A ’20-as, ’30-as években a marihuána számított a jazzvilág egyik legkedveltebb tudatmódosító szerének. Rengeteg zenész élt vele, örömmel fogadták ajándékként a rajongóktól, és mondanunk sem kell, sok-sok dal ihletője is volt.
De mindebből a közönség egy része semmit sem észlelt, amiben az is közrejátszott, hogy egy egész nyelvet alakítottak ki a téma körülírására, főként a turnézó jazz-zenészek, akik ezzel csillapították az utazással járó kellemetlenségeket és az őket érő diszkriminációt.
Népszerű kifejezés volt a marihuána megnevezésére a viper (vipera), a reefer (füves cigi), de magukat is vipers-nek, vagyis viperáknak nevezték, míg a tevékenységet a 'kickin’ the gong around' (gangozás) kifejezéssel illették. A marihuána a számok szövegeiben és címeiben is mind gyakrabban felbukkant (pl.: Don Redman: Chant of the Weed, Cab Calloway: Reefer Man, Louis Armstrong: Muggles), mert voltak olyan excentrikusak ezek a művészek, hogy büszkén vállalják szokásaikat.
Louis Armstrong volt az egyik legjámborabb, de legkitartóbb vipera. A ’20-as években kezdett marihuánát fogyasztani, és soha nem nézett vissza. Meggyőződésesen hitt a fű jótékony egészségügyi hatásaiban, és azt vallotta, hogy ez a szer segít neki elmélyülni a zeneszerzésben és a játékban. Egyszer úgy fogalmazott: „A marihuána ellazít és segít elfelejteni mindazt a rosszat, ami egy négerrel történik”.
A marihuána jazz-szcénára gyakorolt hatása nem korlátozódott az USA-ra; az ekkoriban virágzásnak indult francia jazzéletben is divatossá vált.
Párizsba ugyanis ekkor rengeteg amerikai jazz-zenész érkezett – köztük Louis Armstrong –, akiket óriási rajongótábor fogadott. Ennek hatására 1937-ben Django Reinhardt és kvintettje Viper’s Dream címmel rögzített lemezt, amit Michel Dregni úgy írt le: „mintha a jazz karikatúrája lenne”.
1932-ben tette tehát első párizsi látogatását Armstrong, akit ekkor hősként fogadtak. 1934-ben visszatért, és egy hosszabb időszakot töltött itt, ami alatt hét dalt rögzített, köztük olyan híres kompozíciókat, mint a St. Louis Blues, vagy az On the Sunny Side of the Street.
Felvett egy új dalt is, amit Song of the Vipers címre keresztelt, és amit a marihuána fogyasztók ódájának szánt.
Egy kritikus, Ricki Riccardi egyenesen éterinek nevezte, ahogyan Armstrong felszállt trombitáján a felső regiszterbe. Valóban figyelemre méltó, ahogyan Satchmo könnyedén lépdel ebben a dalban, de ennek ellenére ez a szám diszkográfiájának rejtett gyöngyszeme maradt sok éven át. Témája miatt túlságosan ellentmondásosnak tartották ahhoz, hogy széles körben terjesszék, különösen az Egyesült Államokban, ahol a marihuána a legtöbb államban már illegálissá vált a ’20-as évek végétől.
Satchmo volt az első olyan híresség is, akit letartóztattak marihuána fogyasztásért.
1930-ban Los Angeles híres klubjában, a Cotton Clubban játszottak, amikor a szünetben rajtakapták őt és dobosát, Vic Bertont, amint füveztek. Mindkettőjüket hat hónap börtönbüntetésre és 1000 dollár bírságra ítélték. Satchmót azonban ez sem tántorította el a fűtől. Azután is hűséges maradt hozzá, amikor a jazz-zenészek már áttértek a sokkal ártalmasabb heroinra, és amikor a vipera kifejezés már egyáltalán nem volt menő. Egyszer úgy fogalmazott:
Engem tényleg megdöbbent, hogy a marihuánát narkotikumnak bélyegzik. A marihuána ezerszer jobb mint a whisky. A whisky egy asszisztens, de a fű egy igaz barát.
hírlevél
