Miközben a Bartók lemezre készültél, mit találtál az ő jazzről alkotott véleményéről?
Hát, nem sok jót! (nevet) De felmentem őt ez alól, mivel a források arról árulkodnak, hogy ő nem azzal a jazzel találkozott, amit ma jazznek hívunk, sokkal inkább a szórakoztatóipari, vendéglátós részével. Ettől pedig rosszul volt, hiszen mindenhol a tiszta forrást kereste.
Később viszont arról írt, hogy hallott Amerikában feketéket játszani, és bár kifogásolta, hogy kottából játszottak, megragadta őt az a fajta ősiség, ami a zenéjükből áradt.
Biztos vagyok benne, hogy ha nem hal meg idejekorán, akkor a háború után, New Yorkban sokkal intenzívebben találkozott volna a műfajjal, ami minden bizonnyal tetszett volna neki – de ezt már nem tudhatjuk meg.
Sárik Péter (Fotó/Forrás: Sárik Péter Trio)
Most, hogy szabadon felhasználhatóvá váltak Bartók művei, többen készítettek feldolgozáslemezt, és sokan hangsúlyozzák, hogy ő tulajdonképpen megelőlegezte a modern jazzt. Te is találkoztál nála olyan megoldásokkal, amik most divatosak a jazzben?
Sokat foglalkoztam Bartókkal, de leginkább érzelmileg szerettem volna kapcsolódási pontokat találni hozzá, hogy bele tudjak bújni a bőrébe. Tőlem távol áll az elemző, analitikus gondolkodásmód; mindig álmos leszek attól, amikor harminc-negyven oldalon keresztül fejtünk az akkordokról. A második kérdésedre a válasz pedig, hogy egy zongorista pályáját hétéves korától végigkíséri Bartók. Már a zenei általánosban öntötték belénk a népdalokat és Bartók klasszikus műveit, de azokat a furcsa harmóniákat, szokatlan ritmikai világot, amikkel már akkor, a Mikrokozmoszban találkoztunk, csak a jazztanszakon értettem meg, amikor helyükre kerültek a mozaikok. A harmóniák, a népzene és a klasszikus hagyományok ötvözése, a zene mélysége nagyon hasonlít a jazzre, és annak afrikai népzenei eredetére.
Meghallgatva a lemezt az tűnt fel, hogy nem annyira a bartóki gondolkodást adaptáltátok, sokkal inkább a művek karakterjegyeit hangsúlyoztátok ki. Jól érzékelem a szándékot?
Nálunk az nem csak duma, hogy szeretnénk megszerettetni Bartókot az emberekkel. Évek óta próbáljuk közelíteni a közönséget az olyan – látszólag nehezen befogadható – műfajokhoz és zeneszerzőkhöz, mint a jazz, vagy Bartók.
Sőt, akár az olyan helyzetekhez is, mint egy klasszikus zenei koncert, ugyanis az az észrevételem, hogy nem csak a mai fiatalok, de már az idősebbek sem járnak koncertekre. Ezek a lemezek lehetőséget adnak arra, hogy az emberek „ráharapjanak a horogra”. Nekem az volt a célom, hogy egy nagyon dinamikus és sokszínű anyag szülessen, és a hangszerelési megoldásokkal még tovább színezzük ezeket a darabokat. Mint amikor megjelenik egy új telefon, aminek sokkal élénkebb a kijelzője, mint az előzőnek: ugyanaz a kép, de valahogy mégis jobban belehasít a szemedbe.
Sok ismert darab is felkerült a lemezre. Ennek az az oka, hogy így könnyebben kapcsolódik a hallgató Bartókhoz és a ti átdolgozásaitokhoz?
Nem, ez fordítva van! Csak olyan darab került fel a lemezre ami megfogott, amiben fantáziát láttam. Tehát nem véletlenül ismertek ezek a darabok. Ezek tényleg slágerek. Az Allegro Barbaro például – bármennyire is karikatúraszerű mű - a legnagyobb sláger zongoradarab. A két Mikrokozmosz-darab pedig azért került fel a lemezre, mert sokunknak van egy rossz élménye a bonyolultságával kapcsolatban az iskolából, amit mi szerettünk volna felülírni.
Azáltal ugyanis, hogy Bartók ennyire előre ment a modern megoldásaival, belekerült egyfajta sznob pozícióba: nem illik bevallani egy művelt embernek, hogy nem szereti Bartókot. Ugyanez a helyzet a jazzel is: rengeteg ember rosszul van tőle, de ezt soha be nem vallanák.
Olyan jó lenne, ha őszintébb lenne a viszonyunk a jazzhez, és Bartókhoz! Győzelem lenne, ha valaki merné mondani, hogy „hát, hallgatgattam Bartókot, nekem egyelőre érthetetlen, de van már pár műve, ami tetszik!”
