- Hogyan kerül egy Marokkóban színművészeti főiskolát végzett színész Magyarországra?
- Rabatban 1996-ban diplomáztam. Előbb Franciaországba mentem két évig kulturális menedzsmentet tanulni, aztán magánéleti okokból költöztem ide. Előtte háromszor turistaként fedeztem fel Magyarországot, és mivel nagyon tetszett, utána elhatároztam: nekem Budapest jobb, mint Párizs. Itt maradtam. Nyelvi okokból nyilván nem tudtam színészként dolgozni, és mivel zenészcsaládból származtam, tehetségem is volt hozzá, a zenélés maradt a fő hivatásom. Zenekart alapítottam, megtanultam magyarul, elég gyorsan beilleszkedtem. A Chalaban-nal sokat fellépünk külföldön is, szinte többet, mint itthon. Bárhova utazunk, úgy mutatom be magunkat, mint egy marokkói-magyar zenekart: ketten marokkóiak vagyunk, egyik társunk guinea-i, a többiek magyarok. A másik zenekarom a Tariqa, Dresch Mihállyal, Kovács Ferivel, Halmos Andrással jazz, magyar és marokkói népzene fúzióját játsszuk. 15 éve élek itt, ma már itthon vagyok; ha külföldre megyek, honvágyam van.
- Tudnál-e ennyire aktívan zenélni a világzene műfajában otthon?
- Többször is felléptünk nagy marokkói fesztiválokon, Agadirban, Casablancában, Mekneszben. Otthon is tudnám ezt csinálni, de hogy a mai marokkói zenei ízléshez mennyire passzolnánk, azzal kapcsolatban szkeptikus vagyok. A fiatalokat nagyon vonzza a nyugati világ és a popműfajok, a marokkói popzenét pedig nagyon nem bírom; mindig azt mondom, hogy a szintetizátor tönkretette az arab zenét, az elektronikától nagyon gagyi lett. Ha sikeres zenész szeretnék lenni otthon, ehhez a műfajhoz kéne igazodnom. Én az élőzenében hiszek, a hangszerekben, az énekben, ezt szeretem átadni a közönségnek. Ezt az élményt nem tudnám egy arénában átélni, de lehet, konzervatív vagyok.
- A Chalaban honlapján azt olvasni, hogy a sivatagban születtél.
- Délen, egy sivatagi kisvárosban, 1000 kilométerre Casablancától, 50 kilométerre a tengerparttól, ahol „time is not money", és a stresszmentes élet az uralkodó. Minden lakás nyitva volt, ha gyerekkoromban otthon kuszkuszt csináltak, amit utáltam, akkor bármelyik szomszédnál ehettem mást. A változások lépésről lépésre következtek be az életemben: érettségiztem, aztán Rabatban tanultam, ami egy európai jellegű, modern, pörgős város, majd Párizsban éltem, és talán pont azért ragadtam később Budapesten, mert valahol a kettő között van: nem egy kis falu, nem is párizsias nagyváros. Itt mindig megtalálom az intimitást, a pörgős tempó mellett gyorsan ki lehet kapcsolódni egy erdős környezetben is.
- Zenészberkekben mozogsz. Ez befogadóbb, mint a civil közeg?
- Lehet, hogy így van. Alapból könnyebb kommunikálni a kulturális-zenei szférában. De én sokat tettem azért, hogy beilleszkedjek. Megtanultam magyarul, tisztelem a kultúrát. A belváros különben is olyan, mint a Facebook: a 6-7. kerületben mindenki angolul beszél. Az emberek nyitottak, kíváncsiak a zenémre. Itt azt látom, Magyarország egy szuper hely. De el kell menni máshova is; szélsőjobb rendezvényen például még nem jártam, pedig kapom a Jobbiktól az sms-eket, amikben ilyenekre hívnak.
- Honnan van meg nekik a számod?
- Fogalmam sincs. Mindig jót derülök a meghívókon, továbblövöm a barátaimnak.
- Ezen kívül milyen más benyomásaid vannak a komfortzónán kívül eső területekről, mondjuk a vidéki Magyarországról?
