Június 17.

A 'Városba' ékezésem utáni nap első estéjén nem mást volt alkalmam meghallgatni, mint kedvenc gitárosaim egyikét, Kurt Rosenwinkelt. Saját triójával lépett fel egy héten keresztül a Jazz Standard nevű klubban úgy, hogy minden este más vendéggel osztották meg a színpadot. Én az utolsó estét csíptem el, amikoris Geri Allen zongorista hölggyel egészültek ki kvartetté. Rosenwinkel 'Standard' hármas fogatának ritmus szekcióját Eric Revis bőgős és Justin Faulkner dobos alkotják, és nevükhöz méltón jazz sztenderdeket játszanak - lévén ez a jazz közös nyelve, könnyen lehetővé téve, hogy a különböző hátterű zenészek együtt muzsikáljanak. Többek között Wayne Shorter Infant Eyes, Thelonious Monk Bye-Ya és Clare Fisher Pensativa című számai hangzottak el.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljesen más volt a Jazz Standard, mint bármilyen klub, ahol eddig életemben jártam. A bejáratnál Rob fogadott, aki a második set, azaz félidő előtt már a nevemen szólított és szólt, hogy nyugodtan maradhatok a helyemen, ahova a koncert kezdete előtt vezetett. Tehettem ezt azért, mert még Budapestről a koncert mindkét felére külön-külön megvettem a jegyem. Bár sokalltam a 70 dollárt, amit a belépőkért fizettem, szégyelltem volna nem fogyasztani. Azonban az ötdolláros sör, valamint az ajánlás a számlán, miszerint New Yorkban 15-20% a borravaló, elvette a kedvem további amerikai sörök megkóstolásától...

Nemcsak a körülmények, de a nézői szokások is eltérnek az otthon megszokottól. Taps volt ugyan a hangszeres szólók után, de ráadásig már nem tartott ki a nézők lelkesedése. Az utolsó szám alatt pedig már meg is kaptuk a számláinkat, jelezvén, hogy az este mindjárt véget ér. A koncert után, este tizenegykor - hisz tudjuk, ez a város soha sem alszik - értem jött a Paradox Trio vezetője, Matt Darriau, (aki nem mellesleg a világ egyik vezető klezmer zenekarának, a Klezmatics-nak a fúvósa) és örbevitt Lower Manhattanben - ahol a Jazz Standard is található -, és megmutatta az összes híres jazzklubot a Blue Note-tól a Village Vanguard-ig.

Június 19.

A második koncertre a véletlen, és az előbb említett Matt Darriau révén jutottam el. Arthur Kell kvartettje játszott a Cornelia Street Caféban, annak a bőgősnek a zenekara, akivel én is fel fogok lépni New Yorkban. A zenészek között volt, akit ismertem, a gitáros Brad Shepikkel személyesen is volt már alkalmam találkozni: először Párizsban hallottam őt sok évvel ezelőtt a Paul Motian Bebop Band tagjaként, évekkel később pedig a kiváló dobos Joey Baron zenekarával, amikor Budapesten léptek fel.

A zene sokban eltért a Rosenwinkel vezette zenekar sztenderd feldolgozásaitól, itt a zenekarvezető saját kompozíciói hangzottak el. Mind izgalmas, sokszor páratlan metrumú vagy éppen szabad tempójú szám volt. Nem csak Shepik, de az altszaxofonos Lorin Stillman és Mark Ferber dobos is tökéletesen, és igen színesen valósították meg Arthur Kell elképzeléseit. Érdekes módon ezen a koncerten sokkal nagyobb lelkesedést tapasztaltam a fellépők részéről, és ez a nézők visszajelzésein is érezhető volt.

Nemcsak a koncert, a Cornelia Street Cafe is sokban eltért a Jazz Standardtől. New York egyik legpatinásabb, bár jóval kevésbé ismert klubja ez, ahol az év háromszázhatvanöt napján van élő zene. Egy bolgár üzletvezető viszi most a helyet, ahol számunkra, európaiak számára nagyrészt ismeretlen zenészek lépnek fel. Igaz, az előbb említett Joey Baron, valamint Joe Lovano is annyira kötődik a helyhez, hogy ők ismertségük ellenére a mai napig szinte minden hónapban fellépnek itt egy-egy alkalommal. A zenészekkel együtt léptem ki a klubból, ahol azonnal összefutottunk korunk egyik legjobb szaxofonosával, Mark Turnerrel, aki a Fly Trio vezetője.

Június 25.

