Jazz/World

Meghalt a jazz, éljen a BAM!

2012.08.26. 12:08
Ajánlom
A híres New Orleans-i trombitás, Nicholas Payton szerint a jazz halott, már rég csak a Fekete Amerikai Zene (BAM) él – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Nicholas Payton elég jó trombitás, legkivált pedig elég sikeres ahhoz, hogy ne lehessen tavaly év végén kezdődött, még most is hullámokat keltő akciósorozatát azzal lesöpörni az asztalról, hogy ugyan, mindez (ami után Paytont egy brit kritikus a jazzvilág rosszfiújának nevezte) csak arra jó, hogy új lemezére ilyen módon is felhívja a figyelmet. Nota bene: az új lemeze jó, fekete is, amerikai is, de nem jazz, vagy nem olyan jazz, amilyen stílusúnak Paytont megismerte a világ, inkább R&B. Minden (!) hangszeren ő játszik, végig énekli, és minden számot ő írt, csak egy-két vendégénekest engedett be a stúdióba. Köztük Esperanza Spaldingot, aki nagyvonalúan megjegyzés nélkül hagyta, hogy a borítón a vokalisták neve a Bitches lemezcím alatt olvasható.

A 38 éves Payton szülei is zenészek voltak, apja híres jazzbőgős, és ő kilenc évesen már ott fújta az egyik New Orleans-i kölyökbandában. A trombita mellett lényegében minden alaphangszert elsajátított valamilyen szinten. Többek között Wynton Marsalis híres zongorista apukájánál, Ellis Marsalisnál tanult, majd inaséveit Clark Terry, Ray Brown, Elvin Jones, Roy Haynes és mások mellett töltötte. A magas kort megért, ugyancsak New Orleans-i trombitással, Doc Cheathammel közös lemeze 1997-ben Grammy-díjas lett. Egyébként első saját CD-je 18 éves korában jelent, és nagy siker volt Louis Armstrong-emléklemeze is. Ugyan őrá is ráaggatták a Young Lion (kölyökoroszlán) jelzőt, amivel leginkább a klasszicista felfogású, kiugró tehetségeket propagálták, majd skatulyázták be, de ebből Payton rég kitört: összesen 120 lemezen hallható, minden elképzelhető műfajban. A tavalyelőtti tanévet a Tulane egyetem vendégelőadójaként töltötte, idén júniusban pedig a prágai Proms-on mutatták be The Black American Symphony for Quartet and Symphony Orchestra című művét, a Cseh Nemzeti Szimfonikusokkal. Közben turnézik a Ninety Miles elnevezésű kubai jazzt játszó sztárcsapattal, és ott volt a Blue Note 7 felállás frontvonalában, amellyel a meghatározó jelentőségű lemezcég a hetven éves jubileumát ünnepelte. Januárban, a Jazz Showcase gálakoncertjén játszott a Müpában, tudomásom szerint ez volt az első fellépése minálunk.

Payton azonban nem éri be ennyivel (és még sok egyéb tevékenységgel, amire most nem térek ki, de például verseit is megjelentette már) és prófétikus stílusban, prédikátori hevülettel blogol. Novemberben célozta meg először a napot nyilával, és egy nagy szabadvers-szerű tirádában eltemette a jazzt. Elég sok önellentmondást, és válogatott trágárságokat tartalmazó ötletjegyzékének néhány fontosabb állítása: a jazz meghalt, egész pontosan 1959-ben, amikor Brubeck a Time Out-ot, Davis a Kind of Blue-t adta ki, nem véletlen, hogy Ornette Coleman a Free jazz-el akarta felszabadítani (1960). Azóta a jazz már nem cool, mert elkülönült az amerikai popzenétől. Payton saját zenei-kulturális örökségét is megpróbálja újradefiniálni, eképpen állította fel a New Orleans-i zene aleseteit: Armstong hagyományos, Ellis Marsalis modern, Kid Jordan és Clyde Kerr avantgárd, Donald Harrison (egy másik híres volt kölyökoroszlán) klasszicista New Orleans-i zenét játszik, Payton szerint ő maga pedig posztmodern New Orleans-i zenét.

