Jazz/World

Picasso, darabokban – Miles Davis új lemezéről

2019.09.09. 09:10
Ajánlom
A túlzott elvárások csak keresztbe tesznek az izgalomnak, ha az ember egy friss, eddig kiadatlan Miles Davis albumot hallgat 2019-ben. Sokkal egyszerűbb hátradőlni és élvezni. Amennyire lehet.

Paul Rotschild mondta az 1978-ban, hét évvel Jim Morrison halála után megjelent, Morrison megzenésített verseit tartalmazó An American Prayer című lemezről, hogy olyan, mintha egy Picasso-képet felvágnának és darabokban állítanák ki. Az első hírek alapján voltak ugyan hasonló benyomásaim, de az egységes alapanyag és a nyilvánvaló szándék, hogy Miles Davis zenéjét megpróbálják valamelyest a jelenlegi mainstream trendekhez idomítva bemutatni, megakadályozták, hogy egy hézagos, innen-onnan összekalapált lemezanyagot kapjunk. A gyanú, hogy mégiscsak egy megrendezett balesettel van dolgunk, ugyanakkor végig ott bujkál, illetve nem is csak gyanúról van szó:

az 1985 végén és 1986 elején készült felvételekből, talán némi utólagos önkénnyel kiválasztott zenei anyag mellé ugyanis utólag illesztették hozzá a vokális részeket.

A jazz műfajának sarkalatos pontjait felskiccelő, de már évtizedek óta halott előadók újként beharangozott lemezei többnyire a kiadók és a befogadók számára is kockázatot jelentenek. Ezek a kiadványok a legritkább esetben tudják szélesíteni a hallgatói bázist, sokszor ráadásul egészen kevés valódi újdonságot tartalmaznak. Jó példa erre John Coltrane, akinek hiába fogyott a jó marketingnek köszönhetően viszonylag szépen a Both Directions at Once című, tavaly megjelent albuma, a zenei anyag jórészt már kiadott dalok, korábban ismeretlen változatait tartalmazta. Ugyanez a helyzet a szeptember végén megjelenő, nagy csinnandrattával beharangozott Blue World esetében is, melynek címadója az 1962-ben már megjelent, Out of This World című csoda egy korábban ismeretlen take-je. A többi dal sem újdonság, hiába lesznek biztosan gyönyörűek.

Miles Davis 1985 körül New Yorkban

Miles Davis 1985 körül New Yorkban (Fotó/Forrás: L. Busacca / Getty Images Hungary)

Az életében a jelent mindig könyörtelenül artikuláló Miles Davis esetében a helyzet más. A Columbia Records tematikus kiadványai az egyes albumok megszületésének körülményeit mutatják be, rengeteg kiadatlan felvétellel, vele kapcsolatban ráadásul nem érezhető, hogy a korábbi kiadói lerágott csontokat a rajongók elé dobálva próbálnának még némi aprót összeszedni, egy géniusz életművén élősködve.

A Rubberband megjelenését nem véletlenül ütemezték egy héttel a Davis életét feldolgozó dokumentumfilm, a Birth of The Cool utánra. A Birth of The Cool a Quincy Troupe-pal közös önéletrajz mentén és abból gyakran idézve halad végig az életművön, kiemelve annak lényeges pontjait, egyetlen pillanatra sem próbálva beállítani Miles Davist annak a szentnek, aki sosem volt. A film ugyanakkor nem csak zenészként, de stílusikonként is ábrázolja, aki a zenéje mellett a hozzá tapadt mitikus máz miatt is érdekes volt, és talán lehet ma is.

A Rubberband több helyen is kapcsolatba hozható az utóbbi időben sokadik reneszánszát élő hip hoppal, de szó sincs kétségbeesett kapaszkodásról az aktuális trendekbe.

Sokkal inkább résnyire nyitva hagyott kapuról érdemes beszélni, amin keresztül esetleg beszivároghat néhány fiatal, akik most találkoznak először azzal a zenésszel, aki már akkor halott volt, mikor ők talán még meg sem születtek. A jazzt viszont el lehet felejteni, ezen az albumon popzene szól, de jazzt egyébként sem érdemes hiányolni, elvégre Miles Davisről van szó. Ő szimplán csak zenét játszott.

A lemezt nyitó, tavaly már egy külön EP-n is megjelent Rubberband of Life simán elfért volna az eredeti felvételek után bő hat évvel megjelent Doo-Bop című albumon, mondhatjuk, hogy

Miles Davis itt még saját magát is megelőzte.

A dal egyébként is közelebb van a kilencvenes évek elejének hip hop hangzásához. Az ezt követő This Is It a Rubberband helyett végül megjelent Tutu világához áll közel, akárcsak a fortélyos Maze és a Carnival Time. Utóbbi kettőt játszották élőben is a nyolcvanas években, koncertváltozatban mindkettő szerepel a Tutu kétlemezes kiadásán. A harmadikként megszólaló Paradise latinos gitártémájának és a nyolcvanas évek rosszabb pillanatait idéző presszó-hangulatainak mellékhatásaként ugyan fölüti a fejét némi szekunder szégyen, Medina Johnson utólag hozzácsapott vokális részei azért egész kellemesek.

Az egész albumot a nyolcvanas évekre jellemzően feszes, dobgépek uralta hangzás jellemzi. A zenei világa több ponton is kapcsolatba hozható a Tutu-éval, összességében mégis egy új árnyalatként jelenik meg a nyolcvanas évek Davis-termése között, ami helyenként nem csak a Doo-Bop, de az Amandla irányába is előremutat.

Davis játéka kellemes ugyan, de meglehetősen ötlettelen. Az időszakra jellemzően kevéssé kontúros, inkább halványan felrajzolt, ahogy a soundja is.