Ugyanakkor szerepelnek a lemezen olyan darabok is, amik egyáltalán nem ismertek, például az 1. Etűd, aminek az eredetijét rettenetesen nehéz eljátszani, kevesen is próbálkoznak meg vele, én valahogy mégis megéreztem ebben az őrült lüktetésben a lehetőségeket. Az biztos, hogy rengeteg munkát tettünk ebbe az anyagba, a Trió is feljebb lépett egy szintet, és Bartók változtatott is a játékunkon, néhány helyen free-be hajló részek is vannak, amik eddig tőlünk nem voltak hallhatók.
Érdekes módon a nehézsége ellenére sokkal könnyebb volt Bartókra improvizálni, mint Beethovenre.
Az improvizációkból úgy tűnik, mintha Gálfi Attila dobosnak és Fonay Tibor bőgősnek jutalomjáték lett volna ez a Bartók lemez a maga bonyolult ritmusaival.
A próbákon nem így tűnt! (nevet) Én úgy szoktam hangszerelni, hogy otthon kézzel, számítógépen bedobolom amit szeretnék hallani, és aztán próbán kiderítjük, hogy ehhez egy ötkezű ember kéne, vagy még kettővel is el lehet játszani. Mivel például a Mikrokozmosznál a zongorakézben lévő ritmusokat írtam rá Attilára, sokszor olyan dolgokat kellett játszania, ami nem jutott volna eszébe egy dobosnak. Ez eleinte piszok nehéz volt, de végül nagyon izgalmas hangzást eredményezett.
Fonay Tibor és Gálfi Attila (Fotó/Forrás: Sárik Péter Trio)
Mennyire mentetek vissza a tiszta forrásig? Rendszeresen jártok Erdélybe, ahonnan ezeknek a dallamoknak a jó része származik. Ez hozzáad valamit Bartók értéséhez?
Én oda járok a forráshoz minden hónapban, és kristály tisztán érzem, amikor átlépem a határt, hogy egy más világba érkezem. Ott még hordják a viseletet, mindenki tudja a népdalok szövegeit, amiből látszik, hogy ez egy élő hagyomány.
Amikor az ember érzi a füst, a pálinka, a jószágok, a mező vagy az erdők illatát, beszélget a székely bácsikákkal, látja a csodálatos tájat, beszívja a semmihez nem hasonlítható zamatos levegőt, akkor megérti, hogy mit szeretett ebben annyira Bartók: a természetet és az egyszerűséget.
Ezt megtapasztalni havonta nagyon sokat segít. Mondjuk mikor ott ülsz a stúdióban a néma csöndben és indul a felvétel. Ilyenkor kellenek azok a kapaszkodók, amik segítenek kicsit belemerülni abba, amiben Bartók is megmerítkezett.
Az utolsó számban, a (Pe Loc) Topogósban talán még jobban lehet érezni a népzenét, mint az eredeti Bartók-műben.
Ez szándékos. A Muzsikás Együttes játszotta ennek eredetijét egy régi, zeneakadémiás koncertjén, ahol Farkas Zoltán Batyu és Tóth Ildikó táncolták az erre megfelelő román táncot. Én leírtam, amit tapsoltak és topogtak, és Attila egy az egyben ezt dobolja. Igazából sokszor megkérdőjelezik azt, hogy a jazz-zenészek miért nyúlnak hozzá klasszikus szerzők műveihez, nekem viszont az az idegen, amikor egy opera énekesnő, amúgy tökéletesen, de operásan énekli a Bartók által feldolgozott népdalt. Ez számomra legalább annyira távol áll az eredetitől, mint esetleg azoknak a klasszikus zenészeknek a mi jazz-feldolgozásunk, akik ezt nem értik. Ezért volt a Topogósnál szándékom, hogy menjünk csak vissza a forráshoz, nézzük meg, hogy milyen lehetett az igazából.
Sárik Péter Trio (Fotó/Forrás: Sárik Péter Trio)
A Bartók-lemez a Beethoven-albummal megkezdett Sárik Péter Trió x sorozat része. Számíthatunk folytatásra?
Nem tudom. Most negyven napon belül felvettünk két lemezt: a Bartókot július végén, utána pedig a Jazzkívánságműsor magyarul című lemezt. Irgalmatlanul nehéz időszak volt, mert azt kell mondjam, Bartók megviselt minket, hiszen belőttük a tudásszintünk tetejét, amit egy borzasztó nehéz és felelősségteljes dologként éltünk meg. Most, hogy mindkét lemez elészült, csak azt érzem, hogy nagyon boldog, de rettenetesen fáradt is vagyok, így gondolni se tudok a következő lépésre. Pénteken lesz a lemezbemutató a Zeneakadémián, aztán pihenünk egy kicsit és majd lassan kezdődhet a tervezés.
hírlevél
