A Modern Art Orchestra,a Fekete Kovács Kornél vezette big band már egészen belakta magát a Marriot szállodában. Szeptember óta rendszeresen szerepelnek egy-egy híresség kíséretében, utoljára a Mezzofortét, előzőleg Roby Lakatost hívták meg. A báltermi koncerteknek, és külön a szállodaiaknak, óriási hagyománya van a jazzben, főleg a big bandek szerepeltetését tekintve. Ráadásul a Bristol szállodában is szólt a jazz, a harmincas-negyvenes években (ha nem kapott volna halálos lövést a második világháborúban, még most is állhatna a Marriot helyén). Először is azért, mert táncoltak rá, másodszor meg azért, mert a vendéglátás mellé kínálták a zenét. Még azon sem lennék nagyon meglepődve, ha a tipikusan amerikai társas szórakozási formát is meghonosítaná valaki, merthogy Nyugat-Európában már elterjedt, amit champaigne brunch-nak neveznek: pezsgős villásreggeli, szállodák, de még éttermek és hajók stb. is szoktak ilyet hirdetni, többnyire vasárnap délelőtt.
Persze amit múlt vasárnap délután, két aznapi koncert közül az elsőn során felszolgáltak a koncertteremnek berendezett, zsúfolt teremben, nekem étel-ital nélkül is nagyon ízlett. Minden különösebb cécó nélkül kijöttek és belekezdtek az On a Clear Day című standardbe, amit több híres vokálhoz hasonlóan tűztek ők is műsorra - különösen a Singers Unlimited felvétele cseng a fülemben. Tökéletes kezdés volt, a szöveg is nagyon pontosan indította el a történetet (kb.: Egy tiszta napon messzire látni, megtudhatod azt is, ki vagy te magad). Nem is tudom hirtelen, melyik magyar énekes produkció volna olyan alaposan és részletesen kidolgozott, hogy a számaik szövegét is olyan pontosan illesszék egymáshoz, mint azok hangulatát, hangnemét stb. Mi, magyarok azért nem maradtunk szégyenben, mert a színpadon végig jelen lévő, csak két a capella számban csendben maradó Modern Art Orchestra minden igényt kielégített. Közelebbről: az előre elküldött arranzsok megtanulása és hibátlan, sőt meggyőző előadása, az ezekben az arranzsokban megszabott hangszeres szólók csillogó, de nem tolakodó megoldása, és annak a helyzetnek a kezelése, hogy az énekesek vezetője és a saját karmesterük is "kórusban" dirigált. Mégsem volt egy belépéssel sem gond. Nos, ahányszor a New York Voices tagjai elmondták, hogy ez bizony egy igen jó zenekar, és tessék őket még egyszer és megint megtapsolni, az túlment a vendéglátónak járó kötelező udvariasságon. Már a koncert elején elégedetten állapítottam meg, hogy beigazolódott feltételezésem a NYV előző, majdnem napra pontosan négy évvel ezelőtti fellépése kapcsán. Akkor azt írtam, hogy a kísérő zenekarként magukkal hozott német trió nem volt rossz, korrekt volt, de halvány, és hogy biztosan lehetett volna ennél jobb magyar kíséretről is gondoskodni. A MAO nem hogy egy trió, hanem a WDR Big Band, vagyis a Kölni Rádió jazz zenekara szintjét is képes volt hozni. Azért éppen az övékét, mert velük rögzítették a NYV tagjai legutóbbi sorlemezüket.
Viszont a balti országokból érkezve most a legújabb karácsonyi válogatáslemezüket (Let It Snow) hozták volna magukkal, ha el nem fogy a turné korábbi állomásain. A koncert első bő egy órájában szinte a teljes stíluspalettát megjelenítették régebbi letéteikkel, mint például a Don't You Worry about a Thing című Stevie Wonder-örökzöld, a Miles Davis-féle All Blues (ez a legsistergőbb számuk, mert most nem énekelték a Giant Stepst). Az Open Invitationnek, ami saját szerzeményük, ebből is akad jónéhány, újjávarázsolt arrangement-jét hallhattuk, hiszen húsz éve még öt hangra és kiszenekarral énekelték. Van mire visszanézzenek: a New York Voices idén 25 éves úgy, hogy tagcsere csak egy volt az indulás óta, és a harmadik női énekes helyett, amikor kivált, nem hívtak új tagot. Az egyetlen hamis hang a koncerten nem is énekben hangzott el. Az együttesben az első az egyenlők között, Darmon Meader tenor azt találta mondani az egyik konferálásban, hogy először járnak Budapesten. Persze nem így van, sőt először Veszprém hívta meg őket. De hogy énekelni talán még álmukból felkeltve sem tudnak hamisan, arra álljon itt egy impromptu felvétel. Így szólalnak meg egy szálloda bárjában, lehet, hogy beéneklés nélkül, a capella, csak azért, hogy legyen illusztráció is egy tévéinterjúhoz:
A 25 év alatt, bár nem adtak ki olyan sok sorlemezt, mint például ebben a műfajban a közvetlen elődeiknek tekinthető Manhattan Transfer, rengeteg csodálatos hangszerelést énekeltek el, amelyek nagy része a tenort éneklő, sőt néha tenorszaxofonon is játszó Meader fantasztikus munkája, de sokat, így például a másodiknak felhangzó Sing Sing Sing-et első jelentős hangszerelőjük, Michael Abene vetette papírra. A Marroitban az ő és Meader feldolgozásai hangzottak fel, de a Sing Sing... például felfrissített változatban. Ivan Lins brazil szerzőtől a meghallgatott imákról szóló, Paul Simontól pedig a Baby Driver című szám következett. Ebben ki kell emelni Csízi László dobos intróját, később Tálas Áronnak volt több kiugróan sikerült megmozdulása (ő most zongorázott, két nappal előtte a BJC-ben László Attila zenekarában dobolt). Ávéd János tenorszaxofonon pompásan kapcsolódott bele a Jackie című bluesba, úgy, hogy az előtte egészen kiemelkedően improvizáló Kim Nazarian által felhasznált stíluselemeket szőtte tovább, de egy kicsit még messzebb vitte a tonalitástól. A big band karmestere és vezetője, Fekete Kovács Kornél trombitás ebben a szólójában is pompásan helyezkedett a stílusok között, a hagyományos jazz nagyzenekari hangzás valamilyen mértékben konzervatív tartományából indulva és attól bátran távolodva.
A koncertet a legújabb NYV-lemez, a karácsonyi válogatás blokkja zárta, ebből választották a ráadást is. A Let It Snow, a Have Yourself a Merry Little Christmas és az a capella megfűszerezett Stille Nacht idén először valódi adventi hangulatba hoztak, és amennyire érzékeltem, a közönség nagy részét is. A NYV rutinja és professzionalizmusa olyannyira tökéletes produkciót eredményezett, hogy a koncert végére elhessegettem azt az enyhe gyanúmat is, hogy esetleg a bálterem bársonyfüggönyére a hakni árnyéka vetülhetne, mert végig száz százalékot adtak. Nem először, nem is igazán új, hanem kipróbált repertoárral, de a New York Voices most is tévedhetetlenül jó volt.
hírlevél
