Horgas Eszter: Mosogattam a konyhában, és egyszer csak Andrea hangját hallottam magamban – válaszolt Horgas Eszter arra a kérdésre, hogy a produkcióhoz miért Fullajtár Andreát kérte fel. – Korábban sok zenész neve fölmerült, de úgy éreztem, most egy színészre van szükségem. A produkcióban Szakács Ildikó operaénekesnő és Löwenberg Dániel zongoraművész is közreműködik, akik fajsúlyos alkotók, de kellett még valaki, aki nemcsak szépen énekel, hanem beszél is, képes előadni a dalokat és erős kisugárzása van. Hogy ne „csak” egy koncertet halljon a közönség, hanem annál is többet.
Amikor Eszter felkért a közös munkára, mi volt az első gondolatod?
Fullajtár Andrea: Mindig nagyon vonzott Eszter lénye meg a művészete. Talán kétszer voltam fellépésén, és rengeteg olyan koncertrészletet hallottam, amiben játszott. Érdekelt, milyen lehet munka közben.
Milyen kép volt benned róla?
FA: Felületes benyomásom arról, milyen alkotó lehet, illetve milyen ember, de mindig munka közben derülnek ki az igazán fontos dolgok. Amikor Eszter megkeresett, arra gondoltam, hogy létezik, hogy nem volt még olyan gála, jótékonysági est vagy bármi, ami miatt összehozott volna minket a sors? Úgyhogy nagyon jó gondolatnak tartottam, és meg is ijedtem, mert nem egy dalra kért föl, hanem hogy egész este a színpadon legyek. Amikor átbeszéltük a forgatókönyvet, kiderült, mennyi benne a prózai rész, mi mindent kell interpretálni arról, hogy Bernstein és Gershwin hogyan gondolkozott az alkotásról, a saját zsidóságáról, arról, hogy a történelem miatt Amerikába került a családjuk. Amikor ezek világossá váltak, elkezdtem otthon érezni magam a helyzetben. Már nem az volt bennem, hogy egy koncerten kell majd remegve énekelnem, hanem hogy ott leszek mint egy narrátor, aki beleviszi a nézőket egy történetbe, aminek sok részletét valószínűleg egyáltalán nem ismerik. Megdöbbentő lesz a párhuzam olyan 21. századi élethelyzetekkel, amikben az ember kisebbségbe kerül, elnyomás alatt él vagy olyan szituációban van, amikor újra kell értékelnie saját művészségét és emberségét. Ezek a prózai részek fontos gerincét képezik az estnek.
HE: Gershwin és Bernstein családja is bevándorlóként érkezett Amerikába, ettől is nagyon mai lesz ez a történet. És
nagy kérdés, hogy van-e ma olyan hely világban, ami megadja azt a reményt, amit annak idején Amerika jelentett.
FA: …hogy van-e hova menni?
HE: Nagyon fontos kérdés! Ez az este a gondolkozásról szól majd, az alkotás kényszeréről, a zenéhez és a világhoz való hozzáállásról. Milyen híreket olvastak az emberek Bernsteinék idejében, amikor kinyitották az újságot, és akkor mitől féltek.
Megdöbbentő, hogy az 1900-as évek óta csak visszafelé mentünk, és a szorongás nem csökkent.
Horgas Eszter és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Milyen élmény együtt dolgozni?
HE: Féltem Andreától, mert erős személyiség meg az ország egyik vezető színésze. Volt bennem vele kapcsolatban egy óvatosság, nehogy olyat mondjak, ami miatt leüvölti a fejem. Már az első munkaegyeztetés is nagyon jó volt, a közös fotózás meg végképp. Mindketten erős nők vagyunk, és azt éreztem, hogy támogatjuk egymást. Nagyon örülök, hogy elmúlt a félelmem.
FA: A fotózás nekem is vízválasztó volt, mert nem szeretem, ha fényképeznek, szorongok tőle. És az a pár óra, amit ott eltöltöttünk Eszterrel, kisimogatta belőlem a görcsöket. Arra gondoltam, ha ezt ilyen hangulatban is lehet, miért nem tudtam ezt eddigi életemben?
Ritkán hallhattunk színpadon énekelni. Nem hiányoltad eddig az ilyen felkéréseket?
