Mit tudsz kezdeni azzal, amikor azt írják, hogy a hazai jazz egyik legnagyobb reménysége vagy?

Sajnos megvan az a rossz tulajdonságom, hogy a pozitív dolgokra csak legyintek, a negatívokat pedig túlságosan magamra veszem, és hosszasan rágódok rajtuk. Nem akarok álszerény lenni, tényleg egyedi, amit a quintettel csinálunk, és hiszem, hogy jó is, csak épp én ezzel nem foglalkozom a mindennapokban, valahogy ez számomra természetes, amiért nem várok elismerést.

Azt olvastam, azután, hogy úgy döntöttél, abbahagyod a hegedülést, többet a kezedbe sem vetted a hangszert. Ez most is így van?

Két hete elővettem, mert a hangszerelés órára fel kellett frissíteni az ismereteimet a hegedűről. Átnéztem, hogy is vannak a fogások, de öt év kihagyás után, ha az ember hozzányúl egy ilyen hangszerhez, borzalmasan szól. Sok mindenre emlékszem, de a finomságokra és a speciálisabb dolgokra már kevésbé.

Miért a hegedű lett a hangszered?

Volt egy barátnőm, aki hegedült. Náluk voltam, és megláttam a kottaállványt a szobájukban.

Attól kezdve tudtam, hogy hegedűs szeretnék lenni. Apukám is zenélt, sokáig Mohai Tamásékkal játszott Budapesten, de miután Bajára költöztek, nem igazán volt erre lehetőség, viszont még most is gyakorol. Ő tanított meg minket gitározni, sokat zenéltünk együtt.

Nagy Emma (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy nem akarsz tovább ezzel a hangszerrel foglalkozni, hanem valami teljesen új dologba fogsz, és a nulláról kezded?

Igen, a szüleim megijedtek és aggódtak. Vettek nekem hegedűt, húrokat, apukám hordott fel Budapestre órákra, rengeteg pénzt költöttek erre, hallgatták, ahogy napi hat órát gyakorolok – az elején borzalmas lehetett... –, és persze gyerekkorom óta mindig azt mondogattam, hogy hegedűművész leszek, aztán váratlanul csak annyit: na jó, elmegyek, és felvételizem a Bartók Konzervatórium jazzének szakára. Korábban is énekeltem, felléptem népdaléneklési versenyeken, csak hát senki nem gondolta ezt komolyan egészen addig. Azt mondta mindenki, hogy ez egy kamaszkori őrület, egy nagyon meggondolatlan lépés.

Amikor eldöntötted, hogy énekelni akarsz, miért nem a klasszikus vagy a pop irányába mozdultál? Miért a jazz?

Hú... a klasszikus ének nagyon más fajta hangképzést igényel, popzenét meg nem nagyon énekeltem, viszont jazzt már hallgattam. Volt egy Austin Peralta nevű, 23 évesen meghalt amerikai jazz-zongorista, aki egyetlen, saját szerzeményeiből álló albumot készített.

A Konziban főleg jazz-standardeket tanultam – élveztem, de valahogy az volt bennem, hogy az az igazi jazz, amit az az ember csinált.

Horváth Balázs tavalyi díjazott és Nagy Emma idei Junior Prima-díjas jazzénekes előadása (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Végül mégis az alkalmazott zeneszerzés szakon kötöttél ki.

Igen, tulajdonképpen visszakanyarodtam a komolyzenéhez. Szerettem a jazzének szakra járni, mégis volt bennem egy állandó hiányérzet. Már az első évben saját szerzeményeket írtam, Karosi Júlia, az egyik tanárom, nagyon bíztatott erre. A quintet is ennek köszönhetően jött létre. Elég hamar egyértelművé vált, hogy a Zeneakadémiára nem jazzének szakra jelentkezem. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy már tudok énekelni, hanem mert azt éreztem, ez nem elég nekem. Hiába százszor nehezebb, különösen a zeneelmélet miatt vannak nehéz pillanataim, mégis azt gondolom, jól döntöttem, mert ez az, ami igazán érdekel. Ráadásul

A Nagy Emma Quintet hamar berobbant a köztudatba, több nagylemezt is kiadtatok a megalakulás óta eltelt öt év alatt, téged is leginkább onnan ismernek. Most mégis te kaptad a Junior Prima Díjat.

Minden úgy kezdődött, hogy a saját szerzeményeimet akartam megszólaltatni, de már eleve nem egy énekesre írtam a számokat, akit lekísér a zenekar, hanem inkább kamarazeneként, hangszerszerűen gondolkodtam. Ehhez kerestem zenészeket – így jött létre a zenekarunk. Azt hiszem, az alaphangját erősen meghatároztam a quintetnek – nem tudom, ez mennyire tűnik nagyképűnek… Mára mindegyikünk ír zenét, és azóta ez sokat formálódott, mostanra kicsit el is távolodtunk a kezdeti hangzástól. Amikor együtt lépünk fel, mindig van egy néhány perces blokk, amikor én zongorázom és énekelek. Emellett szívesen kiállok egyedül is, szólistaként. Az elmúlt héten például hat koncerten énekeltem, ebből csak kettőt a quintettel.

