Párbeszéd a transzcendenssel

Tulajdonképpen senkinek a koncertje előtt nem éreztem még olyasfajta feszültséget, szinte gyomorgörcsöt, mint amit Jarrett koncertjei előtt szoktam. A „szoktam” persze túlzás, de emlékszem, kilenc évvel ezelőtt – fel sem tudom fogni, hogy már ilyen régen történt – szintén hasonló volt az érzés, amit tulajdonképpen ő maga generál, hiszen minden egyes koncertje előtt el kell mondani (jelen esetben Petrányi Juditra hárult a hálásnak épp nem mondható feladat), hogy semmilyen fotó vagy videó nem készíthető, az elektronikus eszközöket ki kell kapcsolni, a köhögéseket minimálisra csökkenteni, lélegzetet visszafojtani, és hát persze, ennél a résznél a publikum köhög, krákog, ha kell, ha nem, ahogyan már megszokhattuk a Jakobi László-féle koncertek elején is, aki szintén próbálja úgymond nevelni egy kicsit közönségét. Attól rettegek már az elején, hogy a közönség vajon úgy viselkedik-e majd, hogy Jarrett egyszer csak feláll és otthagy csapot-papot. Mert már volt rá példa, többször is, szerencsére máshol, máskor. Picit jogosan féltem, de ne menjünk ennyire előre.

Keith Jarrett (Fotó/Forrás: Müpa)

Jarrett az a művész, akit már-már valamiféle mitikus-misztikus burok vesz körül: a világsztárok életét éli, hiszen egyetlen koncertjéért akkora gázsit kap, hogy a mai budapesti ingatlanárak mellett is lazán vehetnénk belőle egy belvárosi másfél szobás lakást, olyan városba nem jön, amelyiknek nincs repülőtere és luxusszállodája, az előbbit ráadásul magángéppel veszi igénybe. De ne sajnáljuk ezt tőle, ha cserébe élményt kapunk, pláne, ha életre szólót. Merthogy kapunk. Jarrett bejön, leül a hangszerhez, a közönség pedig megpróbálja visszafojtani a lélegzetét, ha már erre lett megkérve. (A zongorista persze két szám között mondja is egy köhögőnek, hogy csak nyugodtan, mert ő is szokott.)

Olyan az egész, mintha egy szertartás kezdődne, áldozatbemutatás, ahol mindaz a tiltás, amit elmondtak nekünk a koncert elején, értelmet nyer,

mert ilyesmit nem lehet megzavarni kattintgatással vagy ne adj' isten vakuvillanással, nem beszélve arról, hogy az élmény egyszeri és megismételhetetlen, hiszen erről szól az improvizáció.

Keith Jarrett improvizációs koncertet adott a Müpában, de nem mondhatjuk, hogy kizárólag jazzt. Ő Jarrett, aki kicsit túlvan ezen, mert ő nemcsak a nagy jazz-elődökkel folytat párbeszédet, hanem Johann Sebastian Bachtól kezdve Alban Bergig mindenkivel, akit akar. Ami ebből kisül, az a free jazznek az egyik legszabadabb formája, de valójában egy kicsit olyan, mintha best of válogatást kapnánk, amely során bejárunk egy utat, szem- és fültanúi lehetünk Keith Jarrett műhelyének, és eljutunk a még szinte keresgélő, gomolygó-elomló kvázi-atonalitástól a legletisztultabb és legegyszerűbb, mondjuk ki, fülbemászó dallamokig. Mindeközben Jarrett nyög, totyog a zongoránál, szinte görcsösen vajúdik, mert hát mégiscsak előttünk születik meg, öntődik formába a zene;

Jarrett billentése, formálása egyszerűen szép, értelmes, magával ragadó, még akkor is, ha hosszabb ideig beleragad egy szakaszba, monoton, könyörtelen balkéz fölött virtuóz cirádákat hallunk, pedig már lehetne igazán valami mást is, de mégsem válik unalmassá. Kifejezetten izgalmas az első félidő, ami az est kortársabb része, leginkább a fülledt bergi késő romantikáig, korai expresszionizmusig vagy lassan kibontakozó messiaeni harmóniákig merészkedik, szóval nem az a megszokott jazz. Az inkább kicsit a koncert második fele, de ott is változatos, ott sem hagyományos (noha egy kis blues is kerül terítékre), mert van, amikor megtalál egy ritmust és nem ereszti, de van, hogy csak a hangszínt, a hangzás örömét éli meg és élvezi hosszasan, aminek köszönhetően élvezzük mi is.

Nem akarom túlmisztifikálni, de a fentebb leírt külsőségek miatt is van egy transzcendentális aurája az egész estének, és közben meg mégis olyan emberi pillanat, amikor

egyszer csak néhány másodperc után feláll, hogy ez most épp nem megy, így nem lesz jó,

és elkezdi magyarázni a közönségnek, hogy ő megengedheti magának ezt a luxust, hogy csak úgy abbahagyja, és az olyan, mintha soha nem is létezett volna, amit épp elkezdett, és itt kezd el mesélni a magyar nagymamájáról meg arról, hogy gyerekként kellett Bartók-darabokat tanulnia, amiket akkor még nagyon utált. És valamikor ezután jutunk el az ismerős hangokhoz, amelyek után már állva tapsol a közönség, és hopp, el is sül egy vaku, ami után a zongoraművész odaáll a mikrofonhoz és kioktatja a közönséget; a „hányszor mondjam már el” kezdetű monológot felháborodott, és egyben fásult, pökhendi stílusban mondja el, azt, hogy negyven éve jártatja a száját, de úgy látszik, hiába, meg hogy ki lehet az a hülye, aki ezt nem érti, persze nyilván most sem érti (mivel nem magyarul mondja), és ennek ellenére leül még egyszer a zongorához, hogy eljátssza az utolsó ráadásszámot, a legegyszerűbbet, talán a legérthetőbbet, (az Answer Me My Love sztenderd feldolgozását), amit nyugodtan nevezhetnénk bölcsődalnak is. Közben mégis mintha igazából mi sem értenénk az egészet, azt, hogy minek lehettünk a részese. De megnyugtat az, hogyha nem is értjük, talán érezzük.