- Kezdjük a legelején. Hogy kerültél kapcsolatba a folklórral?

- Teljesen véletlenül. Frissen végeztem népművelés szakon másoddiplomásként, Szombathelyen, mikor a Belvárosi Ifjúsági Házból felhívták a főiskolában Nagy Árpád tanár urat, hogy tudna-e egy lelkes fiatal szakembert ajánlani. Ő engem javasolt és így kerültem ide 31 éve. Miután megkaptam a táncházat, úgy éreztem, hogy bedobtak a mélyvízbe, mert semmit sem tudtam erről a műfajról.  Előzőleg, Esztergomban, a Tanítóképző Főiskolán ének-zene szakot végeztem, sok népdalt tanultunk, de a táncházban egy teljesen új, csodálatos, ismeretlen világ nyílt meg előttem. Sok tanulnivalóm akadt, mivel nem ismertem a tájegységeket, a hozzájuk kapcsolódó népdalokat, táncrendeket. Nagyon sok táncházba eljártam, sok zenésszel, táncoktatóval megismerkedtem és tanultam tőlük.  A táncháznak több olyan belső szabálya, íratlan törvénye van, ami a többi közművelődési formától egy kicsit eltér.  Ez a falvakból a városba „mesterségesen áttelepített" szórakozási és művelődési forma, szórakozva tanulnak az emberek, ráadásul közben közösségek is teremtődnek. A táncházas kollégákkal, stábunkkal sokat beszélgettünk, gondolkodtunk, inspiráltuk egymást, hogy mit tehetnénk annak érdekében, hogy egyre többet tudjunk nyújtani a közönségnek. Ne feledjük, ez abban az időben volt, amikor a zenészek, táncosok egyre több helyre mentek gyűjteni, s így a táncházak repertoárja folyamatosan bővült. A 43 éves táncházmozgalom sokat fejlődött a kezdetektől.

- Sokan támogatták ezt a törekvést?

- Nagy szerencsénk volt, hogy a fővárosi művelődési házak közül a Belvárosi Ifjúsági Ház volt a második, ami a legtöbb állami támogatást kapta kerületünk önkormányzatától, így az akkori vezetés, Kiss Benedekné igazgatónő sokáig támogatni tudta a táncházat. A 90-es években nekünk állt módunkban a legtöbb zenészt, táncost meghívni a határon túlról. Összefogtunk a többi táncházzal is, hogy máshol is tudjanak zenélni a meghívott vendégek. Ez a csere ide-oda működött. Négy-öt napot töltött itt egy-egy csapat, így volt idő arra, hogy felmenjenek a Zenetudományi Intézetbe, vagy a Néptáncosok Szakmai Házába, hogy gyűjtéseket végezzenek velük.

Sokat segített Kallós Zoli bácsi, hogy Erdélyből melyik zenekarokat érdemes elhívni. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy felvidéki együtteseket is hívjunk, ebben a munkában Agócs Gergely segített.

2002. január 1-én összevontak több intézményt a kerületünkben, így kerültünk át az Aranytíz Kultúrházba, ahol Kft-vé alakulásunk óta Balogh Erika ügyvezetőnk mind emberileg, mind szakmailag példaértékűen mellettünk állt. Olyan munkatársi közösséget teremtett, melyben a kollégák kölcsönösen segítik egymást.  Mindig Halmos Béla jut eszembe, aki különböző beszédeiben sosem felejtette el megemlíteni azt, hogy egyedül nem megy. Ő is máshonnan vette az idézetet, de mindegy is, honnan származik, nekem Bélához kötődik. Nagyon igaznak tartom, mert minden eredmény mögött nagyon sok ember munkája áll.

- Mióta működik a táncházatok?

- 1972. május 6-án indult az első táncház Budapesten. A közönség által csak Molnár utcaként emlegetett Belvárosi Ifjúsági Ház 1975 novemberében nyitotta meg kapuit, az első táncházat a Muzsikás együttes tartotta 1975. december 13-án. 1976 januárjától számoljuk a születésnapunkat, így a Kárpát-medencében a legrégebben folyamatosan működő táncház a miénk. A Muzsikásék 1978-ban adták át a stafétabotot a Kalamajka együttesnek, amely 31 évig, rekordideig volt házigazda.

- Hogy nézett ki egy átlagos este a Molnár utcai, ma Aranytíz táncházban?

