Minden zene világzene

DeJohnette kulcsfontosságú szerepet játszik mind a koncert első részében, Oláh Concerto for Symphony Orchestra and Jazz Band című darabjának előadásában, mind a második részben, ahol Gerard Presencer trombitással és honfitársával, Ron McClure bőgőssel kvartettben lesz hallható. E jelentős eseményt megelőzően, otthonában beszélgettünk a dobos fenoménnel.

Fidelio: Igen sikeresen indult a karrierje, hiszen John Coltrane már egészen fiatalon meghívta Önt a zenekarába. Ekkor már érezte, milyen tehetséggel lett megáldva, vagy csak később tudatosult ez Önben?

Jack DeJohnette: Mielőtt John elhívott volna a zenekarába, addigra már elég ismert voltam New Yorkban. Akkoriban, a hatvanas évek elején a Charles Lloyd Quartet tagjaként dolgoztam. Igen, azt kell mondjam, már volt fogalmam a képességeimről. Egyébként már korábban, Chicagóban játszottam Coltrane-nel, amikor egy alkalommal Elvin Jonest helyettesítettem. Nagy megtiszteltetés volt számomra a tenorszaxofon, illetve az improvizatív zene egyik legnagyobb mesterével játszani.

F: A nemzetközi jazzélet akkoriban figyelt fel Önre, amikor az említett Charles Lloyd zenekarral eljutottak az Államokon túlra. Milyen tapasztalatokat szerzett ebben a formációban muzsikusként és emberként?

JDJ: A legfontosabb élmény, ami ebben, a fusion jazz egyik előfutárának tekinthető zenekarában ért, az a tagok közti egyedülálló kohézió volt. Olyan rendkívüli zenészegyéniségekkel játszhattam ekkor együtt, mint későbbi partnereim, Keith Jarrett vagy Ron McClure. Keith-szel idestova negyven éve játszom együtt.

F: Erre magam is szerettem volna kitérni. Mi hajtja Önt, hogy ilyen hosszú ideje megmaradt a Jarrett Trio dobosának? Mi tartja máig életben az érdeklődését?

JDJ: Keithszel és Gary Peacockkal együtt játszani kihívás és öröm, mind a mai napig. Mindnyájan úgy gondoljuk, hogy mihelyt megszűnne izgalmasnak lenni ez az együttműködés, azonnal abbahagynánk. De nem ez történik, hanem ahogy öregszünk, egyre több élvezetet ad nekünk a közös játék.

F: Hogyan világítaná ezt meg egy kívülálló számára, aki azt gondolná, hogy javarészt örökzöld kompozíciókat interpretálni egy trió számára nem rejt éppen végtelen lehetőségeket magában.

JDJ: Először is nem csupán sztenderdeket játszunk, hanem szabad improvizációkat is. A standardeket viszont minden esetben csak egyfajta kiindulási pontként, ugródeszkaként használjuk, s mindig újabb és újabb, spontán formálódó darabokká alakítjuk őket. Egyetlen számot sem játszunk kétszer ugyanúgy. Másrészt évente összesen két-három alkalommal adunk koncertet, így mindig megmarad a közös játék varázsa.

F: Ön nem csak műveli, oktatja is a jazzt. Megjelent több dobiskolája videón, néhány éve pedig a Magyar Rádió által rendezett Kovács Gyula Jazzdob Tehetségkutató Verseny zsűrijének díszelnöki szerepét is elvállalta. Milyen általános benyomásokat szerzett a magyar jazzmuzsikusokról, mielőtt elfogadta ezt a felkérést?

JDJ: Korábban Pat Metheny-től hallottam, milyen óriási tehetségű zenészek vannak a magyarok közt. A zongoristák közül említette Szakcsi Lakatos Bélát, az ő fiait, valamint Oláh Kálmánt. Azt is mondta, hogy a magyar szaxofonosok, bőgősök és dobosok is kiválóak. És bizony igaza volt.

F: A fiatal dobosok közül az Ön számára is kitűnt Pecek Lakatos András, a verseny későbbi győztese.

JDJ: Kiemelkedően tehetségesnek találtam Andrást. Meglepett, hogy hozzám mennyire hasonlóan játszik, ami megtisztelő volt számomra. Egyszersmind fontosnak tartanám, hogy törekedjen idővel megtalálni a saját stílusát, melynek csíráit már akkor is fel lehetett fedezni játékában.

F: Tavaly jelent meg kitűnő zongoristánk, Oláh Kálmán Always című albuma, melyen Ön és Ron McClure bőgős kísérik. E lemez anyagából is válogatnak majd május 2-án, a Művészetek Palotája-beli fellépésükön. Melyek voltak az Ön számára a lemezfelvétel legemlékezetesebb pillanatai?

JDJ: Mind az volt! Nagyon élveztem a közös munkát Kálmánnal! Örültem annak is, hogy ismét együtt játszhattam régi barátommal, Ronnal. Kálmánnal sem ekkor dolgoztam először, hisz a Szakcsi Generationnel készített lemezünkön már megismertem kivételes kvalitásait mind muzsikusként, mind zeneszerzőként - nagyzenekari műve, a Concerto for Symphony Orchestra and Jazz Band, melyet Budapesten is eljátszunk majd, nagyszerű példa erre. Lenyűgöző a billentése, a dallam- és harmóniaalkotó készsége, óriási szívvel, lendülettel és elképesztően autentikus módon játszik jazzt. Mindezeken túl emberileg is kitűnően megértettük egymást. Tudom, hogy keményen küzd azért, hogy Magyarországon kívül is elismertesse művészetét. Remélem, mind több sikert ér majd el!

F: Ha az ember végigtekint az Ön pályáján, megállapíthatja, hogy bármilyen irányba is indult el, bármilyen zenei kísérlettel próbálkozott - legyen az avantgárd, bebop, fusion, big band jazz vagy kamarajazz -, az mindig gyümölcsözőnek mutatkozott, mintha előre érezte volna, hogy a választott ösvény helyes. Ez tudatos tervezés eredménye, vagy intuitív módon talált rá mindig az Ön számára jó útra? Mi a titka?

JDJ: Nincs más "titkom" csak a zenei közeg, amelyben felnőttem. Mindig úgy közelítettem a zenéhez, mint egyfajta egységes nyelvhez, amelyet nem lehet kategóriákra, stílusokra osztani. Nincs más felosztási mód, mint a jó és a kevésbé jó zenék halmaza. Számomra minden zene világzene, én ezt az útravalót kaptam.

(2008. május 2. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Oláh Kálmán szerzői estje; km.: Oláh Kálmán (zongora), Gerard Presencer (trombita, szárnykürt), Ron McClure (bőgő), Jack DeJohnette (dob), Miskolci Szimfonikus Zenekar; vez.: Kovács László)