Paul Rotschild mondta az 1978-ban, hét évvel Jim Morrison halála után megjelent, Morrison megzenésített verseit tartalmazó An American Prayer című lemezről, hogy olyan, mintha egy Picasso-képet felvágnának és darabokban állítanák ki. Az első hírek alapján voltak ugyan hasonló benyomásaim, de az egységes alapanyag és a nyilvánvaló szándék, hogy Miles Davis zenéjét megpróbálják valamelyest a jelenlegi mainstream trendekhez idomítva bemutatni, megakadályozták, hogy egy hézagos, innen-onnan összekalapált lemezanyagot kapjunk. A gyanú, hogy mégiscsak egy megrendezett balesettel van dolgunk, ugyanakkor végig ott bujkál, illetve nem is csak gyanúról van szó:

A jazz műfajának sarkalatos pontjait felskiccelő, de már évtizedek óta halott előadók újként beharangozott lemezei többnyire a kiadók és a befogadók számára is kockázatot jelentenek. Ezek a kiadványok a legritkább esetben tudják szélesíteni a hallgatói bázist, sokszor ráadásul egészen kevés valódi újdonságot tartalmaznak. Jó példa erre John Coltrane, akinek hiába fogyott a jó marketingnek köszönhetően viszonylag szépen a Both Directions at Once című, tavaly megjelent albuma, a zenei anyag jórészt már kiadott dalok, korábban ismeretlen változatait tartalmazta. Ugyanez a helyzet a szeptember végén megjelenő, nagy csinnandrattával beharangozott Blue World esetében is, melynek címadója az 1962-ben már megjelent, Out of This World című csoda egy korábban ismeretlen take-je. A többi dal sem újdonság, hiába lesznek biztosan gyönyörűek.

Miles Davis 1985 körül New Yorkban (Fotó/Forrás: L. Busacca / Getty Images Hungary)

Az életében a jelent mindig könyörtelenül artikuláló Miles Davis esetében a helyzet más. A Columbia Records tematikus kiadványai az egyes albumok megszületésének körülményeit mutatják be, rengeteg kiadatlan felvétellel, vele kapcsolatban ráadásul nem érezhető, hogy a korábbi kiadói lerágott csontokat a rajongók elé dobálva próbálnának még némi aprót összeszedni, egy géniusz életművén élősködve.

A Rubberband megjelenését nem véletlenül ütemezték egy héttel a Davis életét feldolgozó dokumentumfilm, a Birth of The Cool utánra. A Birth of The Cool a Quincy Troupe-pal közös önéletrajz mentén és abból gyakran idézve halad végig az életművön, kiemelve annak lényeges pontjait, egyetlen pillanatra sem próbálva beállítani Miles Davist annak a szentnek, aki sosem volt. A film ugyanakkor nem csak zenészként, de stílusikonként is ábrázolja, aki a zenéje mellett a hozzá tapadt mitikus máz miatt is érdekes volt, és talán lehet ma is.

Sokkal inkább résnyire nyitva hagyott kapuról érdemes beszélni, amin keresztül esetleg beszivároghat néhány fiatal, akik most találkoznak először azzal a zenésszel, aki már akkor halott volt, mikor ők talán még meg sem születtek. A jazzt viszont el lehet felejteni, ezen az albumon popzene szól, de jazzt egyébként sem érdemes hiányolni, elvégre Miles Davisről van szó. Ő szimplán csak zenét játszott.

A lemezt nyitó, tavaly már egy külön EP-n is megjelent Rubberband of Life simán elfért volna az eredeti felvételek után bő hat évvel megjelent Doo-Bop című albumon, mondhatjuk, hogy

A dal egyébként is közelebb van a kilencvenes évek elejének hip hop hangzásához. Az ezt követő This Is It a Rubberband helyett végül megjelent Tutu világához áll közel, akárcsak a fortélyos Maze és a Carnival Time. Utóbbi kettőt játszották élőben is a nyolcvanas években, koncertváltozatban mindkettő szerepel a Tutu kétlemezes kiadásán. A harmadikként megszólaló Paradise latinos gitártémájának és a nyolcvanas évek rosszabb pillanatait idéző presszó-hangulatainak mellékhatásaként ugyan fölüti a fejét némi szekunder szégyen, Medina Johnson utólag hozzácsapott vokális részei azért egész kellemesek.

Az egész albumot a nyolcvanas évekre jellemzően feszes, dobgépek uralta hangzás jellemzi. A zenei világa több ponton is kapcsolatba hozható a Tutu-éval, összességében mégis egy új árnyalatként jelenik meg a nyolcvanas évek Davis-termése között, ami helyenként nem csak a Doo-Bop, de az Amandla irányába is előremutat.

Az Echoes in Time / The Wrinkle esetében azért zavaró ez az ötlettelenség, mert bőven lehetett volna dúsítani az egyébként erősen sodró darabon, de így folyton ugyanarra a pontra tér vissza. Valószínűleg jobban sikerült volna, ha egy rendes zenekart és nem egy csomó gépet raknak Davis mögé. Ez egyébként az egész lemezre jellemző. Az eddigre detoxikált Mike ”Fat Time” Stern villan ugyan néhány nótában, rajta kívül viszont csak Davis unokaöccse, Vince Wilburn Jr. nevét érdemes megemlíteni. Randy Hall és Zane Giles mellett ő volt a lemez producere és minden bizonnyal ő áll néhány nehezen megmagyarázható effekt mögött is, de ezek mindegyike könnyen megbocsátható, mert a Rubberband egy jó album.

mert még mindig a modelljét jelenti annak, hogy kell a jelent megragadni, úgy, hogy az előremutasson a jövő felé. A Rubberband ehhez képest semmi különös: hip hop, neo-soul, nyakon öntve pár dögös meg néhány rafkós darabbal. Ő már nincs köztünk, hogy ennél többet várjunk, így ez bőven elég.