Szőke Szabolcs a magyarországi világzenei törekvések egyik kezdettől fogva meghatározó alakja. Jelentős együtteseinek nevei csokorba szedve: Kolinda, Makám, Stúdió K, Tin-Tin, Hólyagcirkusz, Ektar, Rubái trió. Igen, ebben két színházi társulat is szerepel, a Hólyagcirkuszt ő vezeti mind a mai napig, ez az egyik legkiforrottabb alternatív színházi csoport Magyarországon. Szőke olyan vezéregyéniség, aki a zeneművészet és színészet, népzene és jazz, dinamikus és statikus, improvizáció és kompozíció határmezsgyéin tanyát ütve maradandó műhelyet, sőt műhelysorozatot hozott létre; a kultúra, a társas előadó-művészetek éltető kis köreit, amelyeknek hangja elhallatszik sok helyre Európába.

Ha a lemeztermést nézzük, Szőke sikeresen tudta különböző projektjeit dokumentálni, ami különösen a hagyományos lemezipar megszűnése óta ritkaság. Legújabb projektjének előzményei az Ektar különböző felállásaira és Váczi Dániel szaxofonossal alkotott duójára vezethetők vissza. A Papírváros című duóalbumot a GyőrFree Műhely adta ki 2010-ben, itt egy triót is megjelentettek (Senki nem ismer), Kallai Nóra viola da gambással. Még egy fontos mérföldkövet mindenképpen meg kell említeni, ez a hatvanadik születésnapja (2008) alkalmával adott koncertek felvétele dupla lemezen (EMI-Hunnia Records), amelyen a Tin-Tin és az Ektar tagjai is felvonultak.

Szőke koncepciói szerves fejlődést mutatnak pályája előre haladtával. Igen fogékony az esztétikai és másféle paradoxonokra, produkcióiról érvényes nyilatkozatot lehetne tenni pusztán ezek fejtegetésével. Ezért merészeltem a nemzeti kisebbségi tévéműsor címét és együttesének indiai eredetű nevét ötvözni a címben, amelynek zárójeles részére még visszatérek. Szőke alaphangszere a balkáni vonós gadulka, amelynek három hangzó és több mint háromszor ennyi rezgő húrja van. Mostanában fellépésein majdnem ilyen fontos egy ősi afrikai hangszer továbbfejlesztett változata: az array mbira. Ennek kötött hangon megszólaló, fadobozhoz rögzített fémlapjait kézzel kell pengetni. Hangja emlékeztet a kis forgó primadonna-bábu alatt pöngő zenélő dobozra is. Feltehetően rokona az ugyanígy megszólaltatott, de sokkal kisebb és limitált hangterjedelmű kalimbának, amely az ősi mbira egy újkori változata. Az avatott játékos kezében a kis méretű hangszer (nevezték hüvelykzongorának is) izgalmas dolgokra képes, amikor a kíséret és a dallam különböző ritmusképletben (általában 3:2 arányban) csendül föl, de a nagy testvér négy, akár öt oktávos változatban akkordjátékra is alkalmas.

Szőke legújabb projektjének elnevezése, az egészen frissen megjelent Via Ilka zuglói állandó lakcímét rejti. A címadás ironikus gesztusában a kis- és nagyszerűség oszcillál. Egyébként az együttesben legalább még egy tag ugyanebben az utcában lakik, ami merő véletlen, de az élet utcái kifürkészhetetlenek.

A lemez annak dokumentuma is, hogy Szőke gyakori olaszországi turnéi és művészi kapcsolatai - már az Ektarnak is van "olasz" felállása -, új korszakot nyitottak egy varázslatosan játszó trombitás, David Boato belépésével. A Via Ilkán hallható formációnak két régi, a Tin-Tin korszakban is Szőkével szereplő társa, Szalai Péter tablás és Juhász Gábor gitáros mellett az utóbbi évek állandó partnere, Váczi Dániel szaxofonos is tagja. A lemezen és a koncerteken is gyakran, de nem állandóan van jelen Kallai Nóra gambás.