Ezzel még nem kavart akkora indulatokat, de a trombitás továbbment, és kijelentette, hogy az evolúció útja az volt, hogy Armstrong még hajbókolt, Davis már hátat fordított a közönségnek, és a következő lépés, hogy a jazz megjelöléstől is el kell vonatkoztatni, mert az csak egy marketing eszköz elnevezése. Egy újabb blog posztban meg is határozta ezt a nevet: BAM, Black American Music, vagyis Fekete Amerikai Zene. "Tisztázzuk: nem akarom kivágni a szemétbe a műfajt. Csak a nevet, hogy jazz hajítom ki. Mint ahogy a feketék számára meghatározó volt, hogy hogyan érezték magukat a bőrükben amikor niggernek hívták őket, úgy hiszem a jazz szó is meghatározza a játékstílust. Nem vagyok nigger és nem vagyok jazz-zenész."  

Figyelemre méltó hivatkozása Paytonnak, hogy már Duke Ellington, Miles Davis, Max Roach, Abbey Lincoln, Rahsaan Roland Kirk és Gary Bartz is szabadulni akart a műfaj nevétől - persze főleg a hozzá tapadó szocio-kulturális sztereotípiáktól, amelyek közül Amerikában még mindig él a lecsúszott, drogos - és persze sikertelen - zenész képe. Azonban posztkolonialista igyekezetében elvetette a sulykot. Egy korábbi blogjában ugyanis azt találta mondani, hogy a feketék nem lehetnek rasszisták, mert ennek előfeltétele, hogy hatalmon legyenek. Márpedig a hatalom a fehéreké, a feketék csak a kosárlabdapályán, a koncertszínpadon és az ágyban nagyok - így Payton. A leginkább jóindulatú vitapartnerei ezután csak arra figyelmeztették, hogy a sztereótípiák inkább kicsinyítik a feketék (amúgy bármelyik kisebbség) igazi érdemeit, de elhangzott ennél sokkal cifrábban fogalmazott hozzászólás is. A higgadtabb kritikusok természetesen rámutattak, hogy Payton faji alapon szegregálva próbálja a faji előítéleteknek elejét venni.

A viharos indulatokra reagálva kicsit rá is fagyott a prédikátori arckifejezés Paytonra, már a jazz szót sem vette a szájára (J-word - így használta) és újabban a BAM teremtőjeként (!) írta alá bejegyzéseit. Megpróbálta a Fekete Amerikai Zene elnevezést azzal védeni, hogy eredetileg is úgy gondolta: ez csak a zene eredetét jelöli, semmi kirekesztő nincsen benne. Hát miért ne lehetne oly sok más etnikai vagy nemzetiségi csoporthoz hasonlóan - mint a kelta zene vagy a brazil - a feketék zenéjét is róluk magukról elnevezni?

De Payton elnevezése bizony akkor is kirekesztő marad, ha ő csak a műfaj genezisére akart utalni vele. Egy interjúban így védekezett: "Sose mondtam, hogy csak a fekete amerikaiak játszhatják ezt a zenét, ami természetesen mindenkié. Sokféle csodálatos ember az élet különböző területeiről és a világ különböző kultúráiból tudta már nagyszerűen játszani. Ezzel csak elismernénk, hogy mi az eredete." Az interjúban később ismét arra az ingoványos területre téved, ahol a jazz és a popzene egykori egységét próbálja meg visszahozni, szerinte például Michael Jackson a modernkori változata mindannak, amit Louis Armstrong a Hot Five és Hot Seven együtteseivel csinált.

Payton provokációja több helyeslést kapott akkor, amikor januárban a New York-i Birdland jazzklubban tartottak pódiumvitát az ötletgazda, valamint Gary Bartz, Marcus Strickland, Ben Wolfe és Orrin Evans részvételével. Utóbbi például üdvözölte Payton újítását, mert ezzel felhívja a fiatal fekete-amerikaik figyelmét a műfajra. A zongorista arra célzott, hogy a jazz közönsége az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta számottevően zsugorodik és folyamatosan öregszik, a fekete fiatalok alig ismerik. A Payton által korábban is hivatkozott, a pódiumon rangidősnek számító Bartz szerint például John Coltrane A Love Supreme című legendás albuma műfajára nézve gospel, a jazz nem lehet kizárólagos terminus. A bőgős Wolfe élesen kikelt a zsidó vagy a fekete zenészekhez köthető sztereotípiák ellen, mondván, semmi alapjuk nincsen. Véleményével csak egyetérteni lehet: "Tanulmányozd a műfajt. És akkor ki fog derülni számodra, hogy igen, ez egy [!] Fekete Amerikai Zene, és ez mindenkinek jó dolog."