FA: Mivel alapvetően prózai színész vagyok, soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Mindig az volt a lényeg, hogy olyan munkáim legyenek, amelyek izgatnak. Azért azt halkan elárulom, hogy komoly tréningben vagyok az énektanárommal, hogy hangilag magabiztos legyek az előadáson. Esztertől nem kevés kihívást kaptam, azt meg soha nem gondoltam volna, hogy Barbra Streisand után én is elénekelhetem a Somewhere-t, ami külön ajándék az élettől.
Volt korábban kapcsolódásod Gershwinhez vagy Bernsteinhez?
FA: A Kék rapszódia mindig nagy kedvencem volt. A szüleim elváltak, és egyszer épp apámra vártam a lakásában. Ott voltam egyedül, 15 évesen. Betettem a Kék rapszódiát. Mit csinál ilyenkor az ember, táncol a zenére, nem? Mozogtam a ritmusra, és ahogy dúsult a zene, addig ugráltam, amíg egy nagy spiccel lerúgtam apám csillárját. Ordított tovább a Kék rapszódia, én meg csak álltam, hogy Jézusom, apám most költözött ide, és a fő attrakciót, a nagy csillárt sikerült tönkrevágnom. Nem sokkal később megérkezett apám, körbenézett, és azt kérdezte, mit csináltál. Mondom, a Kék rapszódiára táncoltam. Azt mondta, ja, akkor semmi gond.
Óvatos légy majd a zsinagógában!
HE: Sőt, jobb lesz, ha először a próbán hallgatod meg a számot, különben a zsinagógának veszélybe kerül minden szépsége... Nekem a Kék rapszódia az a darab, amiben a leginkább meg tudom fogalmazni, mi az, amit keresek. Ott eljátszom, amit Gershwin megírt, és megcsinálom azt is, amire csak vágyott. Ez a mű a jazznek és a klasszikusnak a találkozása. Mert
nem klasszikus meg jazz muzsika van, hanem csak zene van, amiben nincsenek határok.
Horgas Eszter és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Németh Péter)
A korábbi Gershwin-Bernstein produkciód főleg az ő életükre és gondolataikra volt felfűzve, zenékkel tarkítva. Mennyiben lesz más ez az előadás?
HE: Az egy kicsit olyan volt, mint egy izgalmas első benyomás róluk. Nagy különbség, hogy a világ mást jelent most. Itt Andrea szerepén keresztül megszólítjuk a közönséget. Egészen más állapot, amikor nézel egy képeskönyvet, mintha benne vagy, és körülvesz. Mert nemcsak a főhősöket látjuk a kivetítőn, és halljuk a hangjukat, hanem ott egy ember, aki ezt idehozza nekünk. Ez lesz Andrea.
Andrea, saját magaddal kapcsolatban mire vagy a legkíváncsibb ebben a munkafolyamatban?
FA: A zenészek közül korábbról csak Löwenberg Danit ismertem, és érdekel, miként fogok működni egy ilyen teamben. Zömmel prózai színészekkel dolgozom együtt, és itt is szeretnék csapatjátékos lenni, hogy ne az legyen a zenekar dolga, hogy állandóan a „kis dilettánst” irányítgatja, hanem engem is társuknak érezzenek. Egy olyan szereplőnek, akivel együtt lehet muzsikálni, még ha az én zenei képzettségem nem olyan magas szintű, mint az övék. Ez nagy élmény lenne nekem! Egyszer már volt ilyen az életemben, de egy jóval kisebb létszámú zenei formációval, illetve a Budapest Park-beli Csinibaba koncertnél hatalmas zenekar volt velünk, de ott csak egyetlen számot énekeltem, itt egész este színpadon leszek.
HE: Tulajdonképpen olyan vagy, mint egy karmester.
FA: A prózai részeknél valóban!
HE: Azt szeretném, hogy minden mindennel összeérjen. Andrea elkezd énekelni, majd fontos információkat mond, és személyes dolgokról beszél, a saját életéből. És egyszer csak elénekli a legnagyobb nótát, a Somewhere-t. Ez nekem az összművészet! Amikor egy mondandót nagyon sokféle irányból meg tudunk csinálni. És visszatérve egy korábbi kérdésedre, hogy miért pont Andrea, nem azért, mert ő az ország egyik legjobb színésznője, hanem mert ő a Fullajtár Andrea. Ennek van hitelessége, hogy miért ő beszél, és miért rímel egymásra Fullajtár Andrea, Gershwin és Bernstein. Itt ők hárman vannak jelen mint emberek, alkotók és gondolkodók.
