E sorok írója ugyan teljesen járatlan a kereskedelem útvesztőiben, annyit azonban ő is sejt, hogy például Miles Davis önéletírásának magyar fordítása, vagy John Szwed Davis-könyvének néhány hónappal az előbbi kötet után megjelent honi változata üzleti siker volt. Mindkét kiadvány ontotta az információkat a jazz 1970 utáni történetéről is, egy olyan (szub)kultúráról, mely a korábbi magyar jazzkönyv-kiadásban úgyszólván teljesen visszhangtalan maradt.
Most pedig az Aposztróf Kiadó jóvoltából kezünkben tarthatjuk Gunther Baumann osztrák szerző Joe Zawinul-könyvét, mely várhatóan sok olvasó számára ad majd kulcsot az utóbbi fél évszázad jazztörténetéhez. A 2002 tavaszán lezárt kézirat ugyanis a műfaj egyik modern alapfigurájára, az osztrák zongoristából világhírű amerikai jazzpianistává fejlődött Zawinul személyiségére fókuszál. Baumann koncentrikus köröket ír le a muzsikus körül: újra meg újra, más és más szempontok szerint próbálja megérteni és megértetni a pálya íveit, vagy egy-egy apróbb mozzanatot Zawinul művészi fejlődésében. Baumann közben arra is ügyel, hogy az életút kronologikus sorrendje se boruljon fel, úgyhogy a (magyar kiadásban) valamivel több mint kétszáz oldalnyi interjú (valamint a szerző rövid magyarázatai) egyszerre rendeződnek körkörös és lineáris szerkezetté, ami mindenképp segíti az információk befogadását és a könyv főszereplőjének megértését.
A szerző, az osztrák VOX magazin alapítója régi rajongója Zawinulnak. A könyvben olvasható beszélgetések heteket vettek igénybe 2002 elején, s elsősorban a zongorista malibui villájának nappalijában és teraszán zajlottak le, de az interjú oldottsága és természetessége olyan érzést kelt az olvasóban, mintha egyetlen hosszú párbeszéd volna a kötet. Zawinul készséges riportalany, válaszainak őszinteségében nincs okunk kételkedni. Egy-egy udvarias fordulattal azt is mindig jelzi, ha az olvasóközönségre nem tartozó témához ért, melyre elég csupán néhány szóval utalni. Paradox módon még a riporter rosszabbul megválasztott, „amatőr” kérdései is előnyére válnak a könyvnek: növelik a beszélgetés természetességét, és Zawinul profi válaszai helyreállítják a szöveg megbillent egyensúlyát.
Hasonlóképp értéke lesz a könyvnek a pianista személyének kendőzetlen bemutatása. Az olvasó ízlésére és emberismeretére bízatik, hogyan, mely szempontok alapján ítéli meg Zawinult. Lehet úgy olvasni a szöveget, mint egy zavarba hozhatatlanul magabiztos, óriásira növelt Ego vallomásait, de úgy is, mint egy olyan világhírű művész élete summáját, aki ugyan tisztában van e világhír indokoltságával, mégis – s talán épp ezért – már semmi értelmét nem látja a pózoknak és a retusált önarcképeknek.
Zawinul – ez is egy lehetséges olvasat – maga a sokszínű művész: közel ötven éve él Amerikában, mégis megmaradt virslit, sört és büdös sajtot fogyasztó bécsi kispolgárnak, ugyanakkor patriarchális családfő és a női nem nagy barátja, európai és amerikai, fekete és fehér egyszerre, akinek agysejtjeiben áttekinthetetlen rendben sorakozik egymás mellett Mozart és a bécsi keringő, Thelonious Monk és Friedrich Gulda, a blues és az afrikai népzene, s ki tudja még, mi minden, ami egy-egy billentésében, futamában vagy melódiává fejlesztett zenei gondolatában reflektálódik.
