Rosszhiszeműek lennénk, ha azt feltételeznénk, minden ki volt fundálva a kezdetektől fogva: borítóterv, hangzásvilág, hangszerelés, a lemezenkénti újdonságok adagolása, s különösen akkor, ha azt gyanítanánk, a cél az eladott lemezek példányszámának minél nagyobb növelése lehetett.
Tény azonban, hogy kisebbfajta kultusza lett Truffaznak. Mind a jazz, mind a mai partyzenék kedvelői nagy érdeklődést mutatnak iránta, hallgatják, beszélnek róla, és már viszonyítanak is hozzá – „ez olyan truffazosan szól” –, bár nemrég inkább még őt volt szokás másokhoz viszonyítani. Igen, Miles Davishez elsősorban, még ha Truffaz ezt az evidenciát úgy próbálta is tompítani, hogy más trombitásokat, Chet Bakert vagy Don Cherryt, mint számára meghatározó figurákat szintén kiemelte.
Életrajzokból megtudható, hogy a fiatal francia trombitást 16 évesen taglózta le Davis Kind Of Blue-ja, hogy aztán meg se állt a genfi konzervatóriumig. Elmélyült a klasszikus zenében is, mielőtt saját zenéjét kezdte volna elővarázsolni a csőből. Először dobosával, Marc Erbettával hozta össze a sors, akivel az Orange nevű bandában játszott, aztán jött Patric Muller billentyűs és Marcello Giuliani basszer, s az 1997-es debütáló Blue Note-album, az Out Of A Dream már velük készült el. No meg Nyával, aki nem cica, hanem rapper, ő erősíti a modernitást a zenében.
Truffaz saját weboldalát leszámítva mindenhol bajban vannak diszkográfiájának összeállításával, ami nem is csoda, hiszen pl. az 1998-as The Dawn és a 2000-es The Mask totál egyforma dizájnnal készült. Gondot okozhat az is, hogy bizonyos számok több lemezen is hallhatók különböző variációkban (pl. a slágerré vált Sweet Mercy, a More, a Less, a bending New Corners vagy a Betty). Mindez valószínűleg nem a gyanútlan hallgatóság bosszantására szolgál, Truffaz inkább azt szeretné, ha ügyelnénk a részletekre, csakúgy, mint ő.
Sok tekintetben minimalista: nem halmoz el sűrű dallamfolyamokkal, inkább az adott helyre leginkább illő hangokat keresi; szeret hosszan kitartani egy-egy hangot arra összpontosítva, hogy a megfelelő hangszínt fújja ki; nem a hagyományos témákkal keretezett szerkezetet preferálja, látszólag szabadon kalandozik, ráül egy groove-ra, sodortatja magát az árral, amit a dob, a basszus meg a billentyű – illetve a 2001-es Mantison már a gitár – duzzaszt neki. Hol is hallotunk már ilyesmit anno? Persze, megint Davis, méghozzá először modális korszakában, majd a jazzrock-érában.
Viszont nem ment volna sokra Truffaz, ha ennyivel beéri, Miles-epigonokkal ugyanis tele van a padlás, de még a pince is. Tudja, de legalábbis érzi, hogy a korszellemre való ráhangolódás nyomán lehet érvényes zenét létrehozni. Beleszimatolt a levegőbe a XXI. század előestéjén, érezte, amint drum and bass-, ambient-, electronica-, hip-hop- meg acid-szagot visz a szél, és azt is, hogy mindez összhangban van az ő lelkivilágával. Eddig hat Blue Note-CD-n adta ezt hírül – közülük a legutóbbi, a Mantis, melyen új játszótársak kaptak megszólalási lehetőséget, már a world music felé is elmozdul. Kisvártatva pedig az is kiderült, hogy Truffaz zenéje is sokak lelkivilágával van összhangban. Ők a Truffaz-rajongók.