Gyerekkorából furcsa emlékeket őriz. Barátaival az akkor még vadregényes Feneketlen-tó környékén, háborús roncsok, ottfelejtett tankok, szanaszét heverő lőszerek között játszott. Hatéves korában, édesanyjától kapott egy hegedűt. Nehezen barátkozott meg a hangszerrel. Csekély lelkesedése végképp lelohadt, mire hóna alatt az "óriási hegedűtokkal", a villamos ütközőjén tujázva elzötyögött a Bocskai útról a Benczúr utcai zeneiskolába.

Tizenöt évesen klarinétozni kezdett, megtanult szaxofonozni is. 1957-ben megalapította a Benkó Dixieland Bandet. Hozzánk is megérkezett a rockőrület - emlékezik. - Nagy, hullámos hajunk volt, csőnadrágban, vastag habtalppal megpatkolt, hegyes, gojzervarrott csukában jártunk, úgy néztünk ki, mint a rajzfilmfigurák.

Eleinte egy Duna-parti könnyűbúvárklubban játszottak, ahová özönlöttek az emberek. A nagy amerikai sztárokat másolták: még testőröket is szerződtettek a bulikra, például a legendás Kozma Pici birkózó olimpiai bajnokot. Benkó Sándor azt mondja: a rock volt a társasági életük, ám a dixieland a szenvedélyük. Végül utóbbi mellett kötelezték el magukat, koncerteztek szerte az országban, utaztak a játékautónál alig nagyobb 500-as Fiatban, egymás és a hangszerek közé préselődve. Három Ki Mit Tud-on indultak, mindannyiszor másodikak lettek.

1971-ben a Benkó Dixieland Band megnyerte a montreux-i dzsesszfesztivált, és egy szép, gömbölyű nemzetközi karrier vette kezdetét. Miközben a műszaki értelmiségiekből álló zenekar szünet nélkül koncertezett, tagjai polgári foglalkozásukat sem adták föl. Benkó Sándor a Műszaki Egyetemen tanított. - Egyszer egy újságíró elhatározta, hogy megfejti, miképpen fér össze mindez - mondja a zenekarvezető. - Megfogadta, hogy egy hétig nem tágít mellőlem, megy, amerre én, csinálja, amit én. Két napig bírta...

Amúgy meg nemigen lehet olyan kérdést feltenni, amelyet az elmúlt fél évszázad során Benkó Sándortól ne kérdeztek volna meg az újságírók. Ő mégis szívesen mesél. Közel négymillió kilométernyi utazásról, sikerekről, megható emlékekről. Ezek egyike, amikor a londoni repülőtéren Al Gray, a Count Basie zenekar sztármuzsikusa a földre tette a kezében tartott csecsemőt, csak azért, hogy odafusson hozzá, és megölelje. Vagy amikor egy bugyborékoló, pöfögő indonéziai tűzhányó tövében ismerték fel a helyi tévések. De szívesen mesél Kohl kancellár báljáról, arról a New Orleans-i klubról, ahol rajtuk kívül fehér ember még nem játszott, és arról is, amikor 1987-ben Reagan amerikai elnök megköszönte nekik, hogy az amerikai dzsesszt ilyen magas színvonalon népszerűsítik szerte a világban.

Talán csak a zenekarvezetés tudományáról nem kérdezi senki. Pedig ötven évig egyben tartani egy zenekart nagyobb művészet, mint nagyszerűen muzsikálni. Azt mondja, mindenekelőtt kitűnő emberekkel kell dolgozni. Másodszor maximálisan ki kell őket szolgálni. Nem az ő dolguk például a koncertek szervezése, az erősítők, hangfalak cipelése, a színpad berendezése, de még a hangszerek megvásárlása sem. Az ő feladatuk a gyakorlás és a tökéletes játék. Benkó Sándor büszke arra, hogy a New Orleans-i utcán gyökerezett muzsikát a világ nagy, klasszikus koncerttermeinek igényes közönsége előtt is sikerre vitték. Számos kitüntetése között a Kossuth-díjnak örül legjobban.

A Magyar Televízió megrendelésére a dzsessz történetére épülő, a műfaj környékét is bebarangoló 24 részes sorozatot írt. A felvételek öt éve készülnek, alapjuk a Benkó Dixieland Band és vendégei által évente tartott, alkalmanként négy-öt órás koncert. Az utolsóra éppen a napokban, május 6-án kerül sor a Budapest Kongresszusi Központban. Végül egy elképesztő hír: a zenekar alapításának ötvenedik évfordulóját ünneplő, jövő májusban, a Budapest Sportcsarnokban tartandó koncertre már fogynak a jegyek.

Azt mondják, a rock örök.

Hát a dixieland?