Nagy Emma (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Hogy fogalmaznád meg, milyen zenét játszotok? 

Mostanában elég viccesen szoktuk magunkat definiálni: jazz, pop, rock. Semmiképp sem klasszikus jazz, és azt se mondanám, hogy modern. Nagyon sok szabad improvizáció van benne, és ez váltakozik rockos, popos, populárisabb, dallamos számokkal.

Nagyon meghatározó, ki milyen zenét hallgat épp, mert dalszerzés közben abból inspirálódunk, de közben ez konvertálódik a saját hangunkra. Egyébként nagyon hasonlóak a dolgaink, valahogy összefüggenek hangzásban.

Ahogy hallgattalak énekelni, az fogalmazódott meg bennem, mennyire éteri a hangod.

Amikor legutóbb otthon voltam, visszahallgattam a gyerekkori felvételeimet, és arra jöttem rá, nagyon keveset változott a hangom, már akkor is így énekeltem. Ma is gyerekhangom van, de most már tudatosan tudom használni. Ezt az éteri vagy gyerekkori hangszínt csak időnként veszem elő. Bátrabban énekelek, nyitottabban.

Amikor írsz egy számot, dallamban gondolkodsz vagy szövegben? 

Szöveg nélkül. Nem igazán tudom magam kifejezni szavakkal, viszont a testvérem nagyon is. Ő szobrász szakon végzett a Képzőn, de nagyon szeret zenélni. Tökéletesen érti a zenémet, és olyan szövegeket ír hozzá, ami teljesen egybeolvad a dallammal, amit én írok. Egyébként valahogy vizuálisan gondolok a zenére. Nincsenek benne szavak, csak képek meg hang. Például, múltkor mentem az utcán, és néztem a kezem, ahogy forgatom, ahogy én forgok, és erre született meg egy zene a fejemben.

Junior Prima Díj 2023 (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Fontos, hogy az ember higgyen magában, és tisztában legyen önmagával nemcsak művészként, hanem emberként és nőként is. Te hogy állsz ezzel?

Ezen folyamatosan dolgozom. Mindig tennem kell azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben, például rendszeresen sportolok. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy túlanalizáljam a dolgokat, és mindent negatív színben lássak. Mostanra azért már sokkal önreflektívebb lettem, és szép lassan kiismerem önmagam, és azt is megtanulom, hogyan tereljem pozitív irányba a gondolataimat. Amikor abbahagytam a hegedülést, jött egy nagyon nehéz időszak: elbizonytalanodtam, nem értettem a világot, nem tudtam, ki és mi vagyok. Azt éreztem, eltűnik a személyiségem, és nulláról kell felfedezni önmagam. Ez az első három év volt, miután Budapestre kerültem. A zenét leszámítva nagyon elveszett voltam. De ez sokat javult az elmúlt egy évben. Most már

Nagyon fiatalon, igen rövid idő alatt lettél ismert és sikeres művész. A quintettel Artisjus-díjat kaptatok, tiétek volt tavaly az év albuma, ugyanekkor te az év énekesnője lettél. És most még itt a Junior Prima Díj is... Milyen terhet és felelősséget rak ez rád?

Erre megpróbálok egyáltalán nem gondolni, mert teljesen befeszülök attól, ha meg kell felelni. A Junior Prima díjátadón fel kellett lépnem. Egész idő alatt szorongva ültem, amíg el nem érkezett az a pillanat, hogy énekelnem kell, mert ráadásul olyan mondatok hangzottak el, mint „a legnagyobb tehetségek” – én meg azt gondoltam, úristen, most fog kiderülni, hogy én ezt meg sem érdemlem! Aztán persze jól sikerült minden. Valahogy mindenhol kicsit kívülállónak érzem magam. Azért is jó megkapni egy ilyen díjat – túl azon, mekkora öröm és boldogság –, mert ebben érzek valamiféle befogadást és megértését mindannak, aki én vagyok. Mindig is erre vágytam. Borzasztóan visszahúzódó és szorongó gyerek voltam. De azt tudtam, hogy amikor énekelek, ellazulok, hogy egy kicsit ki tudom fejezni, és meg tudom mutatni magam. Azt éreztem, ez az egyetlen módja ennek. Ma már persze tudom, hogy ez nem így van. Ezek a visszajelzések azért is fontosak, mert emberként is megerősítenek.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Nagy Emma (forrás: MVM Zrt.)