A world music lényege, ahogy a kombináció - hangszereké, skáláké, ritmusoké, harmóniáké stb. - összeáll és új minőséget alkot, és ezt a szextett eleve magas szinten hozza. Egy jellegzetes - amennyiben cantabile, éneklésre is alkalmas dal a témája - Juhász Gábor kompozícióval kezdődik a lemez, és már itt, amely minden hangszer prológja is egyben, érezzük, hogy fantasztikus mesélőkedvű, színes társulat verődött össze. A második téma (Szőke) az array mbira adottságaira épül, álmodozósabb, pedig tempója kifejezetten gyors. Úgy hallom, mindegy, hogy melyik hangszerén, Szőkét a kötöttségeken belüli mozgás, a mintát megtartó variációk izgatják legjobban szerzői és előadói szerepben egyaránt. E két hangszer szűk adottságaitól feltehetően visszarettenne egy nála átlagosabb zenész. Igaz, hallgatóként néha én is azt kívánom, hogy a gadulkán a rezgő és hangzó húrok aránya fordított, vagy legalább „hatékonyabb" legyen, vagy az afrikai ujjpöngőzőnél, hogy az orgonapont mögül legalább kikacsintani lehessen, de a kollektív produkcióban semmi monotónia nincsen.

A harmadik szám, egy kollaboráció, a meditatívabb hangulatot alapozza meg. Igen, jól teszi az ember, ha ezt a lemezt úgy hallgatja meg, hogy mielőtt nekiül, legalább egy kicsit megpróbálja kiüresíteni magát. Ez persze a figyelmet jobban vezető koncerten általában könnyebb, de megéri a lemezzel is próbálkozni. A Szőke-Váczi páros víziója, a Papírváros ebben a felállásban kinyílik, játékossága kerül előtérbe, mind Juhász, mind Boato szólóival. Szőke talán legfontosabb toposza, a bohóc jelenik meg a következő szerzeményében. Csak ennek a képnek társművészeti és művészettörténeti vonatkozásairól érdemes lenne külön, hosszan írni. Nekem úgy tűnik, hogy a porcelán kivitelű bohócnak törékeny, de merev egyénisége és filozofikus humora van. A címadó szerzeményben, egy szabad felfogású, merész vonalú darabban hallható Boato legszebb szólója.

A trombitás óriási változatossággal szólaltat meg különböző zenei világokat. A szordínó és a szárnykürt jelzik, hogy mennyire rugalmasan és szerényen alkalmazkodik ehhez a zenekarhoz. És ebben a részben vannak a legnagyobb izgalmak: a lemez második fele (6-8. számozású darabok) beindulós, kollektív improvizációs dallamvezetéseket, ellenpontokat és friss harmonizációkat hoznak be, míg a megelőző, inkább moderato részek a gadulka és gamba, az ütősök (beleértve a pöngőzőt) hangszerek párhuzamait aknázta ki. Ezeken a trackeken viszont a trombita és szaxofon, néha a vonósokkal együtt üdén szólal meg. Boato Juhásszal és Váczival is fantasztikus improvizatív párbeszédeket folytat. Szalai pedig kreatívan invokálja percussion hangszereit, ezúttal tőle nem a meditatív, az indiai klasszikus zenére alapozó, hanem a maibb hangzatok keltik fel figyelmünket. A közös, melodikus improvizációk Boatóval és az egymást régóta jól ismerő zenészekkel olyan energikus, a polifóniában és a felelgetésben boldogan lubickoló zenét produkáltak, amely párját ritkítja. Talán az Ektar szeptett felállása volt még hasonlóan vitális - néha. Ezek a kollektíven rögtönzött részek, különösen a szaxofon és a trombita együttmozgása keltenek olyan hatást, amit sokan csak a dixieland zenéből ismernek. Váczi Dániel zárószáma, egy Bach-hommage, egy másik változatban kétszólamú invenció gambára és szaxofonra, megérdemli a kitüntetett helyet a lemezen, és még újabb oldaláról csillantja meg a zenészek tehetségét és ízlését.