Karosi Júlia iszonyú nehéz utat választott.­ Először is azért, mert híres zenészcsaládból származik: édesanyja Pászthy Júlia operaénekes, bátyja is híres orgonista. Az ilyen indulás legalább akkora teher, mint amekkora könnyebbség. A zenész dinasztiákkal kapcsolatos közhelyeket mellőzve most csak azt az epizódot akarom felidézni, amikor Juli egyszer egy Villa Lobos-szerzeményen felvillanyozva szaladt anyjához, aki meglepődve közölte vele, hogy ezt a darabot akkor tanulta, amikor vele volt terhes. Hogy erre Juli milyen arcot vágott? A misztikus kapcsolatnak biztos örült, de a sorsszerűségre mindebből levonható következtetés akár ijesztő is lehet.

Júliában biztosan motoszkál valamennyi ösztönös lázadás is, de nem bálványdöntögető indulattal, inkább tekintélytisztelő, így nyílván intellektuális kihívásként érzékeli, ha valamit másképp érez, ért, gondol, mint a kitaposott úton járók. Stilisztikailag az első lemezen Karosi olyan singer-songwriterként mutatkozik be, aki a jazznek a be-bop korszakban magáévá tett összetettségére épít, miközben olyan generációból származik, amelyiknek a popzene világot teremető figurái David Bowie-tól Joni Mitchellig távoli ősök, és a Nirvana is már rég lefutott dolog, mire elindult.

A CD, melynek megjelenéséről a Fidelio már interjúban is beszámolt, abszolút szerzői lemez, akár még konceptlemeznek is nevezhetnénk, mert a hallgatónak azt kínálja, hogy bejárja az énekesnővel és zenekarával élményei, érzései, életének fontos pillanatai - dalokba átlényegített - szublimációját. Az a nehéz ebben, hogy a szublimációra koncentrál, költészet ez és nem mozi, szerzőként eleve kizár szinte minden harsány elemet. Szigorú alapállásába a ritmusváltás (a címadó Stroller of the City Streets), szokatlan metrum (Spring's First Breath), legfeljebb egy kis melodramatikus szövegmondás (Sketches) fér bele. Énektechnikája ugyanilyen kifinomult és koncepciózus. A szövegek által meghatározott hangulat kicsit túlságosan egységes ("quiet mood", "softly" "whispered words" és hasonlók), a félmosoly és a halk melankólia kifejezései dominálnak; nyilván nem véletlenül mondta a szerző a lemez befejezése előtt egy interjúban, hogy még több dalt akar rá írni dúrban, hogy feldobja vele az addigiakat.

Az olyan kiváló és átgondolt szerzemények, mint Waste Your Time on Love, Land of Purity és az alábbi, a tavasz leheletéről szóló, pompás ad-lib résszel, amelynek videója a cikk végén található, nagyon színesek, de ezek a színek főleg a pasztell árnyalatokban jelennek meg. Mindeközben az motoszkál a fejemben, hogy mit mondana nekünk Karosi Júlia szövegíróként magyarul. Szövegei egy kis rejtőzködést éreztetnek, és számomra azt is, hogy gondolatilag már rég érett a magyar verselésre. A "tavaszi lehelet" vagy talán még a "pazarold a szerelemre az idődet" kitétel is megkockáztatható (márminthogy a közhelyeset, banálist és a nevetségeset elkerülni igyekvő alkotóknak) magyarul, mint ahogy még vállalható cím nem hivatalos magyar fordítása is: Városi kószáló.

A zenekarra rátérve pedig úgy tűnik a produkcióból, hogy négy, lelkileg határozottan rokon alkatú muzsikus alkotja, és ez igen-igen ritka. Nem is csoda, hogy ekkora összetartásra és ilyen céltudatos, sok éves munkára (working band) voltak együtt képesek. A mindig változatos, és elegánsan visszafogott ritmusokat Varga Bendegúz hozza, a több fúvós mellett is fontos alkotótársként szereplő Horváth Balázs bőgőzik. Balázs Tamás zongoristát pedig már akkor kérték fel, hogy csatlakozzon, amikor még csak érlelődött a zenei világ, és ehhez kerestek partnert - Magyarországon ez elég ritka. Balázs a Corea által továbbfejlesztett evansi harmonizációt követi, és ismeri a legújabb, Jarrett nyomán továbblépő stilisztikai vívmányokat is, de levegősen harmonizál és ritmikájában ez említetteteknél sokkal maiabb groove-okat preferálja.

A kreatív Karosi-kvartett intenzív lemeze valóban lenyomatát adja a felkészülés és a pályára lépés nehéz korszakának és megnyitja az újabb, talán játékosabb út előtt a kaput. Kitartást kívánok nekik, hogy messze jussanak rajta!

Juli sokoldalú tehetsége kezdettől fogva nyilvánvaló volt, szavalt és verselt, zenélt és énekelt, azután országos középiskolai versenyen lett helyezett - filozófiából. A bölcsészkart filozófia-esztétika szakon végezte el, csak közben mindig ott volt a zene. Azóta - kiemelt ösztöndíjjal - énekesként diplomát szerzett a jazz tanszéken.

A zene az éltető közege, ezt az interjúi alapján is van okom feltételezni. Ebben a közegben minden azon múlik, hogy eredeti, legbelső önmagát hogyan tudja megmutatni - miközben, ezt gyanítom, nem jellemző rá a mindenkit félretoló érvényesülni, sem a szerepelni akarás. Tudná ezt akkor is, ha történetesen nem mélyült volna el az esztétikum mibenlétének és ismérveinek tanulmányozásában. Így aztán a szillogizmus, amelynek másik premisszája Karosi kreativitása, nem összegezhető másképp, minthogy saját számaiból állítja össze bemutatkozó lemezét, és nem lép rá a standardek kínálta útra. Amit eddig kiadott a kezéből, abból meg az is kiderült, hogy erősen maximalista.

Volna itt még egy következtetés. A jazz nyelve az angol, az énekelt jazznek Magyarországon a tánczenével érintkező hagyományai vannak, amit - azt hiszem - gondosan el akart kerülni. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány magyar jazzénekes van, aki azon értelmességi (!) színvonalon tudott magyarul énekelni, amit Juli megcélzott. Köztük is elévülhetetlen érdemei vannak Berki Tamásnak, Juli egyik tanárának a Zeneakadémián. Tehát Karosi Júlia úgy oldja meg a képletet, hogy megírja az egész lemezt dalostul, angol szövegestül. Embertelenül nehéz, több éves feladat. Nem csak előadóként kell megtalálja saját útját, hanem szerzőként is - a KJ Kvartettre, a dolgozózenekarra még visszatérek. Karosi egyébként otthon van a "hot"-ban is, íme így sütött meg és tálalt fel egy forró standardet (Yesterdays) a Budapest Jazz Club közönségének a tavalyi Magyar Jazz Ünnepén: