Mert mi történik, ha egy generáció emblematikus figurája mögül kivesszük mindazt az élményhalmazt, ami az ő zenéjén nevelkedettek számára adott volt, ha megfosztjuk a „kontextustól” a mondatot – és csak az önmagában való jelentését, teljesítményét nézzük, gazdag hangszerelés nélkül, egyetlen basszusgitárral megtámogatva? Biztos vagyok benne, hogy sokan nem állnák ki a „generációk próbáját”, nem így Suzanne Vega, aki egy vakteszten is átmenne, hiszen évtizedekkel az állítólagos fénykora után is képes elvarázsolni a hangjával, nem tompuló személyes kisugárzásával, na meg franciásan vörös rúzsával, ami a két órás koncert során végig ragyogott. Akkoriban születtem, amikor Suzanne Vega már javában a slágerlistákon tündökölt Luka című számával, a sulidiszkós élményeimből így kimaradt az ő zenéje. A Get Closer Concerts szervezésében a MOMSportban adott koncertje azonban bizonysága volt annak, hogy

Suzanne semmi mást nem csinált, csak kiállt a színpadra 1800 ember elé egy szál gitárral, régi zenésztársa, Mike Visceglia basszusgitáros társaságában, és eljátszotta a dalait. Régieket és újakat – amik bár stilisztikailag egységesek voltak, a témák szintjén semmi különös koncepció nem tartotta össze őket. Gyermek abúzustól Vaclav Havelig, a U2-s Bonotól Rod Stewartig terjedtek a témák a dalok szövegeiben és a sztorikban, merthogy Suzanne Vega jó énekmondó módjára ezúttal rengeteg dal háttértörténetét is megosztotta velünk. Úgy tűnt, imádja Budapestet, annak nosztalgiája jól rezonál az ő melankóliájára, és a vendéglátása is isteni lehetett, ha ennyire otthon érezte magát, hogy késztetést érzett arra, bensőséges klubhangulatot teremtsen ebben a hatalmas sportcsarnokban.

legnagyobb slágerei (Small Blue, Solitude Standing, Caramel, Gipsy, In Liverpool, Luka, Blood Makes Noise) mellett új albumairól is bátran játszott szerzeményeket, megmutatva, hogy a szerzői énjét sem tette parkolópályára. Az egész színpadi jelenléte olyan magától értetődő volt, mintha csak azt üzenné, valakinek a kőművesség, valakinek a tanítás, valakinek pedig az a munkája, hogy sportcsarnokokat töltsön meg a dalaival. Olyan koncert volt ez, ami után az ember késztetést érez arra, hogy maga is megírja dalban az élményeit. Persze mint tudjuk, a cirkuszban is az a legjobb trükk, amit olyan könnyedén ad elő a manézsban az artista, hogy azt gondolod, ezt te is meg tudnád csinálni. Ilyen trükkös zenebohóc Suzanne Vega is. A koncert elején – mint piros orrot – felteszi egyetlen színpadi kiegészítőjét, a cilindert („kezdődhet a show”) azonban már a második számnál leveszi, jelezve, hogy innentől mindez nem valamiféle megcsinált előadó-művészet, és csak a koncert végén, a búcsúzásnál teszi fel újra. És mivel nem volt semmiféle szerepfelvétel, akkor sem történt tragédia, amikor "kiesett a szerepből" és egy elfelejtett szövegrészlet miatt kétszer futott neki a Your Maggie May című számnak. Finom eszközökkel, apró gesztusokkal, érzékeny mimikával, bájos iróniával szippantotta be a hallgatót, aki azt érezhette, a koncert minden egyes dala csak neki szól.