A legunalmasabb hír az volt egy hete, hogy két Grammy-díjat kapott a gálán is fellépő Chick Corea Hot House című duólemezére. Ő az idei jelölései előtt már 17-szeres díjazott volt. Ezt a honlapján található iszonyú hosszú összesítésből próbáltam összeszámlálni, de lehet, hogy véletlenül hozzávettem Latin Grammyt is, pedig az egy másik díj, csak hát ugye, éppen ő ott is többször volt már első. Corea zenéje persze sosem unalmas, büszke vagyok rá, hogy Corea és Gary Burton is dedikálta nekem a Crystal Silence című LP-t, és meg nem válnék rengeteg Corea-lemezem közül egyiktől sem.

Mégis azt gyanítom, hogy a 71 (!) éves zongoristának már nem számít, se a közönségnek, hogy 17-, vagy 19-szeres nyertes. Corea ráadásul a kimondott jazzkategóriák közül kettőben (a legjobb improvizált szólók között, és a legjobb jazzlemezében) is két különböző lemezzel szerepelt mint jelölt. Ez már magában is ritka siker. A Burtonnel közös duólemez, a Hot House egyik száma lett a befutó, de a lemez maga is kapott jelölést. A másik, a Further Explorations című triókorongja is elképesztően jó - ráadásul annak szomorú aktualitása, hogy a trióban a dobos, Paul Motian szempontjából ez posztumusz lemez. Egyébként amikor Corea utoljára Magyarországon játszott, éppen Motiannal szerepelt Veszprémben.

Aki nézte a Grammy-közvetítést, persze elvétve sem találkozhatott jazz-produkcióval, se klasszikussal: ezeket az úri huncutságokat az amerikai tévéközönségtől szinte mindig elrejtve, a szűk szakmai nyilvánosság előtt prezentálják hosszú ideje. A tavalyi nézőcsúcsot nem sikerült megdönteni, a mérések szerint idén több mint 28 millió észak-amerikai nézte az élő közvetítést legalább egy ideig. A tavalyi gálát, bő egy nappal Whitney Houston hirtelen halála után, ennél egyharmaddal több néző követte a képernyők előtt. A lemezeladások csökkenő tendenciái ellenére az idei a második legnagyobb nézőszám volt húsz éves viszonylatban. Ez persze sehol sincs a gálák gálája, az Oscar csáberejéhez képest: ott harminc millió feletti tévéközönséget mérnek - csak az USÁ-ban. És ez mind semmi, somolyog a BBC hírmagyarázata, a Beyonce által elért közönséghez képest, hiszen ő a Super Bowl, az amerikai focibajnokság döntőjének szünetében nemrég 108 millió tévénéző fülébe döngicsélt. A meccset 164 millióan nézték. Ha már a millióknál tartunk: 31 millióra becsülik dollárban annak a kis gyémánt csecsebecsének az értékét, amit a country-énekes Carrie Underwood, az American Idol tehetségkutató hét évvel ezelőtti nyertese, a műfaj első számú előadója a Grammy-gálán a nyakában viselt. No comment, ez nem az a rovat.

Corea (és Hancock) mellett a másik örökös Grammy-lovag Pat Metheny. Chris Potterrel, Ben Williamsszel és Antonio Sanchezzel alakult új kvartettje a legjobb hangszeres album kategóriadíját kapta meg, megelőzve a két említett Corea-lemezt, Kenny Garrett újdonságát, és egy nagy öregét, Ahmad Jamal zongoristáét. Arturo Sandoval is visszajáró vendége ezeknek a díjátadóknak, a kubai származású trombitásé lett a legjobb nagyzenekari lemez, amelyben mentora, Dizzy Gillespie emlékét őrzi. Emlékőrzés jegyében adták át a legjobb latinjazz korongért járó gramofon-szobrocskát is, Clare Fischer fiának, Brentnek, aki tavaly januárban elhunyt apja helyett vette azt át. Ide kívánkozik, hogy posztumusz kapta Ravi Shankar is a világzenei kategória elismerését. Furcsa módon Anoushka lányát is lekörözve.

A jazzénekesek között Kurt Elling nem tudta megismételni tavalyi diadalát. A március elején Budapesten turnézó világsztár minden egyes szólólemeze jelölt volt eddig, a legfrissebb is, de díjat csak tavaly kapott. A kategóriában (legjobb énekes jazzlemez) a tavaly mindent learató Esperanza Spalding előzte meg. Két meglepetés-jelölés is történt itt: Luciana Souza és Denise Donatelli, de ők egyelőre maradtak a várólistán.

Persze, ha a jazzt nevükben is viselő kategóriákon kívülre tekintünk, azt látjuk, hogy nem kevés olyan előadó örülhetett, akinek lemezei a boltok jazz rekeszeiben várják vásárlóikat. Még a bezárkózásra hajlamos jazzrajongók is elismerik Robert Glasper új lemezének műfaji újdonságát, érdekességét, nos, a slágerlisták hip-hop-részében és a fiatalok között is nagyban hódító Black Radio című Glasper-lemez megérdemelten utasított mindenkit maga mögé a Rhythm&Blues kategóriában. Leginkább az instant jazztörténet lapjaira tartozik, hogy Gil Evans (1912-1988) hangszerelései-szerzeményei kaptak díjat egy most kiadott felvételen - tizenegy számát kéziratban maradt műveiből vette fel egy válogatott csapat, Ryan Truesdell vezetésével. Viszont a jövőbe mutat, hogy a lemez kiadója a zenészek saját tulajdonában álló, a digitális piacon úttörőnek számító ArtistShare hozta ki az albumot a centenáriumra.

A jóképű trombitás, Chris Botti a legjobb hangszeres poplemez díjával távozhatott, itt a jelöltek között is sok smooth zene akadt. McCartney-nak az ebben a rovatban már emlegetett lemeze hazavitte a legjobb tradicionális poplemez díját, akármit is jelent ez a fogalom, tehát Diana Krall sem maradt idén elismerés nélkül, mert ugye ő ennek a szerencsétlen című lemeznek (Kisses On the Bottom) a titkos főszereplője. Ne feledkezzünk el Woody Allenről sem, aki a rendezője a legjobb filmzene-összeállítás díjazottjának, a Éjfélkor Párizsban-nak. A film amerikai hőse a jazzkorszakba időutazást téve hallgatja Allen kedvenc zenéit. A jazzkorszakot oly nagy sikerrel megelevenítő, az Oscar-díjakat tavaly taroló The Artist - A némafilmes most már kiesett a pixisből, Ludovic Bource korhű, de eredeti zenéje nem nyert díjat, mert azt A tetovált lány eredeti zenéjének szerzői, Trent Reznor és Atticus Ross vihették haza.