Édesapád, Gyárfás István is jazz zenész, kiváló gitáros. Befolyásolta az ő ízlése a te zenei világodat?
Először teljesen más úton indultam el, konkrétan a metálzene és a rockzene érdekelt. Apu semmit nem erőltetett, de arra tisztán emlékszem, hogy egyszer letett egy CD-t az asztalomra: ez a Coltrane Plays The Blues című lemez volt. Rögtön beleszerettem, mert rátaláltam benne arra az intenzitásra, ami a rockzenében annyira megfogott.
Coltrane zenéje hidat jelentett számomra a jazz-zene felé, ami után elkezdett érdekelni a műfaj többi ága is.
Egészen korán kinyílt a figyelmem az avantgárd zenére is, különösen a hatvanas évek szabadzenei irányzatai, Ornette Coleman, Eric Dolphy, Albert Ayler tetszettek.
Amszterdamban végeztél a Conservatorium van Amsterdam jazztanszakán. Mennyiben volt más az a szemlélet, amit ott közvetítettek a jazzről, mint amit itthon tapasztaltál?
Itthon csak magánórákat vettem, de azok is nagyon meghatározóak voltak: Martonosi Gyuri bácsitól, később pedig Jeszenszky Györgytől és Kőszegi Imrétől tanultam. Számomra az amszterdami évek egyik nagy pozitívuma az volt, hogy gyakran megfordultak a városban nagynevű zenészek, és így sok, számomra maradandó koncertet hallottam a Bimhuis nevű koncertteremben, ráadásul az általuk adott mesterkurzusokon is részt vehettem. Diákként azt tapasztaltam, hogy az ottani iskolarendszer rendkívül, sőt, talán túlzottan is rendszerezett, próbálja a jazz összes ágát lefedni. Például vannak zenekari gyakorlat órák, amik egy-egy zenészre specializálódnak, és heti rendszerességgel tárgyalják az adott zeneszerző legfontosabb műveit.
A külföldi élet egyik legfontosabb hozadéka az volt számomra, hogy jobban elkezdett foglalkoztatni a magyar népzene, valamint Bartók és Kodály munkássága.
Ezek a hatások érződnek a Cloud Factory című, mostani lemezeden is?
Én hallom benne, szerintem leginkább a dallamok megformálásában észrevehetőek. Gyakran megjelennek egyszerű melódiák, könnyen megjegyezhető dallamfoszlányok.
Volt valami gondolatiság, amivel összefoglalható a Cloud Factory című lemezetek?
Az ellentétpárokra épül, a különböző minőségek harcolnak egymással az egész lemez folyamán. Egy egyértelmű példa erre, hogy a halk és gyengéd darabok az agresszívabb hangvételű számokkal váltakoznak.
Honnan jön ez a kétpólusúság?
Nem tudnám megmondani, hogy mi lehet ennek a gyökere, de valahogy
érdekel az ellentétekből adódó feszültség, és az, hogy két teljesen különböző dolog hogyan tud mégis egy koherens egységet alkotni.
Ez a törekvés gyakran a számokon belül is megnyilvánul. Ilyen darabok például a Strangers, amiben a lassan emelkedő, majd ereszkedő, melankólikus gitárszólam nekifeszül a dob és a bőgő alkotta zajoknak, illetve a Streams, amiben három különböző hosszúságú dallamréteg folyamatosan tolódik egymás fölött. A hangszerösszetételben is megjelenik a kétpólusúság. A felvétel előtt pár hónappal támadt az az ötletem, hogy az öt éve Amszterdamban alakult trióm, tehát Fenyvesi Márton gitáros és Marco Zenini bőgős mellé meghívok két fúvóst is, hogy kvintettben vegyük fel a lemez egyik felét. Ők Jason Alder amerikai basszusklarinétos és Felician Erlenburg osztrák szaxofonos, akikkel Hollandiában találkoztam. Így öten, a stúdióban játszottunk először együtt, és szerintem a felvételeken is érezhető az ebből eredő frissesség és spontaneitás.
Gyárfás Attila Trió (Fotó/Forrás: Gyárfás Attila)
Mivel zenét is szerzel, felmerül a kérdés, hogy a dobolásban mennyire törekszel a melodikusságra?
Nagyon is. Amikor mások megpróbálják leírni a játékomat, akkor általában azt szokták kiemelni, hogy dallamszerűen gondolkodom. Nekem valóban fontosak a dallamok. Próbálok nem dobosként hozzáállni a zenéléshez.
Egy interjúban említetted, hogy mostanában a szabadzenei improvizáció is érdekel. Miért?
Amikor egy konkrét repertoárt játszom egy adott közönségnek, előfordul, hogy úgy érzem, hogy egyszerűen nem illik oda a zene, és létrejön egyfajta meg nem értés a zenekar és a közönség között.
Ha a zenészek szabadon improvizálnak, és ha sikerül igazán ráhangolódniuk a közönségre, egymásra és a hely akusztikai adottságaira, akkor ez a meg nem értés egyszerűen nem történhet meg, mert pontosan azok a hangok fognak megszólalni, amikre az adott pillanatban szükség van.
Ez persze nagy felkészültséget követel a zenészektől. Gyakorlás közben sokszor arra törekszem, hogy bele tudjak kerülni abba az elmeállapotba, ami a szabad improvizációhoz szükséges. Hogy a lehető legérzékenyebb legyek a körülöttem végbemenő hangokra. Érdekelnek a véletlenek is, és hogy ezek hogyan jelennek meg a zenében, és úgy érzem, hogy a szabad improvizáció efelé is ajtókat nyit.
Hogy lehet megragadni a véletleneket?
Pont az a szépségük, hogy nem lehet őket megragadni vagy írányítani. Anton Webern azt vallotta, hogy a zene nem más, mint az emberi hallásra vetített természeti törvények. Számomra pedig a természet azért olyan csodálatos, mert véletleneken alapszik, de mégis érvényesül benne egyfajta rendezői elv, és így egy egybefüggő, tökéletes egységet alkotnak az elemei. Zenélés közben is próbálok ezekre a véletlenekre hagyatkozni. Nem irányítom a zenei folyamatokat, egyszerűen csak engedem, hogy megtörténjenek. Egyébként nemrég vettünk fel egy második lemezt a trióval, és azon már csak szabad improvizációk lesznek hallhatóak. A tervek szerint valamikor a következő évben fogjuk kiadni az új lemezt.
hírlevél
