Prieger Zsolt: „Egy jazzimprovizációban is megláthatjuk Istent”

Kapu Tibor űrutazása kapcsán eszedbe jutott az 1996-os lemezetek, a Hungarian Astronaut?

Még Farkas Bertalan vagy Magyari Béla sem jutott eszembe, amikor a Hungarian Astronaut készült. Inkább az járt a fejemben, ami három-négy évtizede izgat, hogy hogyan lehet a magyar kulturális értékeket, a hagyományt, a tradíciót, az olyan elcsépelt, számomra mégis nagyon sokat jelentő fogalmakat, mint hazaszeretet, lojalitás, hűség, egyfajta modern kontextusba ágyazni. Ez mindig fontos misszióm volt, mindegy, hogy irodalomról, zenéről, tanításról, újságírásról, közéleti tevékenységről vagy aktivizmusról beszélünk. Nem átadni a rossz erőinek ezeket a nemes gondolatokat, hanem tartalommal megtölteni, szuperszonikus sztrádára állítani, és rengeteg együttműködéssel, nemzetközi kapcsolódásokkal újrafogalmazni azt a csodát, hogy magyarok vagyunk. Ami egy kulturális ajándék, kegyelmi pillanat, és az üzenet átadásának más médiuma nincs, mint a kultúra.

Szombathelyen, a Derkovits lakótelepen nőttél fel. A haza és a kultúra iránti szereteted is itt szökkent szárba? Miért nem lettél édesapád nyomán orvos?

Apám – ahogy én is, amikor bármiféle kulturális tevékenységet végzek – árkon kívüli gyepmesternek bizonyult, mert végzős orvostanhallgatóként, akkoriban egyetlen munkahely volt az orvosok számára kecsegtető: a rendőrség. Úgyhogy volt rendőrorvos, börtönorvos, igazságügyi orvosszakértő, boncnok, sőt ennél sokkal súlyosabb szitukban is előfordult a kádárista Magyarországon: még kivégzéseken is részt vett orvosként. Számomra az orvosi sztori ez volt, tehát könnyen beláthatod, miért nem tűnt vonzónak számomra. Viszont a kultúramániája megfogott.

Ez miben nyilvánult meg?

Például abban, hogy

De ő ismertetett meg Juhász Ferenc époszaival vagy Nagy Lászlóval, mániája volt, hogy elvitt temetőkbe, templomokba freskókat nézni, koncertekre. Például a Bartók Fesztiválra, ahol találkozhattam John Cage darabjaival, a Párizsi Magyar Műhelyhez kapcsolódó előadásokkal, Ladik Katival. Jártunk képtárakban, néztünk kiállításokat, amik akkor az ébredező intellektusomat, álmaimat és kreativitásomat elkapták. És még csak a ’70-es években járunk… A nagymamám testvére például otthon, a barátaival, a vasárnapi ebéd után vonósnégyest játszott. Nagyanyám pedig a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben című műsort hallgatva büntetett, ha nem ismertem fel, mondjuk, egy Verdi-áriát, vagy nem tudtam, hogy mi is az A kékszakállú herceg vára.

Meglehetősen érdes kavicsokkal volt kikövezve a kultúrához vezető utad…

Ez a folyamatos kikérdezés akkor kényelmetlennek tűnt, de később nagyon hálás voltam érte. Apám parancsuralmi kulturális népbiztossága, amit én kételyekkel fogadtam, olyan kincsesládává vált, amiben a mai napig kutatok. És ez így volt a zene területén is. Ő adta a kezembe az első Bergendy-jazzlemezt, ő ismertetett meg Bob Dylan utcaköltészetével, a progresszív rockkal, ami már akkor teljesen elbűvölt a játékosságával, az improvizációkkal és a mélységével. Robert Frippből jött egy fejesugrással Brian Eno és David Bowie, onnan a punk, és minden szétterült, minden összeért. Talán ezért van az, hogy jól érzem magamat egy Kézdy Luca hegedűimprovizációjával körbeölelt szerzeményünknél, meg jól érzem magam akkor is, amikor, mondjuk, egy londoni fekete rapperrel dolgozom.

Talán éppen ez a sokszínűség emelte fel az Anima Sound Systemet.

Hát biztosan nem a zenei tudásunk. Persze azt is gondolom, hogy a legnagyobb kedvenceim – leszámítva a jazz vagy klasszikus szcénát – szintén nem „igazi” zenészek. Tehát hogyha a Bob Dylantől az Iggy Popig feszülő hidat nézem, oda olyan emberek nyernek bebocsátást, akik karizmatikusak, mondandójuk van, energikusak, és nem feltétlenül több órás beénekléssel mennek fel a színpadra.

Hanem?

Hanem felmennek, és

És azt is megfigyeltem, hogy egy csomó esetben azok állnak hozzám nagyon közel, akik úgy énekelnek, hogy közben vagy ők nem hitték el, hogy tudnak énekelni, vagy a szakma. Bob Dylan erre a legjobb példa, vagy Tom Waits és Leonard Cohen. Ők mind nagy kedvenceim, és ha nem olvastam volna a róluk szóló kritikákat, akkor sose jutott volna eszembe, hogy ők nem jó énekesek. Mert szerintem meg nagyszerű énekesek.

Prieger Zsolt (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Ráadásul te nem is zenész akartál lenni, hanem irodalomtanár vagy irodalmár. Egyébként az is lettél.

Régész és filmrendező akartam lenni. A kutatás, a mélyrefúrás érdekelt mindig is, de végzettségem alapján irodalom- és nyelvtantanár vagyok, tanítottam is hosszú éveken keresztül, és jártam irodalmi estjeimmel a gimnáziumokat.

Szeretsz tanítani?

Nagyon. A tanáriban viszont soha nem szerettem lenni, mert ki nem állhattam azt a kádárista hagyományt, ami a mai napig dívik a tanári karokon.

Jó diák voltál?

Rossz diák voltam, azért lettem tanár. Nagyon rossz tanuló voltam, talán azért akarok minél többet tudni a mai napig. Akik engem tanítottak, sosem arra voltak kíváncsiak, hogy miben vagyok képességes. Én mindig arra vagyok kíváncsi, hogy valaki miben jó, egyre kevésbé érdekel, hogy miben rossz. Hívő ember vagyok, az nagyon sokat segít a jót keresni mániákusan.

Sok különös hangszert használsz, szintetizátorokat, loopereket, mindenféle hangkeltő eszközöket. Eltervezed, hogyan használod őket?

Nincsenek különösebb tervek. Vannak koncepcióim, most például egy trilógián tűnődöm, és hallok különös hangszereket, de azok nem elektronikusak, hanem például arab lant vagy olyan közel-keleti hangszerek, amelyek megfelelnek annak a kontextusnak, amiben szeretnék megágyazni a Jerusalem My Love című trilógiának. Amelynek darabjai szépen egymás után fognak megjelenni, a Magyar Zene Házában lesz majd a bemutatójuk, és egyszerre beszélnek a geográfiai, a mennyei, a hitbéli és a szimbolikus Jeruzsálemről. És persze rengeteg olyan történet, aktuálpolitika és történelem szűrődik be ebbe a kavalkádba, amiből csak nagyobb anyagot tudok csinálni. 

Miközben már csak néhány percnyi az általános figyelem… Nem lesz ez így nagy falat?

Fontos, hogy végighallgassuk az ilyen lemezeket is. A szentmisén sem ugrálsz ki-be. Vannak fantasztikus lemezek Dylantől a Pink Floydon keresztül Miles Davisig, amiket érdemes az elejétől a végéig meghallgatni. Ehhez az élményhez én ragaszkodom, és ragaszkodni fogok mindig is. Csapongó ember vagyok, ha komponálok, legszívesebben festenék, hát ezért fontos a koncepció mint szervező erő.

Jazz Session 2022 – Prieger Zsolt (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Ha már Davis. Az általad elismert széles zenei spektrumban milyen szerepet kap a jazz? Milyen volt az első találkozás?

Kevés helyen tudok erről beszélni, pedig örömmel teszem ezt. Szombathelyen középiskolásként hallgattam Grencsó Pista Masina nevű zenekarát, sőt jártunk a Masina klubba. Aztán jött a korai Bergendy, ezt már mondtam, azok az arranzsok, a fúvósok, és jártunk Celldömölkre is egy jazzklubba. Az volt a program, hogy felszálltunk a vonatra, elmentünk a klubba, mondott valaki egy bevezetőt, majd feltett egy lemezt, egy idő után megfordította, meghallgattuk a másik felét is, elbúcsúzott, és mentünk ki az állomásra, aztán hazautaztunk. Egy másodpercig sem éreztem, hogy ez felesleges volt, vagy nem érte volna meg elmenni. Még egy emlék: gimnazista vagyok, almát szállító teherautó tetején ülünk mint stopposok, a mai acb Galériát vezető Pados Gáborral és a barátnőinkkel, és megyünk Debrecenbe.

A jazzfesztiválra?

A jazzfesztiválra, és ez abban az évben volt, amikor Anthony Braxton és Szabados György játszották a duójukat, amiből később lemez is lett, és akkor láttam először élőben olyat, hogy sok szintin játszik valaki. Nagy hatást gyakorolt rám, úgy hívták, hogy Joe Zawinul. A következő évben is visszavágytunk. Akkor Paul Motian Bill Frisellel játszott.

az egy nagyon komoly eljegyzésem volt a jazz-enével. Azóta is sírni való élmény, hogy tele a debreceni sportcsarnok, és pisszenés nem volt, és a Garbareket láttam a hegedűs Shankarral meg Trilok Gurtuval.

Azért ezek elég erős hatások, nem gondolom, hogy egy fiatalnak könnyű befogadnia.

Odavert, de élveztem. Ez volt a nyelvünk. Huszárik-kisfilmeket néztünk gimnáziumban, és ha mondjuk, a nagymamád operával tömi a fejedet meg Örkény Istvánt ad a kezedbe általános iskolás korodban, még nem biztos, hogy sok mindent értesz belőle, de érteni véled, és akkor majd Kafka is sokkal könnyebb lesz, meg Gombrowicz is. Gimnáziumban elolvastam az összes Dosztojevszkij-nagyregényt, most olvasom őket újra, mert darabot csinálok belőle, és ugyanaz a síráshatár-élményem van, és nem érzem azt, hogy a lényegét ne értettem volna meg.

Meghatározó volt a Szög és olaj című kötete, amit talán tizennégy-tizenöt éves koromban a szombathelyi plébánián vettem. A szószedet, a névmutatók alapján mindenkit meg akartam ismerni. Kocsis Zoltán, Johann Sebastian Bach, Mozart… Akkor természetes volt számomra, utólag azt mondom, mély víz volt, de úgy rémlik, egyből tudtam benne úszni.

Miért nem lettél jazz-zenész, ha ennyire megfogott a műfaj?

Nagyon későn került a kezembe hangszer, nekem mindig inkább színházrendezői, produceri ambícióim voltak. Írtam darabokat gimnáziumban Robert Wilson modorában, ajtócsapkodások voltak a zenék meg különböző zajkeltő eszközök, majdnem meg is valósult az egyik, az osztálytársaim lettek volna a szereplők.

Logikus, hogy a legboldogabb akkor lennék, hogyha olyan élénk sztori lenne az egész országban, mint ahogy annak idején például Debrecenben volt. A Kleb-művek tevékenysége, a budapesti jazzfesztiválok megszervezése ezért nagyon fontos gesztus mindannyiunk számára, akik a jazzben hiszünk.

Miért nem lett az Animának olyan lemeze, ami erősen a jazzre lett volna kihegyezve?

Még lehet. Grencsótól nagyon sokat kaptam, eleinte mint hallgató, később egymás mellett álltunk a színpadon, sőt csináltam vele zenekart is. Ez volt a Dubcity Fanatikz: hip-hop alapok és jazz tető. És játszott az Animában is. Najmányi László thereminezett, Grencsó szaxofonozott, Bujdosó Jani meg gitározott. A Dubcity Fanatikzot ugyan nem Anima néven csináltam, de nyugodtan lehetett volna az is. Annyi változás és váltás után

vagy csak egyszerűen élvezzük a színpadon való együttlétet. Egyre jobb koncerteket csinálunk, és valamikor visszanyúlunk a kezdetekhez, november 22-én eljátsszuk újra első, idén harmincéves lemezünket, a Shalomot az A38-on.

Beck Zoli azt mondta az Anima Sound Systemről, hogy „sosem szűnő alkotói tér”. Tehát nem zenekar, hanem egy alkotói közeg.

Nagyon kevés olyan zenei alkotói közösség van, akikkel ne kerestem volna a kapcsolatot, vagy ne örültünk volna a kegyelemszerűen áramló pozitív energiának, és mindegy, hogy Szalóki Ágiról vagy Presser Gáborról, Beckekről, Nóvé Somáról, Portelekiről, a jazz, a rock vagy az irodalmi szcéna tagjairól beszélek. És van húsz olyan előadás – Dávid király zsoltáraitól Csokonaiig –, amik inkább irodalmi műsorok, de hát ezek is lehetnének Anima-előadások.

Fontosak az irodalmi kikacsintásaid is, amelyek mindegyike zene is meg nem is, irodalom is meg te is vagy. Ott aztán tényleg felbukkan Csokonai, Hamvas Béla, Rejtő Jenő és még számos fontos irodalmi alak, és hát a könyveidről se feledkezzünk meg. Már lehet többes számban beszélni, mert a Brunszvik Teréz-könyv után most jelent meg a Szerb Antal-idézetekből álló köteted is.

Egy sorozat első darabja. Az Egy évem Szerb Antallal című kötetben Szerb Antal-idézetek vannak összegyűjtve, a következő az Egy évem József Attilával lesz, nyilván József Attila-idézetekkel. A bemutatója annak február 27-én lesz a Magyar Zene Házában, ahol klasszikus ének- és zongoraművésszel kiegészülve adjuk elő József Attila-estünket. Az elején azt gondoltam, könnyű lesz majd jó idézeteket megfelelő sorrendben összerakni, de ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy az nekem első ránézésre tűnt. Főként azért, mert rengeteg jót kell kihagynod, amit kiválasztasz, azt megfelelően kell megvágnod, és nem a saját tékozló mondataidat dobod sutba, szemétbe, kukába, hanem más fantasztikus gondolatait.

