New Orleanst némi túlzással a jazz bölcsőjének szokták nevezni. Kétségtelen, hogy száz-százhúsz évvel ezelőtt olyan különleges, zenetörténetileg is fontos események zajlottak le a louisianai városban, amelyek döntően befolyásolták a jazz kialakulását. Az ottani zene ráadásul időtállónak bizonyult: ma is világszerte találhatók együttesek és előadók, akik a jazz e kezdeti korszakának zenéit ismertetik meg a közönséggel.

New Orleansban már a 19. század végén megteremtődtek az "igazi" jazz kialakulásának előfeltételei. Rezesbandák játszottak az utcai mulatságokon, a táncesteken, a Mississippin rendezett hajókirándulásokon és a temetéseken. Népszerű dalnak számított a Didn't He Ramble vagy a When The Saints Go Marching In - ezek később sok jazzmuzsikus repertoárjába is bekerültek. 1917-ig Storyville néven volt ismeretes a vigalmi negyed, ahol a gyertyákkal megvilágított nyilvánosházak vörös bársony drapériái között zongoristák szolgáltatták a zenét, például az 1890-ben született Jelly Roll Morton. A brass band-ek gyakorlatában keveredett a kreolok előre megírt, "európaias" tánczenéje a feketék improvizatív technikájával, s egyesek szerint ebből az ötvözetből alakult ki az a zene, amelyet ma jazznek nevezünk. Európai és amerikai zenei hagyományok találkoztak az Original Dixieland Jazz Band (velük készült 1917-ben az első jazzlemez-felvétel) játékában is: a Tiger Rag egy régi francia quadrille-t használt mintául.

Magyarországon is lelkes rajongói vannak a jazz tradicionális változatainak. Az 1920-30-as évek amerikai zenéi szólalnak meg a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon, vagy a Louis Armstrongról elnevezett bánki jazznapokon. Minthogy a kezdeti jazz gyakran tánczene volt, a tradicionális fesztiválok egyik fő jellegzetessége a jam session, az örömzenélésnek az a formája, amikor külföldi és magyar muzsikusok spontán formációkban lépnek színpadra, és közösen szórakoztatják a közönséget. Az örömzenélés itt azt is jelenti, hogy a New Orleans utcáin és vöröslámpás házaiban született zene mára közkincs lett, öt kontinensen élvezhetik az emberek annak a muzsikának a mai interpretációit, amelyet egykor a polgárháborús katonák által eldobált vagy a szemétből kihalászott hangszereken szólaltattak meg New Orleans soknemzetiségű, gyakran koldusszegény és autodidakta zenészei.

A Művészetek Palotájában megrendezendő háromnapos New Orleans Swingfesztiválon is magyar és külföldi sztárok idézik fel a százéves zenéket. Napjainkban szinte minden európai ország büszkélkedhet muzsikusokkal, akik a tradicionális stílusok specialistái. Finnországban a legjelentősebb közülük Antti Sarpila klarinétos-szopránszaxofonos a fesztivál első napján kvartettjével lép fel, Marian Petrescu (zongora), Mihai Petrescu (bőgő) és Keith Hall (dob) társaságában. Sarpilára 1980-ban mosolygott rá a szerencse, amikor a Pori Jazzfesztiválon megismerkedett Bob Wilber Angliában élő amerikai klarinétossal, aki a szárnyai alá vette. S ez nem puszta életrajzi adat: Wilbernek ugyanis a világ egyik első klarinétos sztárja és mestere, a New Orleans-i Sidney Bechet volt a tanítója még a negyvenes években, így a finn zenész szinte egyenesen New Orleans-ból kapott leckéket az ottani zenéből. Játéka tehát már csak képzettsége okán is autentikusnak mondható. Sarpila 1984-ben swinget és tradicionális jazzt játszó nagyzenekart alapított, és jó néhány albumot is kiadott. Kisegyüttesek vezetőjeként szintén komoly nevet szerzett magának. Úgyszólván mindenkivel játszott a szakma kiválóságai közül, ott volt az 1988-as angliai Duke Ellington Convention programján, valamint ugyanebben az évben a New York-i Carnegie Hallban rendezett "Tribute to Benny Goodman" szuperkoncerten. A Nagel-Heyer kiadó több albumán hallható parádés játéka Allan Vaché vagy Ken Peplowski oldalán. Hazájában is működtet egy "klasszikus jazzt" játszó együttest, az Antti Sarpila Swing Bandet. Munkásságát 1996-ban Louis Armstrong-díjjal, 1997-ben pedig George-díjjal jutalmazták.

A budapesti fesztivál másik külföldi vendége az osztrák Thomas Gansch trombitás, aki The Dixieland All Stars zenekarával lép fel augusztus 26-án. Egy tavaly ősszel készült interjúban elmesélte magáról, hogy mindig is a jazz állt érdeklődése homlokterében, de iskolában sosem tanulta ezt a zenét. Lemezek hallgatásával, dalok, szólók átírásával és kedvenc zenészeinek „utánzásával" képezte magát. Tudatosan kerülte az iskolát, mert úgy vélte, a jazzt csak művelve lehet megtanulni. Zenei tanulmányai a bécsi Hochschule für Musik und Darstellende Kunstban nem jártak sikerrel.

Az 1975-ben St. Pöltenben született trombitás neves muzsikus és zenetanár gyermeke. Bátyja, Hans Gansch a salzburgi Mozarteum szólistája és trombitaprofesszora. Gansch 1992-ben megalakította a Mnozil Brass zenekart, amelyben azóta is ő a trombitás szólista. 1998-2006-ig a világhírű Vienna Art Orchestrában is szerepet vállalt, később úgy nyilatkozott, hogy ez a szűk egy évtizedes munka a VAO tagjainak körében minden hivatalos iskolánál többet számított zenei fejlődése szempontjából. Hat évvel ezelőtt megalakította „mini nagyzenekarát" Gansch & Roses néven. Gansch sokoldalú muzsikus, akihez a modern, dekonstruktív nagyzenekari megoldások és a klasszikus ívű kompozíciók egyaránt közel állnak. A dixieland iránti vonzalma ellenére kísérletező alkatnak mondhatjuk, aki elégedetlen volt a boltokban megvásárolható hangszerek hangjával, ezért az osztrák Schagerl céggel különleges rézfúvós hangszert készíttetett magának. Ezt az egyedi hangszert ma már mindenhol Gansch-horn néven emlegetik. A modell kiválóan alkalmazható bármely jazzstílushoz és formációhoz. A felfelé álló korpusz lehetővé teszi a kottatartó feletti játékot is, amely igen hasznos lehet a hangszerüket „lógató" rezeseknek. A Gansch-horn másik sajátossága a hagyományos forgóventileknél sokkal könnyebben kezelhető állított forgóventilek alkalmazása. Gansch váltóhangszerét is a Schagerl cég gyártotta: a Killer Queen szárnykürt elsősorban parádés hangjával kelt figyelmet, mely még a mély fekvésekben is feltűnő. A trombitás 2002-ben, mint az év felfedezettje (Newcomer des Jahres) Hans Koller-díjat kapott.