A már említett kettős szerkezet ragyogóan alkalmas arra, hogy szinte észrevétlenül, a hosszabb monológok és a kurta, néhány szavas válaszok hullámverésében feltáruljon az olvasó előtt a modern jazz története, persze a Zawinul-féle speciális optikán keresztül. Így lesz központi szerepe e könyvben a ’60-as években divatossá lett soul jazznek, majd a műfaj elektronizálódásának, és a fusion zene kifejlődésének, végül a világzene és a fusion jazz mai egymásra találásának. S aki eddig nem tudta, most megtudja: Joe Zawinulnak úttörő szerepe volt mindezen stílusok kidolgozásában és népszerűsítésében.
1959-ben került Amerikába, bizonyos értelemben a legjobb pillanatban: Miles Davis, későbbi zenekarvezetője ekkor már elindult a modális jazz irányába, s küszöbön állt a free zene forradalma is. Hősünk ugyan kerülte az avantgarde jazz világát, de nem maradt hatástalan fejlődésére a ’60-as évtized páratlan stílusgazdagsága. Zawinul Cannonball Adderley zenekarában tudta először kibontakoztatni újító zenei géniuszát: ő lett az egyik első a műfaj történetében, aki elektromos zongorán kísérletezett, s mire az évtized végén Miles Davis együttesének tagja lett, már mestere volt az elektromos zenei hangzásnak. Ahogy az évtized derekán épp az ő Mercy, Mercy, Mercy című dalában érte el egyik csúcsát a soul jazz, úgy most, néhány évvel később szintén ő bábáskodott a trombitás korszakalkotó In A Silent Way című lemezének létrehozásánál.
Zawinul pályájának Davis-fejezetéből szervesen következett a Weather Report együttes megalakulása, élén a trombitás korábbi zenekarainak két karizmatikus figurájával, Zawinullal és a szaxofonos Wayne Shorterrel. E szupergroup története egyben a fusion zene egyik legizgalmasabb fejezete. S különösen a kezdeti évek érdekesek, amikor a WR tevékenységével párhuzamosan két másik, szintén Miles Davisnél iskolázott billentyűs, Chick Corea és Herbie Hancock kidolgozta a fusion zene két másik változatát.
Zawinul és Shorter komponistaként is meghatározó alakja a műfajnak. Baumann újra meg újra megpróbálja kihúzni riportalanyából a zenei teremtés titkait, de e ponton Zawinult mintha cserbenhagynák a szavak: csupán egy-egy érdekes alkotáslélektani adalékkal szolgál, a Mercy, Mercy, Mercy, a Birdland és a több száz egyéb szerzemény igazi titkát a kimondott szó nem fejtheti meg. Valahányszor egy-egy híres Zawinul-szám keletkezése kerül szóba a beszélgetés során, kiderül, hogy tulajdonképpen könnyen és természetesen jött létre, hiszen szerzője számára a zene olyan elemi tevékenység, "mint a lélegzetvétel". Ám az is világos, hogy egyedül az agysejtek rendjének értője, maga a szerző képes a mindenkor összetéveszthetetlen és utánozhatatlan darabok létrehozására, hiszen a művészi teremtés esztétikai és logikai kombinációi rekonstruálhatatlanok. Zawinul zenéi, bárhogyan vélekedünk is felőlük, annyira személyhez kötöttek, hogy még feldolgozásaik művészi színvonala is erősen vitatható. Akkor járunk a legjobban, ha a pianista szerzeményeit saját előadásában hallgatjuk.
A magyar megjelenésért felelő Aposztróf Kiadó az albumforma adta elegáns küllemet és a gazdag illusztráló anyag közlését fontosabbnak vélte az olvasás kényelménél. Valószínűleg jól döntöttek. Az olvasmányos szöveghez (Nagy Milada fordítása) mellékelt képanyag elragadó, az illusztrációs anyag jó részét alighanem soha nem ismertük volna meg, ha Baumann könyve lefordítatlan marad. Így azonban egy képeskönyvnek és szakirodalomnak egyaránt kiválóan használható kiadvánnyal köszönthetjük 2007. július 7-én a hetvenöt éves művészt.
(Gunther Baumann: Zawinul – Életem a jazz. Aposztróf Kiadó, Bp., 2007. Fordította Nagy Milada)
hírlevél
