Az új jazzklubot a Budapest Music Centerben több felől is meg lehet közelíteni. Az egyik a Lónyai utca, ebben az utcában működött ugyanis az intézmény a saját épületük megnyitásáig. Ha viszont a Mátyás utcán jön az ember a Duna felől, akkor a Közgáz új épülete mellett jön el, de az is elég tanulságos, ha - miután a Vásárcsarnoknál érte el az ember a Belső-Ferencvárost - az Imre utcán közelít a Mátyás utca sarkáig, kicsit eltöprengve a két keresztnév metszetén. Az Imrében áll még egy egyemeletes épület is, benne kiskocsmával egy lepukkant kisebb bérház mellett, és ezeket megbámulva azon is el lehet filózni, hogy a kulturális és oktatási energiákra támaszkodó városrehabilitáció még ezekben az oly mélyen átlagon aluli időkben is csodákra képes. A múlt még nem tűnt el teljesen, de a Budapest Music Center és a Közgáz már a jövőből dübörögtek be ide.
A közel egyhetes jazzfesztiválon, amelynek második napjáról már beszámoltam, fellépett néhány további izgalmas produkció is, az első napon a rettenthetetlen Hans Lüdemann, a harmadik napon meg Bacsó Kristóf együttese külföldi vendégekkel, mint ahogy a BMC mindig is igyekszik pozicionálni művészeit. Volt dobos parádé is a koncertteremben, jelezve, hogy a jazz a BMC gondolkodásában mellé- és nem alárendelt a többinek. Én a nagyszombati programból a gálára voltam leginkább kíváncsi: a Szakcsi Generation és vendégei koncertjére.
Ez egy igazán különleges felállás, bár vannak más családi zenekarok is, mert a zongoránál egymást váltják Szakcsi Lakatos Béla, a hazai jazzélet egyik legerősebb oszlopa és fiai: Szakcsi Lakatos Róbert és Béla junior, hozzájuk társul unokatestvérük, Oláh Kálmán. Első fellépésük egy BMC által szervezett fesztiválon volt 2005-ben, ahol be is mutatták lemezüket (8 Trios for 4 Pianists) az eredeti, világsztár ritmusszekcióval: John Patitucci - bőgő, Jack DeJohnette - dob. Most fiatalok alkották a ritmusszekciót, viszont három szaxofonost hívtak a zongoristákhoz, akik közül sajnos Szakcsi (Béla) Junior ezúttal nem lehetett itt. Amerikai sztárból viszont jutott megint a BMC-fesztiválra: a Rolling Stones session-muzsikusaként híressé vált Tim Ries szaxofonos sokat játszik újabban magyarokkal, főleg Oláh Kálmánnal.
Szakcsi (senior) kezdte Tim Ries-szel a koncertet, erősen visszafogottan - mint később megtudtam, a jazz-pátriárka egy vírussal küszködik. Így érthető, hogy kicsit nehezen melegedtek bele, lassú tempókat is választottak az elején, viszont már itt kibontakozott Ries egyedi, minden más fellépőtől különböző felfogása. Szólóiban rendszeresen a fragmentálásból indul ki, a dallamot bevezetőiben is csak kihagyásokkal mutatja meg. Ezzel a technikával Szakcsi is szeret élni, bár ő rögtön nyilvánvalóvá tudja tenni a nagyobb egységeket is, és a zenei metamorfózisok nála mindig követhetőek, vagyis mindig érzékeltet valami irányt - igaz, ő egy új ötlettől fellelkesülve néha ott is hagyja rögtön az egészet, de tény, hogy Ries-szel rokonítja a kortárs iránti nyitottsága.
Bolla Gábor megint egyszer nagy tüzet gyújtott. Nyilván szellemi testvére, Szakcsi Robi hívta, akivel rengeteg szálon kapcsolódnak össze, egymás gondolatait már a kimondás előtt is előre sejtik. A másodiknak játszott saját szerzeményben, amelyben én Monk-hommáge jegyeket véltem felfedezni, már el is engedte magát Gábor, bár az elején ő is csak fokozatosan építkezett, végül azonban óriási crescendóval és apait-anyait beleadva tette oda magát. Biztos azért is értik meg egymást ilyen fantasztikusan Robival, mert a robusztus testalkatú zongorista hihetetlen finomságokra, például csipkeverésre is képes a magas regiszterben, miközben minden, de minden hangja rapszodikus. Ilyenkor sok magyar jazzrajongó éli át velem együtt, csak persze sokkal magasabb művészi szinten azt az óriási érzelmi vibrátót, amelyről a cigányzene joggal juthat eszünkbe. Persze egy ilyen gálakoncert azért csak a felszínen marad, de el tudnék képzelni egy mélyebb zenetudományi analízist Szakcsi Lakatos Béla és Róbert szerzeményeinek és játékának elemzéséről, amelyben kettejüknél a romantikus stílusjegyek hasonlósága és különbözősége lehetne az elemzés tárgya. Azt gyanítom, hogy Szakcsi senior romantikus mondanivalójának kifejeződése inkább nagyzenekari formákban ölt testet, Robi inkább alanyi költő, a vonós hangszerek szívhezszóló dala az övé, minden játékosságával együtt.
Oláh Kálmán Tony Lakatossal kezdett, akinek a három szaxofonos közül a leginkább figyelmet érdemlő, sőt tekintélyt parancsoló a soundja, utána még Ries-szel is játszott, most is könnyedén megcsillogtatva azt a polifonikus komplexitásra épülő, régóta kikristályosodott stílusát, aminek nemzetközi sikereit köszönheti.
A közel félórás fináléra azután mindenki kijött, Lakatos altóra váltott, Ries maradt a szopránnál és Bolla a tenornál. Oláh témáját játszották egy egyszerűbb hangszerelésben, mint ahogy például a Szextettel meg szokott szólalni, hiszen a szám itt csak eszköz volt, a cél meg az örömzenélés. A legidősebb és a legfiatalabb muzsikus különösen belopta magát szólójával a közönség szívébe. A Hágai Konzervatóriumon jazzt hallgató Gyárfás Attila nagy legatókkal, áttekinthető képletek mindig folyamatos, gördülékeny játékával tűnt ki. (A koncert generációkat együtt bemutató jellegére szépen rímelt, hogy a Louis Bellson-szerű természetességgel játszó dobospalánta apja a magyar jazzgitározás kiemelkedően népszerű egyénisége, a mindig fiatalos Gyárfás István.)
Szakcsi viszont a fenderhez leülve mintha csak éppen véletlenül kapcsolódott volna a zenébe, pötyögéssel indította szólóját, egy kézzel, azután tért át a crescendóban az oktávfogásra, és ritmikai és melodikus szempontokból kifejezetten ironikusra hangolta a képet, de nem mulasztotta el inverzekkel teli szólóját eljuttatni a dinamikai csúcsra. A bőgős Orbán György, aki Szakcsi, Bolla és mások mellett sok tapasztalatot szerzett, keményen állta a sarat a hosszú koncerten és néhány érdekes szólóval hívta fel magára a figyelmet. Szakcsi Lakatos Béla a legvégén megköszönte Gőz Lászlónak a kitartást, amivel megvalósította közel húsz éves álmát. Ha az alkalmi oktett tagjainak minden zenei kapcsolatát sorra vesszük, köztük a külföldön élő vagy csak ott tanuló zenészekkel együtt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a jazztársadalom nemzetközileg is jelentős része vette birtokba az Opust ezen a gálán.
hírlevél
