- 1994 óta 2015-ben tartott először egy hosszabb pihenőt az intenzív turnék után. Mivel töltötte ezt az időt?
- 2014-ben majdnem kétszáz napot töltöttem turnézással, folyamatosan úton voltam, ehhez képest 2015-ben mindössze négy vagy öt fellépést vállaltam. Nagyon jó érzés volt végre ennyi időt otthon lenni. Talán gimnazista korom óta ez volt a leghosszabb idő, amit egy helyben töltöttem.
Végre megláttam a szépséget a civil mindennapokban.
De tavaly visszatértem a régi kerékvágásba és újra nagyon aktív lettem, az idei évem pedig szintén meglehetősen sűrű. Minden alkalmat, amit zenéléssel tölthetek, kiváltságként élek meg.
- Nemrég új zenekartagokkal vette magát körbe: a zongorista szerepében Gwilym Symcock, a bőgőnél pedig Linda Oh látható. Mit keres egy muzsikusban, amikor felkér valakit állandó zenésztársnak?
- Nagyon könnyű olyan embert találni, aki ”jól játszik” a hangszerén. A nehézségek ez után kezdődnek. Számomra az emberi erények a legfontosabbak, és ebből a szempontból Linda és Gwilym is fantasztikusak: emberként is nagyra értékelem és tisztelem őket.
- A Birdman című film dobosaként is ismert Antonio Sanchezzel viszont már 2000 óta együtt zenél. Milyen a kapcsolata vele?

Kapcsolódó
Antonio Sanchez: „Művészcsaládban nőttem fel”
Pat Metheny és Chick Corea virtuóz dobosát a széles közönség a négyszeres Oscar-díjas Inárritu-film, a Birdman zeneszerzőjeként ismeri. A neurotikus Michael Keaton ámokfutásának dobra írt kísérőzenéje Golden Globe és Bafta-jelölést is kapott, az Amerikai Filmakadémia mégis úgy döntött, hogy a legjobb eredeti filmzene kategóriájában nem jelölhető, mert sok klasszikus zenei részlet is megszólal benne. INTERJÚ
- Soha nem tudok eleget beszélni róla. Ahogy azt már gyakran megfogalmaztam interjúkban,
Húsz éve ő a legfontosabb munkatársam, és ez mind a mai napig így van. Úgy érzem, alkotótársként szinte bármilyen általam elindított projektbe képes tökéletesen beilleszkedni. És megint fontos hangsúlyozni, hogy az ő emberi érettsége és a problémamentes, nyugodt személyisége óriási dolog számomra – erről minden este megbizonyosodom. Ő az egyik legjobb zenész, akivel valaha találkoztam, és tényleg minden idők egyik legjobb dobosa. Imádok Antonióval játszani.
- A jazz-szcénában óriási privilégiumnak számít önnel játszani. Chris Potter vagy Ben Williams ismertségén is nagyot lendített az önnel való közös munka. Érez felelősséget ezzel kapcsolatban, tehát hogy a közös munka által pozicionáljon zenészeket?

Kapcsolódó
Ben Williams: „A zene nagyon erős fegyver”
A bőgős, basszusgitáros Ben Williams generációjának egyik legnagyobb üstököse. Mindössze 32 éves, de már magáénak tudhat egy Grammy-díjat, sőt, idén egyike volt annak a 30 világsztárnak, akik a Nemzetközi Jazznap hivatalos havannai gáláján felléptek. Június 9-én a Get Closer Concerts jóvoltából a MOMKultban mutatja be Coming of Age című második szerzői lemezét Sound Effect nevű formációjával.
- A legtöbbször ez csak arról szól, hogy szeretem magam körbevenni jó zenészekkel. Körülbelül 19 éves lehettem, amikor elkezdtem felvételeket készíteni és bekerültem a nemzetközi jazz-színtérre. Amikor az első lemezemet, a Bright Size Life-ot rögzítettük, gátlástalanul hittem abban, hogy a zenei alapötlettől a zenekari hangzáson át minden azt szolgálja, amit ki szeretnék fejezni a zenémmel - jóllehet, akkoriban én voltam a legfiatalabb a zenekarban. A mai napig játszom nálam sokkal idősebb zenészekkel, például a 91 éves Roy Haynes-szel, de nálam fiatalabb, a jazz színtéren frissen felbukkanó muzsikusokkal is.
Azt gondolom, hogy amíg valaki igazán jól játszik és van egy határozott zenei egyénisége, addig nem számít a kor
és az időrendi kronológia. Én magam is úgy érzem, hogy a zenei pályám egy út, amin lépdelek, és aminek soha nem lehet a végére érni.
- Nemrég a híres bőgősnek, Eberhard Webernek címezve hozott létre egy zenei programot. Mit jelent önnek az ő munkássága?
