Nem nagyon emlékszem olyan Trafós koncertre, ahol ennyien lettek volna. A közönségben a fiatal generáció volt egyértelmű túlsúlyban, és nagyon sok zenész is ellátogatott a koncertre - érthetően sokaknak példaképe ez a nem mindennapi amerikai trió. Jártak már Magyarországon, a legutóbbi 2007-es koncertjükön John Scofielddal kiegészülve adtak szintén teltházas koncertet a Millenárison, akkor az Out Louder című lemez anyagát mutatták be, ami sorban a második albumuk volt a neves jazzgitárossal. Az első, az 1998-as A Go Go véleményem szerint zenetörténeti jelentőségű lemez - nem véletlen, hogy a Medeski Martin & Wood általa tett szert igazi hírnévre, és talán nem túlzás azt állítani, hogy részben általa válhatott kulttrióvá.

Elcsépelt, de sajnos igaz frázis, hogy nehéz a zenéjüket beskatulyázni. Éppen ezért a különféle stílusok felemlegetése helyett talán több értelme van, ha azt mondjuk, hogy végtelenül nyitottak minden áramlatra, és pontosan ez a zenei értelemben vett befogadóképesség teszi őket egyedivé. Ehhez a sajátos olvasztótégelyhez teszi még ráadásként mindegyikük hozzá a saját alkatát, egyéniségét. Amit játszanak, azt talán úgy írhatnánk le leginkább, hogy posztmodern városi örömzene. Talán ezért is juthattak el annyi emberhez, és tettek rajongóikká százezreket.

A huszadik század második felének zenéjét felölelő nyitottságuk rendkívüli kísérletező kedvvel párosul. A jazzben sztenderdnek mondható zongoratrió felállás hangzásvilágát John Medeski szokatlan, az 1960-as években előszeretettel használt billentyűs hangszerekből álló parkja teszi rendkívül izgalmassá. A főként bluesban és progresszív rockban elterjedt Hammond-orgona mellett ezúttal olyan érdekességeken játszott, mint a német Hohner vállalat Clavinetje, melynek hangzása nagyon hasonlít az elektromos gitáréhoz, vagy az eredetileg amerikai fejlesztésű Mellotron, Wurlitzert, mely tulajdonképpen a Fender Rhodes riválisának tekinthető billentyűs hangszer. A belőlük - és még egy melodikából - kicsiholt hangokat két analóg moog effekttel tette végleg különössé. Fölényes játéktechnikája ízléses és invenciózus effekthasználattal párosult, és az egyszerű dallamtémákat jól ellenpontozta a poliritmiát és gyakran disszonáns akkordokat hozó játéka.

Örömzenéjük elsődleges forrása természetesen Billy Martin jellegzetesen lüktető-zakatoló dobolása, aki a groove-ot úgy tartotta fenn, hogy közben folyamatosan változtatta a hangsúlyokat, a tempót, a ritmusképletet - ezért aztán játéka soha nem vált unalmassá, dacára annak, hogy számaikban a négynegyedes metrum dominál. A szokásos felszerelés mellett számtalan kacatot használt, a kolompoktól a csengettyűkön át a csörgődobig sok minden a kezébe került. Ha Billy Martint egy másik dobossal helyettesítenénk, véleményem szerint a trió rajongói klubja legalább a felére csökkenne - ez nem sok dobosról mondható el.

Chris Wood bőgőn és basszusgitáron játszott, mondanom sem kell, felejthetetlenül. A lüktetéshez legalább annyit tett hozzá, mint Billy Martin, de legalább ilyen fontosak és fülbemászóak voltak a dallamai, amit a játékára olyannyira jellemző kettős és hármashangzatokkal tarkított, mindez sokszor "piszkossá" tette a basszus hangzását. Szólói visszafogottan ízlésesek voltak, ha kellett, vonóval nyekergetett, vagy rátaposott a torzítópedáljára, és rockos gitárriffeket hozott.

Mivel nem nagyon konferáltak, feltehetően nem sokan voltak, akik minden elhangzott számot cím szerint be tudtak azonosítani. A tíz, egyenként legalább tíz perc hosszú kompozícióból jómagamnak is csak néhányat sikerült felismernem. Ilyen volt a Radiolarians sorozat második lemezéről a rockos Amber Gris, vagy a végtelenül egyszerű basszustémájú jazzes Dollar Pants, továbbá a teljesen atonális zongoraszólóval bevezetett, fülbemászó bőgőgroove-ra épülő, kissé az Esbjörn Svensson Trio világát idéző Doppler, és a végtelen hosszúra nyúló zárószám, a retrofunk örömbomba Amish Pintxos. Utóbbit a végére teljesen unplugged játszották (na jó, a bőgő mellett volt egy mikrofon, de a melodika és a csörgődob csak magában szólt), önfeledten, a jelenlévők legnagyobb boldogságára. Örömkönnyfakasztó megkoronázása volt ez egy felejthetetlen estének.