Jazz/World

Régimódi Bohém-story

2008.04.08. 00:00
Ajánlom
Az "eseményt", mely ezúttal a XVII. Nemzetközi "Bohém" Ragtime & Jazz Fesztivál volt, összhatásában szokás véleményezni. A beszámolókból manapság többnyire az derül ki, hogy milyen volt a rendezés, a közönség, a hangulat, az egyéb körülmények, esetleg a program összeállítása, s legutolsósorban, ami köré szerveződött mindez (mely egyre gyakrabban szinte csak ürügy), vagyis hogy milyen volt a zene.

Talán nem lenne érdektelen az sem, ha most kivételesen ezt a „kevésbé lényegi” elemet állítanánk fókuszba, legalábbis az egyéb összetevők elé helyezve. Ugyanis elsősorban a zene az, mely ilyenkor kimozdíthatja az embert az aktuális lelkiállapotából – még ha meg is kell jelenni hozzá. Egy zenei fesztiválnak ez lenne az értelme (eredetileg). Az egyszerű koncertlátogató talán nem is gondol erre, mert az alapelvárása csupán annyi, hogy kellemesen teljen az idő, azaz jól szórakozzon – ha már személyes jelenlétével tiszteli meg az eseményt.

Tradicionális jazzről lévén szó sokan lehetünk, akik hajlamosak vagyunk előítélettel viszonyulni egy ilyen koncepcióval kiállított rendezvényhez. A rétegműfajnak minősített jazz-zenén belül a ragtime, a dixieland vagy a nagyon korai swinges, klasszikus jazz hívei feltehetően ultra vékony réteget alkothatnak. Ez utóbbival, mint számottevőnek aligha mondható csoporttal nem számolva, csak úgy lehet esélye bárkinek a kellemes szórakozáson felüli zenei élményre, ha egyáltalán nincs semmiféle műfaji kötődése, s "csak" a ZENÉT szereti – régi vagy modern, könnyű vagy komoly stb. minősítések nélkül. Továbbá olyan kultúrtörténeti zavaró körülményekkel sem terheli magát, mely szerint a jazz, afro-amerikai fekete rabszolgák leszármazottainak zenéje, s e műfajnak – jelen fesztivál koncepciója szerint – itt már csak a legdecensebb formái hallhatók: annak az egy-két évtizednyi korszaknak a muzsikái, amikor a jazzben feszülő eredendő lázadást konszolidálták, azaz alaposan elrejtették a műfaj tengerentúli művelői. Amikor a fekete muzsikusok jobbnak látták, ha kompromisszumot kötnek fehér társaikkal, hogy ők is fehéringes, öltönyös, pénzkereső kávéházi zenészek lehessenek. A lelkek mélyén húzódó szomorúság idézőjelbe került, s legfeljebb néhány dalszövegben, vagy a dixielandben is fel-felbukkanó blues által sejthető.

Az eltelt hetven-kilencven év az old timer jazzt is megszépítette, sőt, újraértelmezte – ahogy az lenni szokott. Ma a ragtime nem a jazzre jellemző eredendő szenvedést hivatott kimért méltósággal megjeleníteni, mint azt E. L. Doctorow kitűnő regénye által érzékelhetjük, hanem szinte az ellenkezőjét: a vitalitást. Továbbá ez, s más korabeli jazzirányzat sem az elfojtott lázadást juttatja eszünkbe, hanem az optimista derűt és az ehhez kapcsolódó – kissé régimódi – jólneveltséget. Ha pedig arra gondolunk, hogy milyen rettenetes hiány van ez utóbbi értékekből, máris igazolódik a Bohém Fesztivál tiszteletreméltó jellege és megkérdőjelezhetetlen létjogosultsága.

Az általam hallott kecskeméti koncertekre, pontosabban a fellépő muzsikusokra egyaránt volt jellemző a zenetörténész-kutató alapossága, a letűnt korszakok mentalitásának megidézése és optimista idézőjelbe tétele, valamint a klasszikus iskolázottságra épülő rendkívül precíz interpretáció. (A jazz szertelen szabadsága épp csak néhány pillanatra merészkedett elő; de ez is inkább egy-egy muzsikus oldottságra hajlamos személyiségével magyarázható.)