Horgas Eszter (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Andrea, milyen típusú jelenlétet igényel tőled ez a produkció?
FA: Minden szöveghez úgy állok hozzá, hogy az a bevezetője egy bizonyos dalnak, és minden számra úgy készülök színészileg, hogy megpróbálom megtalálni, nekem miről szól, hogy ne hasonlítsak azokhoz a hihetetlen óriásokhoz, akik korábban már énekelték ezeket a dalokat. Megpróbálom személyesebbé tenni a számokat, és a különböző narrációk ezeket fogják felvezetni. Akkor tud jól működni az este, hogyha nagyon elegánsan lépek át egyik szerepből a másikba, soha nincs egy éles határ, hogy most civilként beszélek, és utána kezdek bele egy dalba, hanem legyen egy olyan énekes személyiség, amilyen én lennék, ha annak születtem volna.
Eszter, mennyire engedted meg Andreának, hogy beleszóljon a zenék és szövegek alakulásába?
HE: Sok zenét küldtem neki, hogy hallgassa meg, mi az, ami jó, és neki is egy csomó ötlete volt. Amikor dolgozom valakivel, fontos, hogy alkotóként is jelen legyen. Azok a színészek, akikkel idáig együttműködtem, kicsit irodalmi szövegnek tekintették, amit írtam. Hiába könyörögtem, hogy ez egy vázlat, nyugodtan el lehet tőle térni, mert nem vagyok író. És Andreával igazi műhelymunkát lehet csinálni. Épp erre vágyom, nem arra, hogy pontosan elmondják, amit leírtam.
Andrea, van hasonló összművészeti típusú produkciós tapasztalatod korábbról, vagy ez egy újszerű dolog?
FA: Ami ennyire klasszikus zenét mutat, olyan nincs. Nem sorolnám ide azokat a katonás előadásokat, amikor Brechtet játszottunk Kurt Weill-zenével, mert annak a próza volt az alapja. Ilyen értelemben új és sok szempontból az. Közben jó, hogy már van tapasztalatom abban, milyen énekkel színpadon állni.
HE: Volt olyan ested is, amit végigénekeltél. (Boomerang Baby címmel, egy Marlene Dietrich köré font zenés előadás, Novák Eszter rendezésében – a szerk.)
FA: Igen, de mindig egy konkrét előadót vittem színpadra, itt meg sokfajta dalom lesz. Abban bízom, hogy az a közel 30 év, amióta színpadon állok, segíteni fog abban, hogy megugorjam ezt az első élményt. Az is jó, hogy minden első lesz benne. A jó is, az izgalom is meg minden más.
Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Andrea, Tíz hónap Babilon címmel, idén januárban adták ki könyv formájában a nagymamád, Galló Olga teljes naplóját, ami 1978-ban, csak egy erősen cenzúrázott változatú magánkiadásban jelenhetett meg. Monodráma is született a műből, amit a Gólem Színházban te magad játszol: ez már önmagában is erős vállalás a részedről. Meghívást kaptál a napló lengyelországi megjelenése kapcsán, és ott végigjártad azt az utat, amit egykor a nagymamád. Nagyon erős időszak van mögötted, mi az, ami elmondható belőle?
FA: Nagyanyám könyvét az egykori gross-roseni koncentrációs tábor területén működő múzeum és archívum adta ki. Ha már kimentem a bemutatóra, végigmentem azon az úton, amin a nagyanyám. Minden helyszínt megtaláltam. Volt, hogy ottani lengyel történészek segítettek, hogy a mai lengyel helységnevek mögött mik azok a régi német elnevezések, ahol egykor ezek a lágerek voltak. Az egész út olyan volt, mint amikor a lelked dobál föl meg le. Voltak pillanatok, amikor repültem, és iszonyú közel éreztem magamhoz a nagyanyámat. És voltak pontok, amikor minden érzelem bennem szakadt. Nem egyszerű, de nagyon fontos út volt, és amikor hazajöttem, azt éreztem, hogy ezt most kellett végigcsinálnom. El kellett telnie 51 évnek ahhoz, hogy képes legyek aggyal és lélekkel felfogni mindazt a múltat, amit a családom hordoz.
Döbbenet, de életemben először Birkenauban éreztem meg, hogy van dédnagyanyám.
