Budapest egy hosszú hónapokig tartó Amerikán kívüli turné utolsó állomása volt. Aki személyesen ismer zenészeket, tudja, mit jelent ez a legtöbb muzsikus számára: fáradtságot, unalmat és közönyt a milliószor játszott repertoárral szemben. Stacey Kent azonban nem a többséghez tartozik: ő továbbra is a 242 éves professzor, Pangloss mester hű diákja, vagyis minden szavával és gesztusával azt érzékelteti, hogy a lehető legjobb világban él, és minden csakis azért történik, hogy egy még jobb cél megvalósuljon. Az énekesnő imád turnézni, rajong a muzsikusaiért, szerelmes a brazil zenébe, odavan a pesti közönségért és nyilván még rengeteg más dologért, de azokról most nem beszélt, pedig szokása hosszabb bevezetőket tartani a megszólaló dalok előtt. Műsorába ugyan több keserű hangvételű számot is felvett, de nem győzte hangsúlyozni, hogy ő e darabokban a kiábrándultság, a bánat és a csalódottság mellett ott hallja a remény szólamát is, és épp ez az, ami megragadja egy-egy néhány perces, egyszerűnek tűnő, mégis komplex és mély szerzeményben. Röviden: Kent az örök optimista, aki az élet és a sokszínű világ feletti elragadtatottságát igyekszik megosztani közönségével.
Humanizmusát és töretlen lelkesedését azonban zenekara tagjai mintha nem osztották volna. A ritmusszekció kissé enerváltan és igen közepes színvonalon kísért, megismételve az öt évvel korábbi hangverseny ritmikai baklövéseit, és a muzsikusok - Jim Tomlinson (tenor- és szopránszaxofon), Graham Harvey (billentyűk), Matt Skelton (dob), Jeremy Brown (bőgő) csendes egykedvűséggel reagáltak Kent mosolygós, visszajelzést váró gesztusaira. Ők érezhetően nem vallják a Candide professzorának leibnizi-wolffi alapokon nyugvó optimizmusát, nekik mintha mindegy lenne, hogy amerikai standardokat, brazil bossa novákat vagy francia sanzonokat kísérnek.
Két élőben hallott Kent-koncert, valamint a Mezzón látott hangversenye és néhány lemezének végighallgatása után is úgy érzem, az énekesnő nem találta még meg az igazi nagy előadás kulcsát. Elbájolhat, megmosolyogtathat (jó humora van), de énekléseiből hiányzik az igazi bűvös tűz. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy Christine Albanel francia kulturális miniszternek igaza volt, amikor a Stacey Kent művészetét elismerő, 1957-ben alapított, és „a francia kulturális örökség gyarapításához" való „jelentős hozzájárulás"-ért adományozható Ordre des Arts et des Lettres lovagkereszt átadásakor mondott laudációjában az „érzelmek festő"-jének nevezte az énekesnőt. Bizonyára találó fogalmazás, különösen a francia sanzonok jazzes tolmácsolása kapcsán. Ennek a „hangfestészetnek" ezen a koncerten is (akárcsak a Müpában) a záró Jardin d'hivers című dal előadása felelt meg a legjobban. Repertoárjának brazil fővonalára (Antonio Carlos Jobim: Vivo Sonhando és Aguas de Março, Caetano Veloso: Coração Vagabundo és Marcos Valle: Samba de Verão), vagy olyan dalok feldolgozására, mint az It Might As Well Be Spring vagy a They Can't Take It Away From Me ez a jellemzés már nem annyira illik.
A zenekart irányító szaxofonos, az énekesnő „legjobb barátja és férje", ahogy maga Kent nevezte a BJC-ben, öt évvel ezelőtt nem sokat mutatott a Stan Getz-hangzásból, amely pedig várható lett volna tőle, legalábbis a Jobim-számokban. Mostani játéka már lényegesen közelebb állt a nagy elődéhez, különösen az Insensatez-ben, melyet Kent angol változatban (How Insensitive) adott elő. Itt Tomlinson szellősen fújt és melankolikus ellenpontot nyújtott, de tenorjátéka más számokban is meggyőzőbb hatást keltett, mint a régebbi koncerten. Szopránszaxofonon sokkal kevésbé megragadó a fújása. Kedvetlensége és hangszerváltása ellenére ő volt az előadás kellemes meglepetése. Stacey Kent zenekara és repertoárja igazából mind jobban kezd emlékeztetni a Getz/Gilberto lemezen (1963) hallhatókhoz, és a BJC-beli koncert egy Astrud Gilberto-Stan Getz kettős „kentesített" új változataként is hallgatható volt.
Számottevő eredmények nélkül. Az 1963-as lemezen a João és Astrud Gilberto házaspár egy egészen új hangot honosított meg a jazzben, egy olyan előadásmódot, amely nagyon különbözött az amerikai showbizniszben megszokottól. Kent nem hajt végre forradalmi változtatásokat a számokon, az új arrangement-ok semmi említésre méltót nem tesznek hozzá az eredeti dalokhoz, csak a Gilberto-féle keresetlenség veszik el belőlük. Kent valóban szép portugál kiejtéssel (egykor nyelveket és összehasonlító irodalomtörténetet tanult) és érdekes hangsúlyokkal énekli például a Corcovado-t, mégse sikerül egy „új dalt" elénk varázsolnia, mint a holland Laura Fyginek (aki szintén gyönyörűen énekel portugálul); azt a lenyűgöző élményt se találjuk a Kent-Tomlinson páros előadásában, amely Susannah McCorkle és Scott Hamilton közös felvételein épp brazil dalok tolmácsolásakor ér minket. A BJC-ben fellépett énekesnő kellemes, szórakoztató, alkalmasint bensőséges hangversenyt adott, de ezentúl se az ő interpretációjában akarunk majd bossa novákat hallgatni.
hírlevél
