Legutóbbi lemezed, a bigbandre írt Sunflower pozitív fogadtatásra talált, érett zeneszerzőről és hangszerelőről tanúskodik. Milyen előzményei vannak ennek a nagy volumenű zeneszerzői munkának?
Tíz éve írok dalokat. 2009-ben jelent meg az első lemezem a kvartettel, amin már a saját dalaim szerepeltek. Közben többször jelentkeztem hazai jazzversenyekre zeneszerzés-hangszerelés kategóriában: 2014-ben az egyik ilyen megmérettetésen második helyezést értem el egy bigbandre írt művel, és ez adott egy akkora löketet, hogy azt mondtam:
„meg tudom csinálni, képes leszek megírni egy egész bigband anyagot”.
Én igazából nem tanultam zeneszerzést, csupán az egyetem utolsó évében volt heti egy hangszerelés óránk. Inkább intuitív módon csinálom: sok hangszert hallottam belül és ennek hatására kezdtem el zenét szerezni bigbandre. Ez egy hosszú út, az ember rengeteg órát tölt a zongora mellett, kísérletezik és keresi a hangzásokat. De szerencsére pozitívak a visszajelzések.
A bigbandre csak egy fejezetként tekintesz az életedben, vagy olyannyira otthonos terep, hogy a későbbiekben is ebben gondolkodsz?
Nem kizárt, hogy fogok még írni bigbandre, de ez csak egy projekt volt a sok közül. A bigband teljesen mást követel tőlem zeneileg, mint mondjuk a Bögöthy Ádámmal közös duónk, vagy a Dés Andrissal és Fenyvesi Mártonnal alkotott triónk. Megfordult a fejemben az is, hogy vonósnégyessel dolgozzak, hogy egy kicsit puhább hangzással kísérletezzek. Egyelőre
boldoggá tesz, hogy ilyen sokrétűen van jelen a zene az életemben, klassz érzés, hogy egymástól távolálló zenékben tudok részt venni.
Feltételezem, a bigband nagyobb alázatot követel tőled énekesként, mint egy kisebb létszámú felállás.
Ez koncepció kérdése. Úgy is lehetne zenét írni bigbandre, hogy nagyon-nagyon elöl legyek. De én valahogy nagyon organikusan képzelem ezt, és ahogy a duóban, itt is fontos számomra, hogy ne magamutogatásról szóljon a dolog. Azt nem szeretem.
A Budapest Jazz Orchestra profiljához képest szokatlanul progresszív hangzás jött létre a szerzeményeidben. Célod is volt, hogy ne tradicionális zenét, zsánerlemezt készíts?
Ez a zene jön belőlem, de ez nem tudatos, hanem annak a folytatása, amit tíz éve elkezdtem az első lemezemmel. Egyébként a dalokban van is átfedés, áthangszereltem néhány korábbi szerzeményemet.
Ha azt kérné tőlem valaki, hogy írjak egy tradicionális műsort, az nem biztos, hogy menne, mert ahhoz már tudni kellene a szakmát, a hangszerelést.
Nekem a saját zenémről vannak vízióim, azt sokkal könnyebben meg tudom írni ilyen szempontból.
Mi a helyzet a szövegírással?
Én nem tudok szöveget írni, ezért rábízom ezt olyanokra, akik ezt tényleg jól csinálják. A szövegek nagy részét Király Martina énekes barátnőm jegyzi, illetve egy-két újabb dalszövegre megkértem Jónás Verát és Hárs Viktort.
Ha jól tudom, a bigband-lemezedhez képest tökéletesen ellentétes koncepciót követtek a Dés Andrással és Fenyvesi Mártonnal közös formációtokban.
Igen, a trió neve azért Recycel, mert alapvetően jazz-sztenderdekhez nyúlunk, csak teljesen elrugaszkodunk mindentől, amitől csak lehet. Nincs előre megírva semmi, hanem viszek magammal dalokat az adott koncertre, amiket ott a helyszínen, a közönség előtt szétkapunk. Tulajdonképpen ez a zenekar egy JazzaJ-koncertre alakult: a sorozat 2011-es indulásakor fölhívtak engem, hogy szeretnék, ha játszanék, de egyet kértek, hogy ne a saját zenémet, hanem valami totál kísérleti dolgot hozzunk. Szóltam Marcinak és Andrisnak, megcsináltuk a koncertet, ahol őrületesen jó zene kerekedett. Akkor határoztam el, hogy ezt meg kellene tartani. A lemezünk is egy koncertfelvétel, az Opusban adott kétórás koncertünk anyagából 45 percet raktunk össze. Marci beveti az effektarzenálját, és mivel azt éreztem, hogy túl kevés hozzá képest az egyszál énekhang, én is looperezek, effektezek, de abszolút spontán módon. Mivel ismerjük egymást 15 éve és mind a hárman nyitott emberek vagyunk, ezért ezek az alkalmak mindig izgalmas, nagy utazások.
Változott szerinted valamit a jazz megítélése és népszerűsége azóta, amióta a pályán vagy?
Őszintén szólva, szerintem nem sokat mozdult előre. A turizmus ilyen szempontból segít, mert van közönség, de én még mindig azt tapasztalom, hogy nem annyira erős a jazz kultúrája itthon. Szuper, hogy ennyi jazzfesztivál és klub van, mindenféle előremutató kezdeményezések, de azt gondolom, hogy egy hosszabb folyamat, amíg európaibbá válik a szemlélet. Szerintem a jazz-zenét sokan még mindig egy ijesztő dolognak tartják, és nem látják, mennyi színe van.
A tanításból mit tanulsz te magad énekesként?
Nagyon sok mindent. Leginkább empátiát. Hogy hogyan tudok a másik fejével gondolkodni, és ez nagyon hasznos az élet minden területén. Sokat gyarapszom azáltal, hogy megfogalmazok bizonyos énekléssel kapcsolatos gondolatokat, és így folyamatosan tisztul a kép a tanítás során.
Hogy látod, női zeneszerzőként, hangszerelőként a jazzben mennyire jársz járatlan utakon?
Egy picit érzem ezt. Itthon rengeteg-rengeteg jó zenész van, de nem jellemző, hogy egy nő nagyzenekarra írjon zenét. Azt hiszem, Mókus az egyetlen, aki ilyesmibe vágja a fejszéjét időről-időre. De őszintén bízom benne, hogy ez változni fog. Ahogy nyílik a világ, egyre több mindent kapnak a fiatalok ilyen szempontból, és szerintem egyre bátrabbak lesznek az alkotásban. A tanítás során is érzékelem azt, hogy inspirálja őket, hogy én saját zenét írok.
Én örülnék neki, ha a zeneszerzés nem egy férfias szegmense lenne a zenének, hiszen valahol az alkotás a legfontosabb része a jazznek. Azon keresztül tudod kifejezni és definiálni magad.
Hol hallhatunk a közeljövőben?
Nyáron játszunk több helyen a trióval és a duóval, ősszel pedig egy sorozat keretében újra elővesszük a bigband-anyagot a Budapest Jazz Orchestrával. Sőt, kilátásban van egy Müpa-béli koncert is ezzel a formációval.
hírlevél