Addig mindig csak egy kép volt ő nekem a falon, egy mondat a nagyanyám szájából, az anyjáról. De ahogy a krematórium felé mentem, ott valami átszakadt bennem. Onnantól érzem, hogy van egy dédnagyanyám, aki ugyan ott meghalt, de mégis van! Olyan összetartozást élek meg azóta a családom női vonalával, amiről nem gondoltam volna, hogy létezik. Mintha az anyám, aki már szintén felköltözött a többiekhez, ettől jóval közelebb lenne hozzám, de a nagyanyám és a dédnagyanyám is. Fontos és nagy változást hozott, hogy ezt végigcsináltam, minden nehézségével és fájdalmával együtt.
Ezekről is fogsz beszélni a produkcióban?
FA: Igen, de semmivel sem többet, mint amennyit az előadás megkövetel.
Ez mindkettőtöknek egy nagyon személyes előadás lesz.
HE: Ebben a produkcióban én nem fogok megszólalni, de igen, mindketten túlélő leszármazottak vagyunk, talán ettől is van hitelessége, ahogy ott állunk a színpadon. Nekem a dédapám halt meg a krematóriumban, a nagyapám másik útvonalon ment, de hazajött. A testvéreit is ott ölték meg, úgyhogy a mi családunk szintén erősen érintett.
Fullajtár Andrea és Horgas Eszter (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Valószínűleg nem véletlen, hogy pont most dolgoztok együtt.
HE: Semmi sem véletlen, én ebben hiszek. Nagy adomány, hogy az ember a zenével meg a gondolatok, a visszaemlékezés vagy egy ilyen út végigjárásának az erejével tudja megtalálni a helyét a világban. Nem mondom, hogy ezek megnyugvást vagy megoldást adnak, de gyönyörű, amit Andrea mond, hogy azt a fajta sorsközösséget, amit a családoddal érzel, és amit nem élhettél át, legalább ilyen módon megtapasztalhatod. Amikor én utaztam ki úgy, mint Andrea, nekem fuvoláznom is kellett. Életemben nem volt olyan fejgörcsöm, mert ott éreztem az orromban az emberi hús illatát. Végig csukott szemmel játszottam. Nehéz ezeket végigcsinálni, de
fogod magad, és mész. Ez is egy lehetőség arra, hogy életben maradj, és megtaláld a helyed.
Talán most ez a legfontosabb?
HE: Igen, és hogy jól találd meg! Bennem talán még sosem volt ennyire erős vágy, hogy tegyek valamit. Biztos köze van ahhoz is, hogy nemrég nagymama lettem. Itt óbégat egy háromhónapos kisgyerek, aki abban a világban fog élni, amit mi teremtünk, és hiszek a mi felelősségünkben! Már nem tehetem meg, hogy nem olvasom el a híreket, pedig azt csináltam az elmúlt negyven évben. Megteremtettem magamnak egy kis szigetet, csupa jó emberrel. Fantasztikus előadásokat hoztam létre, a lányaim is csodálatosak, akkor mégis, mi bajom van? Az, hogy látom, ahogy lángol a másik sziget, hallom, hogy megölik az ukrán tanítványom szüleit, és nem értem, hogy miért történik ilyesmi olyanokkal, akiket szeretek?
Borzasztó dolgok vannak a világban, lopnak, csalnak, hazudnak az emberek, és halomra ölik egymást. És többé már nem mondhatom azt, hogy nincs hozzá közöm.
És fölvetődik a művész felelőssége is?
HE: Egyre jobban foglalkoztat, hogy egy előadóművésznek mekkora felelőssége van. Észre kell venni, és ki kell mondani, hogy nem jó, ami ma a világban történik! Kicsit úgy érzem magam, mint Kohn bácsi, akinek a második világháború után azt mondják, akárhova mehet. Forgatja a földgömböt, és azt kérdezi: nincs egy másik? Az emberekben benne van a vágy, hogy normális világban éljenek, valós erkölcsi alapokkal, de egyre inkább csak káosz és őrület uralkodik mindenhol.
Horgas Eszter és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Andrea, te sok éven át, nyíltan vállaltad a véleményed, és bátran odaálltál minden olyan ügy mellé, amiben hinni tudtál. Cserébe rengeteg támadást kaptál, és mostanra elhalkultál. Belefáradtál?
