A Youtube-on van egy koncertfelvétel Omara Portuondo 2005-ös montreáli koncertjéről, amiben szimfonikus zenekarral, halványrózsaszín selyemruhában, széttárt karokkal, hatalmas vibrátókkal énekli repertoárja egyik gyöngyszemét, Maria Teresa Vera a Veinte Años című számát, amit még a szüleitől tanult. „Hoy represento al pasado” – szól a dal egyik sora, vagyis „ma már a múltat képviselem”. Tizennégy évvel később a MOMKult színpadán ugyanabban a halványrózsaszín selyem köntösben, néhány centivel kisebb fizikai testben, bárszéken ülve énekli ugyanezt, szűkebb gesztusokkal, de ugyanolyan dinamikai ívekkel, miközben már nem csak a szerelemre vonatkoztathatjuk a fenti sort.

Omara Portuondo minden elénekelt hangjával és gesztusával visszautal régi önmagára, egy lassabb életre, a Buena Vista fénykorára, mégsem mondhatjuk, hogy árnyéka önmagának; ez a múltbéli Omara és a 88 éves ugyanolyan fénnyel ragyog. Még a hangja sem csorbult sokat, csupán a tudás helyeződött át máshová. Amikor a zenészek, művészek saját egyediségüket bizonygatván arról beszélnek, hogyan feszegetik a határokat, nagyon messze állnak attól, amit Omara Portuondo ezen a két májusi estén megvalósított, ahogyan a szemünk láttára tüntette el a határokat, legyen szó ütemmutatóról, vagy harmóniai struktúrákról. Mégsem volt kívül a zenén.

Omara Portuondo free style improvizatőröket megszégyenítő módon mutatta be, milyen az, amikor nem külső, hanem szabályt követ valaki: ez pedig neki azt diktálta, hogy a dalokat hangzó önvallomássá alakítsa, amiben a ritmus és a hangtisztaság másodlagos tényezővé váltak.

Szinte szétfeszíti az Adiós Felicidad , a Drume Negrita vagy a Lagrimas Negras szerkezetét az ő parlando-rubato előadásmódja, de pont az adja az izgalmát is, ahogy a zenészek feszített figyelemmel, gondolatolvasási képességeiket is bevetve próbálják követni a tempó sajátos irányvételeit. A zenészek (Roberto Fonseca – zongora, ének, Andres Coayo – ritmushangszerek, Ruly Herrera – dob, Yandy Martinez – bőgő, basszusgitár és Omara unokája, Rossio Jimenez – vokál) profizmusa és alázatossága akkor válik igazán tapinthatóvá, amikor két instrumentális szám erejéig odateszik a „múlt” mellé a jelent is, az afro-kubai tradíció elemeiből mozaikszerűen felépített kortárs jazzdarabjaikat, amikben katartikus szintre emelik virtuóz összjátékukat. Hogy nem másodrangú session-zenészeket látunk, Roberto Fonseca jelenléte is bizonyítja, aki a kubai jazz-zongorista középgeneráció egyik legjobbika. Arról is ő gondoskodik a koncert során, hogy Omarának egy percre se kelljen leszállnia a neki fönntartott piedesztálról: minden egyes színpadra lépését és dalát csibészes kedvességgel exponálja be, de rá nézve a „hot” és a „the sexiest” jelzők aligha hatnak túlzásnak. Omara belső tüze láthatóan alig csillapodott, ettől

Omara Portuondo már megengedheti magának ezt az otthonosságot, ha azt nézzük, hogy 73 éve áll a színpadon, hiszen 15 éves korában lépett fel először a havannai Tropicana Clubban, ahol még Nat King Cole-lal is szerepelt, a Buena Vista-karrierje pedig csak nyugdíjas korában indult be.

Így neki engedelmesen tapsolunk, ha arra szólít fel, ha pedig azt akarja, hogy táncoljunk, hát táncolunk, és századjára is szolgalelkűen, örömmel énekeljük vele a Guantanamera vagy a Besame Mucho refrénjét. És lelkesen reagálunk sokadjára is elsütött poénjára, hogy még mindig meg tudja érinteni a földet. Omara Portuondo kora ellenére sem áraszt magából „földszagot”, minden megnyilvánulásával frissességet sugároz. Talán ez az a feketemágia, amire 1959-es szólóalbumával, a Magia Negra címével utalt, és ami nem ismer fizikai határokat.

(Címlapkép: Kleb Attila)