- Eberhard azóta a kedvencem, amióta először meghallottam játszani. Imádom a szerzeményeit, a játékát a kezdetek óta. A korai pályámon gyakorta játszottunk együtt; Gary Burtonnel egyetemben ő is közreműködött a második albumomon, a Watercolorson. Abban, amit ő csinál, van valami, ami nagyon erősen rezonál rám. Már milliószor meghallgattam a The Following Morning című albumát, de még mindig imádom. Öröm, hogy írhattam egy darabot a tiszteletére és boldog vagyok, hogy a barátomnak tudhatom őt.
- Mi a titka, hogy harminc év után még mindig ilyen jól bírja a turnézással járó fizikai-lelki igénybevételt?
- Régóta csinálom ezt és a szervezetem hozzászokott. Van egy rutinom, amit minden nap alkalmazok a fellépések előtt, és ezek közé tartozik, hogy
Emiatt kialakul egy nagyon érzékeny figyelem a pillanattal szemben, vagyis ez a gondolat segít jelen lenni. Persze gyakran vannak nehezítő tényezők: az ember megbetegszik, elkésik, nincs elég idő a felkészülésre, vagy valakinek a zenekarból rossz napja van stb. A legfontosabb dolog, hogy képesek legyünk legyőzni ezeket az akadályokat.
- Számos szerzeménye mára sztenderddé vált. Milyen érzés egy művésznek már életében kanonizálódni?
- Mindig meglepődöm, amikor a leírt hangjegyeim ily módon életre kelnek és legalább olyan nagyra, vagy még nagyobbra nőnek, mint az üzenet, amit szerettem volna átadni velük. Tényleg örömmel tölt el, hogy vannak, akik szeretik játszani ezeket a dallamokat.
- Egész pályáján a műfaji határokon lavírozott, és folyamatosan reflektált a kor zenei tendenciáira. Van még önben olyan igény, hogy lépést tartson a legújabb zenei irányzatokkal?
- Soha nem akartam más lenni, mint ami vagyok.
Soha nem érdekelt a divat, vagy az, hogy trendi legyek. Én tényleg csak a jó hangokat keresem.
- Mit gondol a jazz legfiatalabb, népszerű generációjáról, mint Jacob Collier, Snarky Puppy, Robert Glasper, Kamasi Washington vagy a többiek, akiket sokan a jazz megváltóiként emlegetnek?
- Szeretem ezeket a srácokat! Mindig örülök, ha hallok valakit, akinek erős elképzelése van arról, hogyan szeretne megszólalni a zenében.
- Önnek van egy erős kapcsolódási pontja a magyar kultúrához, méghozzá Zoller Attila magyar származású jazz-gitáros, zeneszerző, aki pályája elején mentorálta is önt. Valamint a hazai jazz-zenészek (Balázs Elemér, Trio Midnight) körében él néhány anekdota az önnel közös, legendás budapesti jam-sessionökről. Mi a véleménye a magyar zenészekről?
Lenyűgöz, milyen csodálatos zenei kultúrátok van!
Attila sok szempontból kulcsfigura volt számomra. Az én szememben ő a legnagyobb nagykövete a magyar kultúrának. És valóban, én is tisztán emlékszem ezekre a hihetetlen jammelésekre. Hiányoznak is – manapság semmi ilyen spontán örömzenélésre nincs lehetőségem, mert tisztában vagyok vele, hogy 5 percen belül felkerülne a felvétel a YouTube-ra. Ez teljesen elveszi a kedvem az egésztől.
- Egy helyen Barack Obamát említette, mint az egyik leginspirálóbb személyiséget. Tudvalevő, hogy ő nagy jazzrajongó, és többször használta a jazzt a demokrácia metaforájaként. Egyetért azzal, hogy egy jazz-zenekar egy ideális társadalom modellje lehet?
Minden egyes ilyen, bármely zenei kultúrára vonatkozó meghatározást elutasítok. Minden együttesnek megvan a maga kultúrája és politikája, legyen az vonósnégyes, rockbanda, vagy srácok, akik teljesen improvizatív zenét játszanak. Teljesen mindegy, mit gondolnak ők a saját politikai, kulturális rendszerükről;
tedd fel őket egy turnébuszra, csináljanak végig 50 fellépést egyhuzamban, és akkor kiderül, mi marad a hitvallásukból.
- Ön a hangszerfejlesztéseiről is híres, ott van például saját találmánya, a 42 húros Pikasso gitár. Most éppen készül valami hasonlóra?
- Mindig jár az agyam ezeken.
- Az Orchestrion project egy óriási zenei reveláció volt, sokak szerint ezzel újradefiniálta a szólókoncert műfaját. Hallhatjuk majd ezt még ezt a csodálatos szerkezetet?
- Nemrég megismertem azt az öt-hat, hozzám hasonló, őrült feltalálót, akik ennek szentelik az életüket – nagyon jó lenne, ha megcsinálhatnánk az Orchestricon következő verzióját!