- 5 órától 6 óráig Aprók tánca volt, van az óvodás korosztály számára. Fábián Éva a gyerektáncházak nagymestere. Évike szakképzett óvónő és ő dolgozta ki a gyerek táncház tematikáját, módszerét. A mai napig az ő módszertana alapján dolgoznak a foglalkozásvezetők. A játszóház később (80-as évek közepe) kapcsolódott be, Horti Zoltán tartja a kezdetektől. 6 órától 7 óráig várja a gyerekeket, szülőket. 7 órától már a felnőttek részére megy a tánctanítás, melynek anyaga félévente változik. Ezt énektanítás követi, majd kezdődik maga a táncház. Különböző táncrendek váltják egymást. A táncolni nem, vagy kevésbé tudókkal a program végéig foglalkoznak az oktatók. A rendezvény kezdetben 11 óráig tartott, majd Sipos Janó, a Kalamajka akkori prímása azt találta ki, hogy ezután a zenekar a 4. emeleti büfében folytassa a muzsikálást éjfélig. Így született meg a folkkocsma, amely kötetlenebb, mint a táncház. Itt nem kell végigtáncolni egy táncrendet, bár megtehetik, de ha például a székiből csak csárdást akarnak járni aznap este, akkor az is teljesen rendben van.  Itt olyan dalokat is lehet énekelni, melyek a táncrendekbe nem férnek bele (hajnalik, népszokásokhoz tartozó dallamok). Itt már nincs táncoktatás. Nagyon népszerű lett ez a programrész (Budapesten ma már sokkal több folkkocsma van, mint táncház), gyakran, mire felért a Kalamajka, már nagy buli volt odafent. Volt úgy, hogy 30-40 zenész húzta már a talpalávalót. A nagy sikerre való tekintettel, György Karcsival és Redő Julival az akkori oktatóinkkal azt találtuk ki, hogy hajnali 2 óráig hosszabbítsuk meg a nyitva tartásunkat, és legyen külön zenekar mindig megfogadva. Nemcsak budapesti bandákat hívtunk meg, hanem a vidékieket is gyakran szerepeltettünk, így akik hozzánk jártak rendszeresen, minden zenekarral megismerkedhettek. A közönség is kettévált, volt, aki csak a táncházba járt, volt, aki rögtön felment a negyedikre. Ezzel egy időben a táncház zárórája éjfélre módosult. Átlagban 2 hetente voltak plusz programok a táncházban, a már említett határon kívüli zenekarok, táncosok mellett hazai együttesek koncertjeit is élvezhették az emberek.

- A ti nevetekhez köthető több új program kezdeményezése is a folkkocsmán kívül.

- A 90-es évek elején kitaláltuk, hogy a közönség számára próbáljunk meg néptánc tanfolyamot indítani. Egyrészt szerettük volna az érdeklődőket eljuttatni arra a szintre, hogy minél hamarabb megtanuljanak önállóan táncolni, mulatni, másrészt a táncházunk  törzsközönségét kívántuk megalapozni. A következő évben már volt külön férfi és női táncokat oktató csoportunk is. A néptánc tanfolyam azóta is sikeres, most már Bohus György vezeti 2002-től, és miután tavaly Redő Julit 25 év után elbúcsúztattuk, Bánhegyi Nikoletta vette át a női táncoktatói feladatokat a tanfolyamon és a táncházban is. Nálunk volt a művelődési házak közül először népi ének tanfolyam is Fábián Éva vezetésével. Mi szerveztük az első folyamatosan működő cigány táncházat a Kalyi Jaggal és Balogh Bélával. Az Aranytíz Kultúrházban pedig megszületett az első népzenei filmklub Halmos Béla vezetésével, Nagymarosy András érdekfeszítő néprajzi előadásaival.

- Mivel foglalkozol még?

- Az Egyszólam Népzenei Tábort az Egyszólam Együttes kezdte el. Családi táborozásnak indult, később hozták a barátokat is, majd kinőtte magát, kicsi lett a hely. Fábián Éva felkérte intézményünket, hogy vállaljuk el a tábor szervezését. 1997-től a Tolna megyei Váralján várjuk a pásztorhangszerek után érdeklődőket, énekelni vágyó embereket. A tábor különlegessége, hogy az első tábor kivétel, de onnantól folyamatosan Juhász Zoltán szakmai irányításával Erdélyből és esetenként Felvidékről is mindig hívtunk idős mestereket, akiktől tanulhatnak a résztvevők. A tábor fele felnőtt, fele gyerek, 70 százalékban állandó vendég és 30 százalékban jönnek új érdeklődők. Olyan ez a tábor, mint egy nagy család. Amikor elkezdődik, olyan, mintha közben haza se mentünk volna.

- Mindaz, amiről eddig beszéltünk, rengeteg munkával jár...

- A zenét mindig szerettem, komoly zenén nőttem fel, 16 évig tanultam csellózni, és nagyon megszerettem a népzenét is. Hobbimmá vált a munkám, ezért aztán nem fárasztó.

- Milyen érzés elsőként megkapni a Halmos Béla emlékérmet?

- A táncházmozgalom egyik alapítójáról van szó, és én nagyon megtisztelőnek érzem, hogy nekem ítélték meg ezt a díjat. Örülök, hogy az Aranytíz munkatársaként kaphattam meg. Abban a szerencsében volt részem, hogy Bélával, mint a Kalamajka zenekar prímásával, 1991-től több mint 20 évig együtt dolgozhattam, később a Népzenei Filmklub kapcsán is sok munka és baráti beszélgetés alkalmával újabbnál újabb ismeret birtokába kerültem. Júliusban lesz két éve, hogy nincs közöttünk, de sokunk nevében mondhatom, hogy a mai napig nagyon hiányzik nekünk mind emberileg, mind szakmailag.  Úgy érzem, ez a díj nagy felelősséggel is jár, további munkára ösztönöz.