- Tizenegy évesen azt nyilatkoztad, hogy „ahhoz, hogy valakiből jó zenész legyen, csak 10 százalék tehetség kell, a többi 90 százalék munka”. Hogy jutottál erre a gondolatra ilyen fiatalon?

- Kiskoromtól fogva sok jó emberrel és zenésszel voltam körülvéve, és soha senki nem engedte, hogy átessek a ló túloldalára. Mert könnyű abból cirkuszt csinálni, hogy egy gyerek a korához képest jól tud zenélni. Apukám is nagyon okosan vezette ezeket a dolgokat. Vagy jó példa erre Jávori Vili bácsi, akihez a Kőbányai Zenei Stúdióba jártam dobolni 5 éves koromtól: többször bekopogtak az óránkra a tévéből, hogy szeretnének riportot csinálni, de ő elküldte őket azzal, hogy ráérünk még arra.

Kolléga Úr, játsszon egy kettő-négyet a barátunknak!”

– mondta. Akkor kicsit doboltam nekik és ennyi (nevet). Azután ahogy nőttem, már láttam, hogy vannak nagyon tehetséges emberek, akik nem viszik semmire, vagy boldogtalanok, mert nem elég szorgalmasak. Úgyhogy tizenegy éves koromra már rájöttem, hogy dolgozni is kell a sikerért.

Hodek Dávid (Fotó/Forrás: Marek Janicek)

- Sokan a „csodagyerekek” közül rosszul élik meg a felnőtté válást, azt, hogy már „csak” tehetséges felnőttek. Benned ez hogy zajlott?

- Engem mindig is zavart, ha csodagyerekként álltak hozzám. Persze értettem, hogy egy kívülálló miért gondolja ezt, de ahogy visszaemlékszem, akkoriban húsz emberből tizenkilenc mondta azt nekem, hogy „jaj, de aranyos vagy”, és mondjuk egy valaki tette hozzá, hogy „milyen jól dobolsz”.

Már alig bírtam kivárni, hogy felnőjek és eljöjjön az a pillanat, amikor már nem azt nézik, hogy hány éves vagyok. De azok, akikkel mostanáig muzsikálok, már akkor sem kisgyerekként tekintettek rám.

- Most valami hasonló történhet a hét éves öcséddel, aki basszusgitározik, és szintén nem tehetségtelen... 

- Hát igen, az öcsém viszonylag belejött... (nevet) Sokkal jobb ritmusérzéke van, mint nekem volt annyi idősen. Igaz, én hét évesen már zenekarral játszottam, de nekem könnyebb dolgom volt, mert én doboltam, basszusgitározni kis ujjakkal kicsit problémásabb. De neki háromévesen már olyan ritmusérzéke és time-ja volt, hogy amikor zenészek jöttek hozzánk, nem hitték el, hogy ilyen létezik. A legkisebb öcsém pedig, aki még csak 7 hónapos, bele van őrülve egy zongorista-énekesbe. Akármikor bekapcsolom ezt a zenét, odajön a tévé elé és nézi. Van neki egy kis játékzongorája, azzal szeret játszani. De ez még nem jelenti azt, hogy ő zongorista lesz, ettől még lehet ács is, vagy bármi. Sőt, lehet, hogy a középső testvérem, Áron sem lesz zenész, de az biztos, hogy nagyon tehetséges.

- Visszatérve rád: ha jól tudom, az amerikai továbbtanulás lehetősége is felmerült.

- Igen, a nemrég elhunyt Fodor Péter barátommal, mentorommal voltam kint az USA-ban kétszer. Akkor több iskolában körülnéztünk, jó ismeretségeket szereztünk, de igazából a legtöbb kinti zenész lebeszélt arról, hogy beiratkozzak egy ottani suliba. Az az igazság, hogy manapság az emberek kilencvenkilenc százaléka azt hiszi, hogy ha elvégez egy olyan drága és jó nevű iskolát, mint a Juilliards, akkor már mindent tud.

Csak az a helyzet, hogy jazzt nem tanítanak meg játszani sehol. Azt csak magadtól tanulhatod meg, úgy, hogy sokat muzsikálsz.

A 72 éves George Cabels például, aki a lemezemen is játszik, azt mondta, hogy ha New York-ban jársz iskolába, akkor sem az ottani oktatás a lényeg, hanem, hogy az az iskola New York-ban van... És ha valakivel találkozni akarsz, akkor az iskola nélkül is sikerül. Mindenesetre megkaptam az O-1-es vízumot, ami a legjobb vízum, amit egy művész kaphat, szóval mehetek „művészkedni”.

Hodek Dávid (Fotó/Forrás: Marek Janicek)

- A Zildjian cintányérmárka nemzetközi arca, endorsere vagy. Azt is írod a honlapodon, hogy a cintányér hangzása a legfontosabb egy dobos számára. Miért?

Egy szaxofonos vagy egy gitáros magával tudja vinni a hangszerét, ha utazik a világban, de egy dobos csak a cintányért viszi magával. Szóval ez valamilyen szinten tükrözi a zenész saját soundját. Én tányér szerint megismerek egy csomó dobost. Vannak, akik szeretik például Tony Williamset és szereznek az övéhez hasonló tányérokat, vagy ott van Chris Dave, akinek nagyon karakterisztikus hangzásvilága van - azt is lehet egy szintig másolni. Egy időben én is nagyon bele voltam őrülve az ő cintányérhangjába.

- Több formációban is játszol. Melyik az az irány a zenében, ami téged most a legjobban foglalkoztat?

- Annak ellenére, hogy sokat muzsikálok tradicionálisabb, ortodox jazzt játszó felállásokban, például Szakcsi Lakatos Róberttel, vagy experimentálisabb zenét a Tóth Viktor Tercettel, most van egy új projekt, ami már jobban közelít a hip-hophoz. Az angliai Soweto Kinch szaxofonos és rapper zenekarának tagja lettem. Először helyettesíteni hívott egy koncertre, és annyira megtetszett nekünk a közös munka, hogy újabb és újabb bulik következtek. Régóta hallgatok az övéhez hasonló igényes hiphop-ot, ahol nagy tudású zenészek vannak a háttérben, és én magam is szerkesztek ilyen hopbeat-eket.

De mindenekelőtt szeretném kiadatni a saját lemezemet, amit Fodor Péter barátom segítségével vettünk fel.

Ezen George Cabels zongorázik, Essiet Okon Essiet nagybőgőzik, Jon Irabagon szaxofonozik és egy számban Eric Wyatt is közreműködik szaxofonon.

- 2012-ben már adtál egy önálló koncertet a Müpában amerikai vendégekkel, Casey Benjamin szaxofonossal, Corcoran Holt bőgőssel, a szintén nagyon fiatal Andreas Várady gitárossal és Sárik Péter zongoristával. Most mivel készültök?

- Egy modern koncepciójú projekt világpremierje lesz ez, amiben különböző műfajokat ötvözünk, olyanokat, amiket mi, fiatalok hallgatunk. A zenésztársaim, akiket Amerikában ismertem meg – a zongorista Paul Cornish és a bőgős Joshua Crumbly - is huszonévesek, úgyhogy abszolút modern beállítottságú zenét fogunk játszani saját és átvett számokkal, sok jazz és hiphop elemmel.