FA: Azt hiszem, eleget mondtam ahhoz, hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen a véleményem, de mivel változást nem tudtam elérni vele, most már hasznosabbnak érzem a csöndet. Ez nem jelenti azt, hogy nem drukkolok azoknak, akik változást próbálnak elérni. De a magam részéről húsz évig csináltam, megpróbáltam, amit a saját erőmből tellett. Vannak dolgok, amiken az ember, ha megvész, se tud változtatni.
HE: Szerintem igenis változtattál! Csak az idő egy érdekes dolog, hogy mikor érik be az a húsz év, amit ebbe beletettél.
FA: Szepes Mária mondta nagyon szépen, hogyan kellene csinálni. De nem megy át, és az életed következő szakasza arról szól, hogy végig kell nézned, hogy tényleg az történik, és pont úgy. („…megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember” – a szerk.) Nagyon szorítok, hogy elérjük azt a fajta ingerküszöböt, hogy végre változás induljon el, mert
amíg csak az érzékenyek jelzik, hogy baj van, addig az az érzékenyek problémája marad.
HE: Fájdalmas lehet, hogy olyan, mintha nem hallaná senki, pedig nagyon sokan hallották. Ez az első lépés ahhoz, hogy a kevésbé érzékenyek is megmozduljanak. A történelem magától is teszi a dolgát, de ahhoz kellenek ezek az évek.
De miért kell addig eljutni, amikor már a kevésbé érzékenyek is érzékelik, miért nem lehet előbb?
HE: Mert ilyen az ember! Csányi Vilmos mondja, hogy nincs olyan faj a világon, ami ennyire jól tud együtt élni, mint az ember az emberrel. Ha felültetnél csimpánzokat a 4-esre és 6-osra, akkor mire odaérnél a végállomásra, már egy csimpánz sem volna. Az ember meg – ugyan kisebb viharokkal, de – valahogy végigmegy a villamos vonalán.
FA: Csányi azt is mondta: szégyellem, hogy ember vagyok. Az is ő volt.
HE: Igen, sokszor szégyellni kell. Mondjuk, én örülök, hogy ember vagyok.
FA: Amúgy én is!
Ebben mindhárman egyetérthetünk. Visszatérve az előadásra, a premier szeptember 10-én lesz, a Rumbach zsinagógában, amire már el is keltek a jegyek, de reméljük, a produkciót máshol is láthatják majd az érdeklődők.
HE: Nem könnyű, mert sokan vagyunk, és a Kék rapszódia csak úgy tud megszólalni, ha van akusztikus zongora. De
nagyon szeretném, ha az ország összes zsinagógájába el tudnánk vinni.
Nagyon szép előadásokat tudnánk csinálni.
Horgas Eszter és Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Németh Péter)
Milyen atmoszférája van egy olyan előadásnak, amit zsinagógában adnak elő?
HE: Érezhető a helyszín spirituális ereje, misztikája, történelme. A színes ablakokkal, amiket Chagall is festhetett volna. Amikor belépsz, te magad is érzed, hogy más állapotba kerülsz. Ilyenek a szent helyek.
FA: A Rumbach-beli fellépéseimen oldalról néztem, ahogy jöttek be az emberek, és láttam az arcukon, hogy – összehasonlítva a színházi közönséggel – sokkal elfogódottabbak attól, hogy a zsinagógában ülnek le meghallgatni egy előadást vagy koncertet. Annyira más csatornák nyílnak meg emiatt, hogy
a legegyszerűbb mondat is hirtelen százféle más jelentést kap.
Túl azon, hogy a tér szakrális, az emberek is hirtelen átváltanak egy másik csatornára.
A Gershwin-Bernstein anyagban való elmélyülés során mi volt a legizgalmasabb, amivel találkoztatok, és amiről korábban nem tudtatok?
FA: Több minden volt, és ezek jó súgások ahhoz, hogyan kell ezeket a szövegeket tempírozni ahhoz, hogy a váratlan információ jó tempóban jöjjön. A legizgalmasabbat azért nem mondom el, mert jöjjön el mindenki, és hallgassa meg élőben.
HE: Jó dolog, amikor az ember erős benyomásokat kap különböző szinteken egy művészről vagy egy zenéről is. Minél többet tudunk meg, annál több minden történhet meg velünk, lelkileg és szellemileg egyaránt.
Fejléckép: Horgas Eszter és Fullajtár Andrea (fotó: Németh Péter)
hírlevél
