcsán megváltozott a helyzet: a nemzetközi együttes két egyértelmű súlypontja a félkör közepén álló Coleman, valamint a jobb szélre helyezett Tyshawn Sorey lett; a gyakran rövid, repetitív dallamokra épülő hosszú kompozíciókban a rengeteget szólózó, és ha lehet, még a korábbiakhoz képest is mesteribben fújó Coleman egy teljesen kompakt együttest irányított rettenthetetlen profizmussal, s bizony a magyar félkörnek nemigen maradt beleszólása a szerzemények menetébe. „Cserébe“ a közönség ámulhatott eleget Sorey varázslatos dobolásán. A nagydarab fiatal fekete muzsikus külsőleg Forest Whitakerre, a Szellemkutya főszereplőjére emlékeztetett, s amilyen bravúros szamuráj volt a film filozófáló hőse, olyannyira boszorkányos technikájú dobosnak mutatkozott Tyshawn Sorey. Ha a delejes hatású Rickman és közte kellene egy zenekarvezetőnek választania, csak jól (illetve rosszul) dönthetne.

A magyarok zavaró tétlenségre kárhoztatása ellenére is fergeteges hangverseny volt. Coleman a zenészek zenésze szerepét játszotta: a közönségről mintha tudomást se vett volna, hosszan kígyóztatta előadásait, melyek minden ritmikai fordulatuk és improvizatív betéteik ellenére a tökéletes begyakoroltság érzetét keltették. Irányítói utasításai ritkák voltak, mindenki pontosan tudta a dolgát, és mindenki remekül a szaxofonos keze alá dolgozott. Annyira begyakorolt részek összege, annyira hermetikusan zárt világ egy efféle két és fél órás maratoni produkció, hogy nem is csoda, hogy a magyar vendégek többnyire csak a tuttikban hallathatták a hangjukat. Bírálat legfeljebb az ilyen előadások steril jellegét érheti: Coleman (már Nagykanizsán is) a kortárs zenéhez közelítette produkcióját, vagyis az improvizációs zene színpadi szabadságát nyirbálta meg a kompakt hangzás érdekében. S a „fekete ritmika“ alkalmankénti felbukkanásai ellenére nehéz, a nézőtől végig aktív koncentrálást követelő zenét játszik, ami a Trafó közönségének egy részét túlságosan megterhelte. Másfél-két órai lankadatlan muzsika után kezdtek elszállingózni a türelmetlenebbek (és azok, akik még el akarták érni az utolsó villamost). A szaxofonos mindebből talán semmit se látott: társainak, illetve magának játszott, élvezettel és odaadással. Akárcsak Strindberg Álomjátékában, tér és idő nem létezik egy ilyen hőfokú hangversenyen.

(2005. november 30. 20:00 Trafó – Kortárs Művésztek Háza; Steve Coleman koncertje)

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Itt hallgathatja meg Kurtág György operáját élőben

Ma este mutatják be Kurtág György első operáját a milánói Scalában. Az előadást az olasz közrádió és a Bartók Rádió élőben közvetíti, az interneten ön is meghallgathatja!
Vizuál

Ön mit szól a legújabb budapesti Sisi-szoborhoz?

Új, egész alakos szobrot kapott Sisi, azaz Erzsébet királyné a Madách téren, ám felmerül néhány kérdés az alkotással kapcsolatban.
Klasszikus

Nyolc percen át ünnepelték Kurtág operáját, a zeneszerző rádión hallgatta az előadást

Nyolc percig tapsolta Kurtág György első operájának ősbemutatóját a Scala milánói operaház közönsége csütörtök este - számolt be a Corriere della Sera olasz napilap a többnyire szakmai közönség előtt tartott előadásról.
Klasszikus

Klasszikus zenei minikoncertek nyolc budapesti szórakozóhelyen

Szombaton késő délutántól éjfélig A zene éjszakája - csak klasszikusan címmel ünneplik Pest, Buda és Óbuda egyesülését.
Könyv

A nő, aki beleszületett az irodalomba, és azóta is benne él – Szabó T. Anna

Első novelláskötetét, a Töréstesztet egyfajta katalizátornak szánta, hogy begyújtson valamit, akkor is, ha fáj, hiszen nem lehet megúszni. Szabó T. Anna Kult50-ben megjelent portréja.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World

Nem kopik – Suzanne Vega elvarázsolta Budapestet

Kortalan és nemtelen, maszkulin famme fatale, bohóc bőrbe bújt díva, drámai alkat és komika, kislány és érett nő, világhírű sztár és a „lány a szomszédból” – ez mind egy személyben Suzanne Vega, és még valami: időtlen dalok énekes-dalszerzője.
Jazz/World bjo

Jazz és inspiráció - interjú Náray Erikával és Urbán Orsival

Szilveszter estéjén két vendéggel, Náray Erika és Urbán Orsi jazz énekesnőkkel egészül ki a Budapest Jazz Orchestra (BJO) a Pesti Vigadó Dísztermében hallható koncertjén.
Jazz/World hírek

Szabó Dániel jazz-zeneszerző rangos amerikai díjat kapott

Az USA legnagyobb zenei jogkezelő szervezete, az ASCAP és a Symphonic Jazz Orchestra ítélte oda neki az 5000 dollárral és egy zeneszerzői felkéréssel járó Commissioning Prize nevű díjat – írta meg a dalszerzo.hu.
Jazz/World ajánló

Tankcsapdát és Quimby-t is feldolgoz új lemezén a Sárik Péter Trió

Nemrég még Bartók jazzfeldolgozásai apropóján beszélgettünk Sárik Péter zongorista-zeneszerzővel, most azonban könnyedebb vizekre eveztünk a Jazzkívánságműsor magyarul című lemez kapcsán, amit december 14-én mutatnak be a MOMKultban.
Jazz/World magazin

60 éve készült ez az ikonikus fotó a jazz-legendák találkozójáról

Art Kane, az Esquire magazin jazz-szerető szerkesztője 1958-ban ötvenhét veterán és feltörekvő jazz-csillagot hívott egybe, hogy elkészítse A Great Day in Harlem című, azóta emblematikussá vált fotót.