- Sokat jártam vidéken is, és még mindig azt mondom, hogy a legbunkóbbak minden országban a fővárosiak: a legbunkóbb francia a párizsi, legbunkóbb marokkói a rabati, a legbunkóbb magyar a pesti. A vidéki magyarok vendégszeretőek és nyitottak, Erdélyben, Újvidéken is ezt tapasztaltam, ahol turnéztam. Egyszer történt egy érdekes eset: épp új házba költöztem, és bekopogtattam a szomszédhoz, hogy bemutatkozzam. Mozgássérült volt, mondta, hogy örül, hogy végre fiatal költözik a házba, és reméli, hogy nem vagyok ballib, mert ő jobbikos. Természetesen panaszkodni is kezdett a többi lakóra rögtön. Az ideológia jobban zavarta volna, mint az, hogy én fekete vagyok. Azért az jól esett, hogy nem érdekelte a bőrszínem. Minden nap kijön, rendszeresen köszön, úriember.
- Lehet, furcsa kérdés, de meg szoktak bámulni?
- Nem. De mikor 1998-ban beléptem a metróba, az egész metró felém fordult és rám meredt. Most már nem én vagyok az egyedüli színesbőrű a városban. Régen, ha feketékkel futottam össze a budapesti utcán, mindig köszöntek; ez nagyon meglepett, mert Párizsban és Marokkóban ilyet nem tapasztaltam. Csodálkoztam, hogy akkor most minden feketének köszönnöm kell? Aztán rászoktam én is. Most már az ilyen eset egyre kevesebb.
- Szerinted a magyar kormány bevándorló-ellenes kampánya hogyan befolyásolja majd ezeket a dolgokat?
- Nem lehet rögtön érezni a változást. Én még nem kaptam sokkot, még nem mondták kávézóban, hogy nem szolgálnak ki. Most viszont a gyűlölet meg lett engedve a társadalomnak, simán elkezdhetnek majd kiabálni velem az utcán, hogy menjek haza, migráns vagyok. A vallásomon, identitásomon tudok változtatni, a külsőmön nem. Életveszélyes és félelmetes dolog, ami az országban kezdődött. Hallom a híreket Debrecenből, hogy egy líbiai származású, magyar állampolgárságú embert nem engedtek be a kávézóba. A 21. században! Magyarország nagyon fiatal demokrácia, most kezdjük nevelni az új generációkat a nyitottságra, együttélésre, toleranciára, és ennek a folyamatnak ez a kampány nagyon rossz ütés. A menekültek onnan jönnek, ahol nem tudnak tovább élni, Szíriából, Egyiptomból, Irakból; sokan keresztények. Ha Magyarország egy keresztény ország, akkor miért nézi a bőrszínt? Nem hiszem, hogy egy külföldi miatt megszűnik a disznóvágás, vagy eltűnik a gulyásleves.
- Mit gondolsz, ez a hozzáállás befolyásolhatja a terveidet? Hol látod magad 10-20 év múlva?
- Ez a szélsőjobboldali „speech" nekem ugyanaz, mint a fundamentalista irány az iszlám világban. Akkor lesz igazán félelmetes, ha a beszéd átfordul tettbe. Beszéljenek, ha akarjanak, de kalasnyikovot már ne vegyenek a kezükbe. Nálam ez a határ. Hogy hazatérek-e?... Erre akkor tudnék válaszolni, ha tudnám, hol van a hazám. Nagyon szeretek Marokkóban lenni, ez nosztalgia is, de Magyarországon töltöttem 15 évet, az aktív, művészeti életem itt van. 2007 óta magyar állampolgár is vagyok. Nincs sorrend, mindkét ország első és második is egyben.
- Tudnál-e adaptálódni az otthoni életstílushoz?
- Két évvel ezelőtt kipróbáltam, fél évig béreltem lakást Rabatban, hogy kikapcsolódjak. Nem éreztem magam otthon. Diákként éltem ebben a városban, más élethelyzetben, és az is az oka lehetett, hogy nagyobb lett a város, nem tudtam illeszkedni hozzá. A keleti világ demográfiailag robban, infrastrukturálisan viszont nem fejlődik ugyanabban a tempóban, több a kocsi, nagyobb a zaj. Akkor inkább legyen európaiabb az élet, álljon meg mindenki a piros lámpánál, legyen zebra és legyenek sávok. Ezt én már megszoktam.
- Korábban mondtad, hogy a magyarság beléd ivódott. Meg lehet fogalmazni, ez mit jelent?