New York, azon belül is a Lower Eastside kultikus helye a John Zorn vezette Stone. Aki nem ismeri a helyet, az utcafront alapján biztos, hogy nem tudja, hova érkezett, ugyanis semmilyen felirat vagy tábla nem utal a klub létezésére. Kinézetre, érzetre egyébként majdnem olyan, mint a Nyitott Műhely, azt leszámítva, hogy a szomszédok még hétfőn is elviselik az este kilenckor való kezdést. Még úgy is, hogy az Steven Bernstein vezette Millennial Territory Orchestra nem egy kvartett, hanem egy mini bigband - az ennek megfelelő hangerővel.

A zenekar felállása: Steven Bernstein (trombita, slide trombita), Marty Erlich (klarinét), Peter Apfelbaum (szaxofon), Erik Lawrence (baritonszaxofon), Curtis Fowlkes (pozan), Charlie Burnham (hegedű), Will Bernard (gitár), Ben Allison (bőgő) és Ben Perowsky (dob) kivétel nélkül csodálatos zenészek. Mivel többször is játszottam Steven Bernsteinnel, biztosan nem tudnék a zenéjéről objektív véleményt alkotni. Szívesebben mutatom be inkább a koncert hangulatát, amit a bigband era, azaz a nagyzenekari jazzkorszak határozott meg, akár a zenekarvezető saját számait, akár épp egy Count Basie-átdolgozást játszottak. Nem véletlenül kérte fel Robert Altman Kansas City című filmjéhez Bernsteint zenei rendezőnek, hiszen a trombitás-zenekarvezetőnek hallhatóan a kisujjában van ennek a kornak a megszólalása, hangszerelési jellemzői. Az est legfelemelőbb pillanatát számomra a Charlie Liberation Orchestrából is ismert Fowlkes egyik blues-ihletettségű szólója okozta, amely hallatán a legszívesebben táncra pattant volna a közönség.

A koncert után sietve megkerestem a legközelebbi metrómegállót, hogy eljussak a következő koncertre. A Smalls bejáratánál Billy Drummond dobossal találkoztam, aki nevét a jegyszedőnek fennhangon bejelentve nyert ingyenes bebocsátást a klubba. Láthatóan nagyon felkapott hely a Smalls, a hétfő este, és a késői időpont ellenére sem lehetett ülőhelyet találni. A kezdés előtti utolsó pillanatban mégis sikerült leülnöm, méghozzá karnyújtásnyira Shai Maestro zongoristától: annyira közel hozzá, hogy vigyáznom kellett, amikor keresztbe raktam a lábam, nehogy véletlenül megrúgjam. Az éjjel fél tizenkettes kezdés egyébként annak tudható be, hogy az Ari Hoenig kvartett aznap este a második zenekar volt, aki fellépett a több más jazz klubhoz hasonlóan a Greenwich Village-ben található Smalls-ban.

Aki a komplex poliritmiákról ismert dobos-zenekarvezető, Ari Hoenig miatt jött - és a tapsból ítélve sokan így tettek - nem kellett, hogy csalódjon. Akár az olyan sztenderdek játékában, mint az erősen átharmonizált Someday My Prince Will Come vagy Charlie Parker bluesa, a Billie's Bounce, akár a saját kompozíciókban annyi rétege jelent meg az ritmusidőnek, amit az avatott fül is csak nehezen tudott követni. Kétségtelenül ez ma az egyik legizgalmasabb jazz formáció. A zenészek (Mike Moreno gitáros és a bőgős Johannes Weidemuller) elképesztő színvonalon muzsikálnak, anélkül hogy a zene öncélúvá vagy túlzottan kiszámítottá válna. Shai Maestrót a magyar közönség is hallhatta már élőben, hiszen ő lépett fel Avishai Cohennel a Müpában. A 'Mestert' hallgatva az jutott eszembe, hogy ilyen érzés lehetett a fiatal Keith Jarrettet látni Miles Davis oldalán a '70-es években. Olyan energiák és dinamikák jelentek meg a színpadon ami csak a legjobb zenekarok sajátja. Hiába éjjel fél kettőkor kezdődött, a koncert második feléről senki sem ment el. Jól is tettük, mert a koncert csúcspontja az utolsó szám, a Green Spleen volt, aminél beszállt két számomra ismeretlen, de elképesztően jó szaxofonos is, olyan magasságokba emelve ezzel a zenét, amit bizony nem hallani minden nap.

New York tényleg a jazz fővárosa!