Saját regény?

Születőben van egy regény is, ami Dylanről szól majd. A könyvekre kérdeztél, én meg azt mondom, hogy az is mind zene. Van egy könyvesblogom Egy könyvőrült naplója címen a Facebookon, de most éppen csinálok kéthetente a Tilos Rádióban vallási műsort is, amiben sok-sok zene van, a következő adásban például Cannonball Adderley nagy kedvence, amikor testvérével, Nat Adderley-vel bibliai témákból válogat, és szenzációs.

A mai jazz különben igazán neked való, hiszen magába olvaszt sok mindent.

Mert mindig markánsan összekapaszkodott, és táncot lejtett a Zeitgeisttel, a korszellemmel, és ez üdvözlendő, de azt gondolom egyébként, hogy ugyanígy fogom üdvözölni azt, amikor majd a jazz visszatér nagyon tradicionálisan egy-egy skatulyába, és akkor meg az lesz a szexi.

Említettem az előbb, hogy te számos elektronikus eszközt használsz. A mesterséges intelligenciát is használod?

Használom, persze.

Én is. Ezért aztán megkérdeztem tőle, hogy mi érdekelné veled kapcsolatban.

Na, engem meg ez érdekelne.

Azt írja rólad, hogy „Prieger Zsolt, az Anima Sound System zenekar vezetője egy nagyon érdekes és sokoldalú figura, aki nemcsak zenél, hanem az elektronikus zene és a különböző művészeti ágak közötti határok átlépésében is fontos szerepet játszik.”

Hát ő így gondolja, persze. Végül is nem azt írta, hogy középcsatár vagyok a Csepelben.

Prieger Zsolt (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Azt kérdezi, hogyan tekintesz vissza a korábbi albumokra. Elutasítod vagy szereted őket, berakod valamiféle nosztalgikus fakkba, vagy mit csinálsz velük?

Régen gyűlöltem, ma már elfogadom őket, nagyon sok számot játszom, és válogatok róluk, és amikor jön egy-egy régebbi tag velünk fellépni, akkor még inkább ez van, és nem ódzkodom olyan lépésektől sem, mint ami idén megtörténik majd: harmincéves a Shalom, és ahogy már mondtam, el is fogjuk játszani az egész albumot novemberben. Persze, nem fogom kibírni, hogy a vadonatúj szerzeményekből ne játsszunk.

A társadalmi szerepvállalásodról is érdeklődött a gép. Azt mondta, hogy „a zene mint eszköz képes hatni a társadalomra”, és ezzel kapcsolatban érdekelné őt, hogyan látod, a zenének milyen szerepe van ebben a diskurzusban?

Önmagában az, hogy tágítja az elmédet, és egy színesebb szövegkörnyezetbe helyez téged, már ez egy politikai gesztus, de egy zenésznek nem kell folyamatosan politizálnia. Csináltam több politikus lemezt, mert az ember kutyakötelessége, hogy egy jobb társadalomért tegyen. Tehát én ott vagyok a demonstrációkon, ott vagyok a jobb világért megszólaló összes alkalmon. Én posztolok erről, logikus, hogy nem akarom megsemmisíteni az alkotói kételkedő, kreatív identitásomat, de azt gondolom, ha jobb társadalmat, nemesebb lelkeket és szolidárisabb országot csinálhatunk, akkor ezért meg kell tenni mindent.

„Mi az, ami legjobban inspirál egy új album vagy egy új dal megírásakor?” Valószínűleg átlagos riporterek átlagos interjúkban fel szokták tenni ezt a kérdést, de én mégis fontosnak gondolom, szóval nem kérdez a gép hülyeséget, mert valamiből az ember inspirálódik.

Nagyon sok minden inspirál. A legutolsó zene, amit írtam, egy mellékhelyiségben született, ahol hallottam valami távoli ritmust, felénekeltem a telefonomra a ritmushoz a bassline-t, és a következő felvételnél meg az éneket, végül otthon összeraktuk a producertársammal.

Mindig más.

Végül ezt írta a gép: „Az improvizáció és a szabad ritmusok alkalmazása, amely jellemző a jazzre, összefonódik az elektronikus zenével, különösen az Anima Sound System munkásságában, ahol a művészi szabadságot nagyra értékelik.” És itt visszajutottunk a jazzhez, a szabadsághoz, visszajutottunk ehhez az egész nagy gondolatkörhöz, ami befogadó, és amibe minden belefér.

Igen, ez a legfontosabb, a szabadság. Abból jó elindulni, és jó oda megérkezni.

Forrás: JazzFest Budapest

Fejléckép: Prieger Zsolt (fotó: Kleb Attila)