- Absztrakt fogalom, ellentmondásos is. Beszélek magyarul, de nem eszek szalonnát, disznóvágásra se járok. Talán úgy tudom körülírni az érzést, hogy ha egy asztalnál ülök egy magyarral, érzem, mit gondol, minek örül, mit nem csinálna szívesen, tudom, hogy épp panaszkodik. Akcentussal beszélek, de most már mindent megértek, tudom, mi van a szavak mögött. Régen nagyon idegesített a magyarokban, hogy folyton kijavítottak, de most én is ugyanezt csinálom külföldi ismerőseimmel. Az elején sok minden meglepett itt, például a hidegvacsora, nálunk ugyanis mindig meleg étkezés volt a nap végén Marokkóban. Bocsánat, a ramadán miatt főleg csak kajáról tudok beszélni. (Nevet.)
- Július 18-ig tart a böjt. Te évek óta csinálsz Ramadán Esteket különböző helyszíneken. Budapesten mekkora igény van erre?
- Nem tudok számokat mondani, hányan tartják, de ezeken az esteken nemcsak a mohamedán vallást közvetítjük. Ez egy sokszínű együttlét, többször hívtam már a közös zenélésekre zsidó, roma és magyar népzenészeket. Marokkóban, ahol jelentős zsidó kisebbség él, volt, hogy zsidó is tartotta a ramadánt, élvezte a böjtöt és a közös étkezéseket. Gyerekkoromból az maradt meg leginkább, hogy ez egy nagyon erős spirituális katarzis, tisztulás, de elképesztő mennyiségű és minőségű kaját is eszünk, nagy vidámság is van. Itt Magyarországon nehéz összeegyeztetni az életritmussal: ha Marokkóban utazik az ember ramadánkor, nem lát semmit, senkit, mintha fantomvárosokban járna. Aztán jön az este, és hullámokban özönlenek az emberek az utcára, főznek, beszélgetnek, zenélnek, játszanak. Magyarországon az élet napközben is zajlik, nem lehet kitérni előle. Számomra a vallás nagyon személyes dolog, és itt sokkal jobban meg tudom élni, mint Marokkóban, ahol társadalmi ellenőrzés alatt áll. Ha nincs kedvem imádkozni vagy böjtölni, ott sértem a társadalmat. Itt viszont az Istennel való kapcsolatom a saját döntésem, nem a rendőrtől vagy a szomszédtól félek. Az arab társadalomban ráadásul mindent a ramadánra kennek, az irodákban egy ügyet nem tudsz elintézni. A mai koncertet is úgy kezdem, hogy még nem ettem.
- Említetted az előbb, hogy a magyarok panaszkodnak. Mennyire tipikusan magyar vonás ez?
- Inkább csak soha nem elégedettek. Kivéve az, akinek van lehetősége utazni. Az látja, amit például én: egy sivatagi fesztiválon naponta 5 liter vizet kaptunk fejenként, ebből kellett megoldani a főzést is. Jó hangulat volt, de azért hiányzott, hogy reggel felkelek, és fogat meg hajat mostok. Egy hétig homokban laktunk, homokot ettünk. Egy magyar nem tudja, milyen nagy áldás kinyitni a csapot, és folyik a víz. Pár órás repülőúttal odébb ez már luxus. Amíg az ember nem tapasztal mást, nem érzi a komfortot. Hiába mondjuk, hogy az ország nem működik, nem pörög - tudom ajánlani, hogy próbáljanak meg ügyet intézni Marokkóban vagy Egyiptomban. Persze mindig lehetnek jobbak a dolgok.
- Idehaza főleg az egzisztenciális problémák a jelentősebbek. Érint-e téged a zenészeket és a művészeti életben mozgókat sújtó megélhetési probléma?
- Nem. Több vonalon is mozgok, ott van a Tariqa, a Chalaban és annak tradicionális verziója, valamint rengeteget turnézunk Kelet-Közép-Európában egész évben. Ha csak a magyar fellépésekre számítanék, akkor baj lenne, 4-5 bandában kéne játszanom. Van ismerősöm, aki 7 formációban játszik. Az én helyzetem most jó: az Ellátóházban csinálunk nemsokára marokkói éttermet, meg itt van a világzenei színpad, ahol én vagyok a zenei szervező. Az a cél, hogy a világkultúrák találkozási pontjaként működjön itt, a kocsmanegyedben, a kozmopolita közegben. Remélem, hogy ez a 6-7. kerületi „peace and love" életérzés nem változik, és hogy a most indult versenyben ez fog győzni a gyűlölettel szemben.