Gryllus Vilmos (Kaláka együttes, www.kalaka.hu)

Hogyan játsszunk felnőtteknek? Van erre recept? Gyerekeknek – ahogy felnőtteknek is – elég sok mindent lehet játszani a színpadon. Más egy táncház, más egy színházi előadás, más egy „kakaókoncert”, ahol egy szimfonikus zenekar játszik stb. Szóval a „mit” eléggé meghatározza – vagy legalábbis befolyásolja – a „hogyant” is. Ostoba sztereotípiákkal tele van a padlás. A kedvenceim: „Gyerekeknek úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, csak még jobban!” (Aki nem törekszik mindig a maximumra, miért lép ki a színpadra?) „A gyerek a leghálásabb közönség!” (Persze, mert hiszékeny, becsapható, és bármi is történik, arról másnap nem ír az újság: kritikus ilyesmivel nem foglalkozik.) „Maga biztos nagyon szereti a gyerekeket!” (Aki nem, az nem normális, aki meg nagyon, abból pl. remek óvónő lehet, de mi köze van ehhez a színháznak, művészetnek?) Szóval, aki arra adja a fejét, hogy gyerekeknek játsszon, az persze legyen felkészült, mint bárki, aki színpadra lép, szeresse a gyerekeket, mint minden ember, hiszen szeretetre méltóak, és ők a jövőnk, de ne a hálájukra spekuláljon. Inkább döntse el a következőket.

Amit át akar adni, az milyen korosztálynak szól? Óvodásnak? Kisiskolásnak? Mindkettőnek? Vagy inkább csak 7-8 éveseknek? Hány gyerek figyelmét tudja lekötni? Tíz? Száz? Ezer? Ez persze függ a helyszíntől is. Jól látnak? Jól hallanak? (Egy kelleténél alacsonyabb dobogó könnyűszerrel megbuktat egy előadást, mondjuk egy tornateremben.) És mennyi ideig tartson az előadás? Harminc vagy ötven percig? De talán a legfontosabb kérdés: akar-e kapcsolatot – úgy értem, verbális kapcsolatot – teremteni a gyerekekkel? És ha igen, akkor miért? És mennyire? Egyénileg, vagy csoportosan? A formális kapcsolatteremtés, a gyerekek manipulálása szánalmas dolog. „Gyerekek! Szeretnétek játszani?” „Igeeeeen!” vagy: „Segítsetek nekem énekelni!” vagy „Nem hallom!” stb. No meg az állandó tapsoltatás! A negatív példákat még sorolhatnám, ezeket kerüljük, mint mindent, ami öncélú, ám telik vele az idő. Pozitív példákat sajnos nem nagyon tudok ajánlani. Ami az egyik műfajban rossz, az egy másikban akár jó is lehet. Módszer meg annyi van, ahány ember. Mindenki keresse-találja meg a magáét! Mindenesetre mégiscsak néhány tanács. Ne éljünk vissza azzal az alaphelyzettel, hogy felnőttek vagyunk, ők meg gyerekek. Ne mondjunk olyan mondatot, aminek a vége „…jó?” („Igeeeen!”) Ha közös éneklés, közös cselekvés a cél, akkor ez ne vezényszóra történjen, hanem próbáljunk olyan szituációt létrehozni, teremtsünk olyan helyzetet, amelyben a gyerekek otthonosan érzik magukat, és amelyben kedvük van énekelni, cselekedni. És ne feledjük: csak az képes „feldobni” a gyerekeket, aki azt is tudja, hogyan lehet őket – művészi eszközökkel, és nem fegyelmezéssel – lecsendesíteni.

Nagy Zoltán (Kolompos együttes, www.kolompos.hu)

A Kolompos együttessel egy véletlen felkérés kapcsán léptünk fel először kicsik előtt tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt. Akkor nem gondoltuk arra, hogy másfél évtized elteltével évente több tízezren tisztelik meg látogatásukkal a műsorainkat, és gyermekek sokasága hallgatja lemezeinket a reggeli „ébresztő daltól” az altatóig. E mögött sok-sok munka, gondolat, ötlet, elképzelés, következetesség és kitartás van. Bátran mondhatjuk: sikerült új irányt teremtenünk a népzenei együttesek mozgalmában: hogy hagyományos kultúránkat minél több csemetével ismertethessük meg, kialakítottuk a „Kolompos módszert”. Vidámsággal, közös énekkel, játékkal, mókázással – egy mesevilág megteremtésével –, „nevetős” tánctanulással lopjuk be a gyermekek szívébe régi-régi szokásaink, muzsikáink szeretetét. És mégsem ez a lényeg. Nem a gondolat, nem az ötlet, a szakmai tudás és elképzelés. Hanem a szeretet. A gyermekek szeretete. Kedves Leendő Kolléga! Ha érzed magadban ezt a „tehetséget”, akkor csodálatos dolgokra leszel képes a gyermekekkel együtt. Ők ugyanis érzik a Te szeretetedet. A muzsika, a dal, a vers és mese a szeretet szárnyán röpül be e kicsiny emberkék lelkébe. A másik fontos dolog a gyermekek tisztelete. Sose légy a „művész”, aki megmutatja „tudását” a kicsinyeknek! Legyél inkább játszópajtás, aki egy kicsit öregebb, egy kicsit nagyobb, egy kicsit tud muzsikálni, de lélekben ugyanolyan játékos kedvű kisgyerek, mint a közönsége!

Krulik Zoltán (Makám együttes, www.makam.hu)

Elmondanám, mit válaszolt nekem Kurtág György, amikor korai darabjaimat megmutattam neki, s meghallgatásuk után kompozíciós technikák problémáiról, kételyeimről, a megoldási lehetőségekről faggattam: „Majd mindenre rájön magától.” Aztán tanácsokat adott, milyen zenéket hallgassak és tanulmányozzak. Azóta én is ezt vallom minden művészeti ággal kapcsolatban. Aki gyerekekkel kíván „foglalkozni” a színpadról – s nem a katedráról –, nagy fába vágja a fejszéjét. De sorra rájön majd ennek minden csínjára, ha kitartó, és a mércét elég magasra tette. A gyermekeknek szóló művészetnek ugyanolyan igényesnek kell lennie, mint az ún. magas művészetnek. A gyerek egyébként abszolút őszinte, prekoncepciók nélküli, ha nem tetszik a műsor, bizony kifejezésre juttatja, izeg-mozog, beszélget, „beszól”, elfordul vagy egyszerűen kimegy. A gyermek nem kicsi felnőtt! Azt tanácsolom, az előadó módszeresen figyelje meg a környezetében lévő kicsiket – nagy ihletforrás –, hogyan kommunikálnak egymással, mi köti le a figyelmüket, hogyan játszanak. A műsor ne legyen hosszú, és a leíró, elbeszélő részek mellett és közben a megszólító, kérdő, a figyelmet más síkokra terelő kommunikációval tarkítsa. Nagyon fontos, hogy a gesztikuláció, a hanghordozás oldott és természetes legyen, továbbá hogy az irodalmi anyagot a legjobbaktól válogassa, óriási a kiaknázatlan kincsesbánya! A zenei megformálásban is a világos szerkesztés, az egyszerűség legyen a mérvadó. Pentatóniánk – vallom – a legjobb kiindulás.