"A régió legnagyobb jazzfesztiválja: 12 nap alatt 11 városban szól a klasszikus jazz. A különlegességek fesztiválja: a fesztivál filozófiája szerint olyan ragtime- és tradicionális jazzegyüttesek, szólisták lépnek fel, akik a világ legjobbjai közé tartoznak és valamilyen szempontból különlegesek – stílusban, hangszerösszeállításban, repertoárban… És persze mindannyian bohémek! " – olvasható a fesztivál honlapján, ami szinte szóról-szóra helytálló (talán csak az utolsó mondat csap át ártatlan túlzásba).

Viszont az iménti szlogenek mércét is jelentenek – elsősorban a házigazda Bohém Ragtime Jazz Band muzsikusai számára – mert ez nem csupán egy hangzatos PR-fogás, hanem az alaphang, melyet leginkább nekik kell megütni. Ilyen ígéretek mellett a Bohém csapat nem adhatja alább a világszínvonalnál. Nincs mese, zenélni kell; vagyis eleven produkcióval, a "csak itt és most" élményével kell előrukkolni bő két évtizednyi zenekari múlttal a hátuk mögött is. A léc most, tizenhetedszerre sem rezgett, tudniillik a Bohémek nemcsak tudják, de szeretik is ezt a zenét. Ez utóbbi körülmény átjön, hitelesíti a régimódi irányzatot, ezáltal nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a közönség sem valami hangzó-múzeumban érzi magát, hanem lélekben valahol Amerikában, a húszas-harmincas évek körül. A Bohémek talán nem véletlenül visszatérő vendégei a legnagyobb amerikai és európai tradicionális jazzfesztiváloknak. A zenekar hangszeres megoldásai, a témák, az improvizációk csak rutinosak és bombabiztosak, az előadás egésze viszont a szó igazi értelmében is improvizatív; mintha valóban ott és akkor születnének a kompozíciók. Utóbbi hatást erősítette vendégszólistájuk, a tizenkét éves(!) New York-i hegedűs-fenomén, Jonathan Russell jelenléte. Volt, hogy bámulatos, volt, hogy bájos színpadi vagy zenei szituációk oldódtak meg spontán, a zenekar tagjainak nemes értelemben vett "lélek-jelenlétének" köszönhetően.

Sajnos nem volt lehetőségem valamennyi produkció meghallgatására, de amihez még volt szerencsém, egyértelmű méltatást, vagyis inkább élménybeszámolót érdemel. Leginkább az a Finnországból érkezett kvartett, melynek csupán névadója és zenekarvezetője, a fúvós szólista Antti Sarpila finn. Az együttes dobosa egy angol úr, nagybőgőse és zongoristája pedig egy román testvérpár. Klasszikus jazzprodukciójukat a mértékadóan kifinomult elegancia, a humor és a magas szintű mesterségbeli tudás is emlékezetessé tette volna, de mindezt megfejelték olyan merész adaptációkkal is, mint például Chopin Forradalmi etűdjének boogie-változata. Ez talán így, leírva riasztónak tűnhet, de inkább az ellenkezője történt: heves lelkesedés a muzsikusok és a közönség részéről egyaránt. A kvartett zongoristája, Marian Petrescu olyan káprázatos játékkal lepett meg mindenkit, melyhez hasonlót legfeljebb Art Tatum vagy Oscar Peterson reinkarnációjától várhatnánk. A zongorista hasonló ámulatot és hálát váltott ki közönségéből másnap délelőtti szóló-produkciójával is. Esetében a világhírnév elmaradásának egyetlen logikus magyarázata lehet: stílusa, mégoly briliáns hangszertudásának dacára is, "csupán" egy letűnt korszak zenei irányzatát idézi meg – az viszont így, élőben lebilincselő élmény azok számára is, akik sokkal magasabban vélik az igényeiket vagy az ingerküszöbüket.

