Szóbeszéd volt a szakmában, de októberben került nyilvánosságra, hogy Keith Jarrett kétszer szélütést kapott 2018 első felében, ami miatt legalábbis kétséges, hogy újra koncertezhet. Ezután az ember legfeljebb keserédes örömmel – büszkeséggel – viseltethet a legendás jazz-zongorista legújabb duplaalbuma iránt, amely a 2016 nyarán, Budapesten, a Müpában adott koncert kiadása. Kétlem, hogy ez lenne az utolsó lemez, amelyet az ECM piacra dob, de akárhogy is, különleges helye van a diszkográfiában. Jarrett azt mondta róla, aranystandardot az életművében jelent ez a koncert. A rangos kiadó a hetvenes évek óta minden fellépését rögzíti, és bárhol játsszon is művészük, a felvételre kizárólagos jogot formál. Ez nem csoda. Az amerikai művész koncertjein olyasmi történik, ami párját ritkítja, ezen a színvonalon pedig példa nélküli.
Kevesen merészkednek ugyanis arra, amire Keith Jarrett koncertjein vállalkozott: úgy lépett színpadra, hogy nem készült műsorral, minden a pillanat szüleménye volt, amit játszott.
Interjúkban azt is elmondta, hogy ha a fellépése előtt eszébe jut egy téma, eldobja, nem foglalkozik vele. Csak az kell neki, ami akkor, ott a pillanatban születik. Játékában így is megfigyelhető valamiféle evolúció, a zenei nyelv kikristályosodása. Míg a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek rögtönzéseiben a műfajok, a klasszikus, a jazz, a standardek hibátlan egybeolvasztását hallottuk, az utóbbi két évtizedben inkább különváltak ezek a jellegzetességek: az improvizációk stilárisan kész kompozíciókként hatnak.
A Budapest Concert első száma rögtön a közepébe vág a dolgoknak: tizennégy és fél perces, atonális, nagy hévvel játszott zenei költemény, amely nem jazzes, hanem kortárszenei inspirációkról tanúskodik. Mindenképpen csúcsot jelent az első három szám (Part I-III) mind zenei nyelvét, mind a megvalósítást tekintve. A negyedik számban (Part IV) olyasféle balkézbeli ostinatót hallunk, ami a rendkívül ismert kölni koncertalbumról (1975) ismerős.
A hallgatónak az az érzése, mintha Jarrett már-már elveszne a sűrű szövetben, de aztán minduntalan felszegi a fejét, kitalál a saját maga teremtette erdőből.
Jól érezhetően sötét hangulatban, borús kedvvel indult számára a koncert (veszekedett is a közönségével a körülményekre kényes művész), a hallgatót mégis beszippantja ez a világ. Egy-egy nyögés, felkiáltás jelzi Jarrett szenvedését, mert hát ezt jöttünk hallgatni, ezt a közszemlére tett kínlódást, ahogy a zongorista küzd a pillanatnyi impulzusokkal.
Felemelő csodák a koncert második részében, a szünet után, az ötödik tracktől történnek. A Part V olyan, mint egy gyengéd széllökés, érzékenysége schumanni mértékkel mérhető. Ezután boogie-s örömködést hallunk, majd a hetedik improvizációt, amelynek fülbemászó melódiája valamelyest rímel a Hey Jude című Beatles-dalra, barátságos bólintás a hallgató felé. A Part VII a lemez legkönnyebben hallgatható száma, így a Jarrett-életművel ismerkedőknek rögtön azt ajánlanám.
A folklór megtermékenyítő ereje fedezhető fel a VIII. részben. Keith Jarrett magyar gyökereiről sok szó esett az utóbbi hetekben a kulturális sajtóban (például ebben a cikkben), de a zongorista játéka, dallamvezetése, hangkészlete nem egy meghatározott tradíciót idéz, hanem népdalszerű, egyetemes. Ebben, és a szelíd XI. szakaszban újra és újra rácsodálkoztam Jarrett fantasztikus dallamalkotó képességére. És az tűnt fel, amit aztán egy interjúban a művész is igazolt:
mintha kerülné azt, hogy eljátssza azt az egyetlen melódiát, ami a hangok mögött rejlik.
Mintha lenne egy dallam, egy harmóniamenet, amit lejátszani nem szabad, de körülírni, körüljárni igen. Ő ezt így fejezte ki: „Sose játszd el a témát. A főtéma sokkal nagyobb annál, hogy el lehessen játszani.”
Két ráadás zárja a lemezt. A legutolsó szám, az Answer Me annyira finom, választékosan harmonizált feldolgozása Nat King Cole standardjének, hogy az emberben önkéntelenül felbukkan a gondolat: hiányozni fog ez a zongorahang.
A teljes album meghallgatható a legnépszerűbb zeneszolgáltatóknál.