az egyszerűség és önazonosság szerencsés találkozása nem megy ki a divatból.
Suzanne semmi mást nem csinált, csak kiállt a színpadra 1800 ember elé egy szál gitárral, régi zenésztársa, Mike Visceglia basszusgitáros társaságában, és eljátszotta a dalait. Régieket és újakat – amik bár stilisztikailag egységesek voltak, a témák szintjén semmi különös koncepció nem tartotta össze őket. Gyermek abúzustól Vaclav Havelig, a U2-s Bonotól Rod Stewartig terjedtek a témák a dalok szövegeiben és a sztorikban, merthogy Suzanne Vega jó énekmondó módjára ezúttal rengeteg dal háttértörténetét is megosztotta velünk. Úgy tűnt, imádja Budapestet, annak nosztalgiája jól rezonál az ő melankóliájára, és a vendéglátása is isteni lehetett, ha ennyire otthon érezte magát, hogy késztetést érzett arra, bensőséges klubhangulatot teremtsen ebben a hatalmas sportcsarnokban.
Nem ragadt bele ugyanakkor a nosztalgiába, nem esett bele abba a hibába, hogy emlékkoncertet rendezzen saját magának,
legnagyobb slágerei (Small Blue, Solitude Standing, Caramel, Gipsy, In Liverpool, Luka, Blood Makes Noise) mellett új albumairól is bátran játszott szerzeményeket, megmutatva, hogy a szerzői énjét sem tette parkolópályára. Az egész színpadi jelenléte olyan magától értetődő volt, mintha csak azt üzenné, valakinek a kőművesség, valakinek a tanítás, valakinek pedig az a munkája, hogy sportcsarnokokat töltsön meg a dalaival. Olyan koncert volt ez, ami után az ember késztetést érez arra, hogy maga is megírja dalban az élményeit. Persze mint tudjuk, a cirkuszban is az a legjobb trükk, amit olyan könnyedén ad elő a manézsban az artista, hogy azt gondolod, ezt te is meg tudnád csinálni. Ilyen trükkös zenebohóc Suzanne Vega is. A koncert elején – mint piros orrot – felteszi egyetlen színpadi kiegészítőjét, a cilindert („kezdődhet a show”) azonban már a második számnál leveszi, jelezve, hogy innentől mindez nem valamiféle megcsinált előadó-művészet, és csak a koncert végén, a búcsúzásnál teszi fel újra. És mivel nem volt semmiféle szerepfelvétel, akkor sem történt tragédia, amikor "kiesett a szerepből" és egy elfelejtett szövegrészlet miatt kétszer futott neki a Your Maggie May című számnak. Finom eszközökkel, apró gesztusokkal, érzékeny mimikával, bájos iróniával szippantotta be a hallgatót, aki azt érezhette, a koncert minden egyes dala csak neki szól.