Kedves epizódok sorát említhetném még a kecskeméti hétvégéről Kontra Zoltán vagy a francia Eric Gemsa szólózongora koncertjeitől kezdve, Gerard Bagot rendkívül ötletes és szellemes washboard-produkcióján át, a thai királyig – aki persze nem személyesen, csak meglepő lírai érzékenységről tanúskodó jazzkompozícióival volt jelen, a Bohém Quartet által. Továbbá méltatás illeti az örökifjú vibrafonos, Tommy Vig és Joe Fritz örökzöldekre épülő közös improvizációit is.

De semmiképp sem mehetünk el szó nélkül a "főbohém", azaz Ittzés Tamás szerepe mellett. Nemcsak azért mert ő az összes Bohém formáció vezetője, vagy mert hegedül, zongorázik, énekel, tizenhetedszer szervezi meg a régió legnagyobb tradicionális jazzfesztiválját (mellesleg polihisztor-gyanús), hanem azért sem, mert mindenütt ott van… Konferál, anekdotázik, viccet mond, ismeretet terjeszt stb.; vagyis abszolút főszereplő, domináns hím, szellemi vezér – kinek mi. Lényeg, hogy szívügye, amit csinál; talán ennyi is példaértékű lenne manapság – s nem csupán a közönség nagyobb hányadát kitevő "boldog családok" nézőpontjából.

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

Könyvtáros osztag kutatja fel a könyveket, amikre csak halványan emlékeznek az olvasók

Előfordult már, hogy egyszerűen nem tudott kiverni a fejéből egy könyvet? Néhány részletére emlékezett, de a címre vagy a szerzőre egyáltalán nem. A New York-i Közkönyvtár a legképtelenebb esetekben is próbál segíteni.
Plusz

Lemondott Lőrinczy György az NKA alelnöki posztjáról

Az Origo értesülései szerint Kásler Miklós miniszter elfogadta Lőrinczy György indokait a lemondást illetően.
Klasszikus

Bencze Máté döntős a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyében

A Magyarországot képviselő fiatal szaxofonos az öt döntős közé jutott a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén Edinburghben.
Vizuál

Réz András: Az utolsó mozielőadás

Nem kell pánikolni, ez az írás nem Peter Bogdanovich azonos című 1971-es filmjének elemzése. És nem is apokaliptikus vízió, amelyben az utolsó mozielőadást a világvége miatt nem követik továbbiak. Hanem Réz András elmélkedik a mozi jövőjéről.
Klasszikus

Jelenleg ez a tizenkilenc éves fiú a világ legtöbbet hallgatott csellistája

Már ami a lemezeladási adatokat illeti. Sheku Kanneh-Mason fellépett a brit királyi esküvőn, és 100 ezer példányban adták el a debütáló lemezét. Még nem töltötte be a huszadik életévét.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World videó

A királynő varázsol - Ikonikus pillanatok Aretha Franklin pályájáról

Az augusztus 16-án rákban elhunyt soul királynő személye már életében kultikussá vált, amiről rengeteg videofelvétel is tanúskodik. Ezekből az emlékekből szemezgettünk.
Jazz/World gyász

Elhunyt Aretha Franklin

76 éves korában elhunyt Aretha Franklin, a soul legendás királynője, akinél nyolc éve állapítottak meg rákot.
Jazz/World hír

Elhunyt a Keresztapában is szereplő jazzénekesnő

Morgana Kinget a legtöbben Don Vito feleségeként ismerik a Keresztapában. A Grammy-jelölt jazzénekesnő 87 évesen hunyt el.
Jazz/World ajánló

Ezeket a jazzlemezeket hallgasd meg augusztusban!

Júliusban indult sorozatunkban havonta ajánlunk hallgatásra érdemes lemezeket a frissen megjelent vagy megjelenés előtt álló magyar és külföldi kiadványok közül. Augusztusi válogatásunk már jellemzően az őszi hangulatra készít fel bennünket.
Jazz/World örökség

Kitagadták az örökségből Jean-Michel Jarre-t

Filmzeneszerző édesapja mindent a negyedik feleségére hagyott, Jean-Michel Jarre és féltestvére, Stéphanie azonban nem nyugszanak bele a dologba.