Az Echoes in Time / The Wrinkle esetében azért zavaró ez az ötlettelenség, mert bőven lehetett volna dúsítani az egyébként erősen sodró darabon, de így folyton ugyanarra a pontra tér vissza. Valószínűleg jobban sikerült volna, ha egy rendes zenekart és nem egy csomó gépet raknak Davis mögé. Ez egyébként az egész lemezre jellemző. Az eddigre detoxikált Mike ”Fat Time” Stern villan ugyan néhány nótában, rajta kívül viszont csak Davis unokaöccse, Vince Wilburn Jr. nevét érdemes megemlíteni. Randy Hall és Zane Giles mellett ő volt a lemez producere és minden bizonnyal ő áll néhány nehezen megmagyarázható effekt mögött is, de ezek mindegyike könnyen megbocsátható, mert a Rubberband egy jó album.

Miles Davisnek mostanra minden dolgát újrahasznosították, valamilyen furcsa, ugyanakkor érthető módon mégis érvényes tudott maradni,

mert még mindig a modelljét jelenti annak, hogy kell a jelent megragadni, úgy, hogy az előremutasson a jövő felé. A Rubberband ehhez képest semmi különös: hip hop, neo-soul, nyakon öntve pár dögös meg néhány rafkós darabbal. Ő már nincs köztünk, hogy ennél többet várjunk, így ez bőven elég.

Hogy lépett túl Miles Davis a jazzen?

Kapcsolódó

Hogy lépett túl Miles Davis a jazzen?

A hatvanas évek végére a jazz púp lett Miles Davis hátán, viszont sok kortársával ellentétben ő nem elégedett meg a címke elhagyásával, hanem előre menekült, és – ragaszkodva az alkotói módszeréhez – kilőtte zenéjét a világűrbe.

Önpusztító megváltók – a teljesség keresése a jazzben

Önpusztító megváltók – a teljesség keresése a jazzben

Jazztörténeti sorozatunk a műfaj fejlődésének meghatározó korszakai mellett az ezekre hatással bíró történelmi, társadalmi környezetre is kitekintést ad, ezzel is rávilágítva a jazz műfajának mindenkori érvényességére.

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

A londoni és a New York-i operaház is kirúgta Vittorio Grigolót

„Helytelen és agresszív viselkedése miatt” megválik Vittorio Grigolo olasz tenortól a londoni Royal Opera House és a New York-i Metropolitan Opera.
Klasszikus

Európai diadalútról tért haza a Fesztiválzenekar

Fontos európai turnén van túl Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar és Schiff András. Rezidens zenekarként adtak dupla koncertet a londoni Barbicanben és a hamburgi Elbphilharmonie-ban is, de a kultikus bécsi Musikvereint is kétszer megtöltötték, és Baden-Badenben is koncerteztek.
Színház

Kiállnak Upor László rektorjelölt mellett kollégái és hallgatói 

Több mint nyolcvan színházi dramaturg, és az SZFE Doktori Iskolájának negyven hallgatója állt ki nyilatkozataiban a Színház- és Filmművészeti Egyetem múlt héten megszavazott rektorjelöltje, Upor László dramaturg, fordító és egyetemi tanár szakmai és emberi integritása mellett.
Színház

Mégsem szűnik meg az NKA?

Az EMMI hivatalos közleményt adott ki az állami kulturális támogatások jelentős részét szétosztó Nemzeti Kulturális Alappal kapcsolatban megjelent hírekre válaszul.
Zenés színház

Cecilia Bartoli operaigazgató lett

Az olasz operaénekesnő az első nőként veszi át a monte-carlói operaház, a La Salle Garnier vezetését 2023-tól.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Így készült a Terra Profonda új lemeze: Klippremier

A saját meghatározása szerint sámáni folk-blues zenét játszó Terra Profonda új lemezzel jelentkezik a Fonó kiadásában. Az album felvétele a sitkei Kálvária-kápolnában zajlott, ahol teljesen akusztikusan rögzítették a számokat, ez a különleges atmoszféra adja meg a lemez hangzásának alapját.
Jazz/World díj

Ismét a Sziget a legjobb külföldi fesztivál az angolok szerint

A UK Festival Awardson idén is a Sziget vitte el a "Best Overseas Festival", azaz a legjobb külföldi fesztivál kategória díját. A belga Tomorrowlandet is magunk mögé tudtuk.
Jazz/World ajánló

BoldiÖtven! – Jubileumi koncertet ad László Boldizsár

László Boldizsár idén ünnepli 50. születésnapját, ez alkalomból 2020. januárjában, Boldizsár-napon az Erkel Színházban ad nagyszabású koncertet.
Jazz/World ajánló

Snétberger Ferenc fúziós vizekre evez a SoLaTi zenekarral

Népszerű gitárművészünk is közreműködik ugyanis az Oláh Tzumo Árpád vezette SoLaTi zenekar transparent blue című új lemezén, amit december 7-én mutatnak be a Budapest Jazz Clubban.
Jazz/World ajánló

Az ördög magyar hangja – 20 éves a Quimby Ékszerelmére című lemeze

Nagyjából konszenzus van a körül a magyar popkultúrában, hogy az Ékszerelmére Kiss Tibiék pályafutásának eddigi kreatív csúcspontja, egyben a magyar könnyűzene elmúlt 30 évének egyik legjobb lemeze. Az album idén 20 éves, a zenekar jubileumi turnéra is viszi a lemezanyagot. Úgy gondoltuk, mi is futunk vele egy kört. Ebben segítségünkre van Balanyi Szilárd, a Quimby billentyűse.