Szerencsére rajongóinak és tisztelőinek nem kell aggódniuk, hogy Payton idelógiai megfontolásból nem játszana már jazz cégér alatt: dehogynem, szeptemberben és októberben is szerepel jazzfesztiválokon és jazzklubokban az Egyesült Államokban és külföldön.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

„Igazi Angyal volt” – Emlékezések Kurtág Mártára

Fischer Iván és Keller András a Slipped Disc hasábjain búcsúztak a múlt héten elhunyt zongoraművésznőtől, Kurtág György alkotótársától.
Vizuál

Rekordok dőltek a Virág Judit Galéria árverésén

Kádár Béla Concertina című festménye 110, valamint Schönberger Armand Abszintivók című festménye 85 millió forintos eladási árával életműrekordot döntött a Virág Judit Galéria őszi árverésén.
Klasszikus

Ilyen érzés volt egyetlen európaiként hallgatni a Concerto Budapest koncertjét Kínában

Szürreális és tanulságos élmény volt, de emlékezetes volt az este Fucsouban a zenekar azon tagjai számára is, akik a koncert előtt egy vörös szőnyegen sétáltak Jackie Chan-nel.
Klasszikus

Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére

Maurice Ravel, Frédéric Chopin és Kovács Zoltán egy-egy művével emlékeznek Kocsis Zoltán zongoraművészre, karmesterre és zeneszerzőre halála évfordulóján a Nemzeti Filharmonikusok.
Klasszikus

Íme a februári Beethoven-maraton teljes programja!

Forradalmi, látnoki, zseni – a klasszikus zene örök csillagát, Ludwig van Beethovent ünneplik a Müpa, a BFZ és a magyar zenei élet legmeghatározóbb muzsikusai 2020. február 2-án, a zeneszerző születésének 250. évfordulóján. Az igazi fanatikusok 11 órán át hallgathatják a zeneszerző-óriás műveit.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Világklasszisok a Fonóban

Dresch Mihály két koncertet is ad a közeljövőben a Dresch-trilógia folytatásaként, novemberben pedig a görög lírajátékos, Sokratis Sinopoulos kvartettje lép fel Lukács Miklóssal karöltve.
Jazz/World magazin

Tudtad? Joni Mitchell fest is, és most könyvben adják ki műveit

Az irodalmi mélységű dalszövegek szerzője, a jellegzetes, erős hang, a sokszínű gitárjátékos, az egyik legegyedibb dalszerző-énekes. Ez mind elmondható Joni Mitchellről, és még valami: a kifinomult képzőművész.
Jazz/World kritika

Zene össznépi felejtés ellen – Megjelent a Bujdosó Trió új lemeze

Még a betlehemes egyházzenei témából is avantgárd jazz lesz a Bujdosó Trió új albumán, a National Amnesia Institute címűn. Meghallgattuk a lemezt, és a zenekarvezetőt is megkérdeztük arról, mi járt a fejében, miközben ezeket a zenéket írta.
Jazz/World Partitúra

Tolcsvay Béla: „Az élet oldalán állok”

Országjáró kulturális tévésorozatunk, a Partitúra legutóbbi adásában a Velencei-tó környékére látogatott el. A műsor vendége volt a közelben élő Tolcsvay Béla is, akivel a kápolnásnyéki Halász-kastélyban forgatott a stáb. Interjú.
Jazz/World magazin

Szerenáddal fogadta új karmesterét a legkedvesebb dán bigband

Azt mindig is tudtuk, hogy a rézfúvósoknak van humora, de ilyen megható reptéri találkozást utoljára az Igazából szerelem című filmben láttunk.