Jazz/World

Régimódi Bohém-story

2008.04.08. 00:00
Ajánlom
Az "eseményt", mely ezúttal a XVII. Nemzetközi "Bohém" Ragtime & Jazz Fesztivál volt, összhatásában szokás véleményezni. A beszámolókból manapság többnyire az derül ki, hogy milyen volt a rendezés, a közönség, a hangulat, az egyéb körülmények, esetleg a program összeállítása, s legutolsósorban, ami köré szerveződött mindez (mely egyre gyakrabban szinte csak ürügy), vagyis hogy milyen volt a zene.

Talán nem lenne érdektelen az sem, ha most kivételesen ezt a „kevésbé lényegi” elemet állítanánk fókuszba, legalábbis az egyéb összetevők elé helyezve. Ugyanis elsősorban a zene az, mely ilyenkor kimozdíthatja az embert az aktuális lelkiállapotából – még ha meg is kell jelenni hozzá. Egy zenei fesztiválnak ez lenne az értelme (eredetileg). Az egyszerű koncertlátogató talán nem is gondol erre, mert az alapelvárása csupán annyi, hogy kellemesen teljen az idő, azaz jól szórakozzon – ha már személyes jelenlétével tiszteli meg az eseményt.

Tradicionális jazzről lévén szó sokan lehetünk, akik hajlamosak vagyunk előítélettel viszonyulni egy ilyen koncepcióval kiállított rendezvényhez. A rétegműfajnak minősített jazz-zenén belül a ragtime, a dixieland vagy a nagyon korai swinges, klasszikus jazz hívei feltehetően ultra vékony réteget alkothatnak. Ez utóbbival, mint számottevőnek aligha mondható csoporttal nem számolva, csak úgy lehet esélye bárkinek a kellemes szórakozáson felüli zenei élményre, ha egyáltalán nincs semmiféle műfaji kötődése, s "csak" a ZENÉT szereti – régi vagy modern, könnyű vagy komoly stb. minősítések nélkül. Továbbá olyan kultúrtörténeti zavaró körülményekkel sem terheli magát, mely szerint a jazz, afro-amerikai fekete rabszolgák leszármazottainak zenéje, s e műfajnak – jelen fesztivál koncepciója szerint – itt már csak a legdecensebb formái hallhatók: annak az egy-két évtizednyi korszaknak a muzsikái, amikor a jazzben feszülő eredendő lázadást konszolidálták, azaz alaposan elrejtették a műfaj tengerentúli művelői. Amikor a fekete muzsikusok jobbnak látták, ha kompromisszumot kötnek fehér társaikkal, hogy ők is fehéringes, öltönyös, pénzkereső kávéházi zenészek lehessenek. A lelkek mélyén húzódó szomorúság idézőjelbe került, s legfeljebb néhány dalszövegben, vagy a dixielandben is fel-felbukkanó blues által sejthető.

Az eltelt hetven-kilencven év az old timer jazzt is megszépítette, sőt, újraértelmezte – ahogy az lenni szokott. Ma a ragtime nem a jazzre jellemző eredendő szenvedést hivatott kimért méltósággal megjeleníteni, mint azt E. L. Doctorow kitűnő regénye által érzékelhetjük, hanem szinte az ellenkezőjét: a vitalitást. Továbbá ez, s más korabeli jazzirányzat sem az elfojtott lázadást juttatja eszünkbe, hanem az optimista derűt és az ehhez kapcsolódó – kissé régimódi – jólneveltséget. Ha pedig arra gondolunk, hogy milyen rettenetes hiány van ez utóbbi értékekből, máris igazolódik a Bohém Fesztivál tiszteletreméltó jellege és megkérdőjelezhetetlen létjogosultsága.

Az általam hallott kecskeméti koncertekre, pontosabban a fellépő muzsikusokra egyaránt volt jellemző a zenetörténész-kutató alapossága, a letűnt korszakok mentalitásának megidézése és optimista idézőjelbe tétele, valamint a klasszikus iskolázottságra épülő rendkívül precíz interpretáció. (A jazz szertelen szabadsága épp csak néhány pillanatra merészkedett elő; de ez is inkább egy-egy muzsikus oldottságra hajlamos személyiségével magyarázható.)

"A régió legnagyobb jazzfesztiválja: 12 nap alatt 11 városban szól a klasszikus jazz. A különlegességek fesztiválja: a fesztivál filozófiája szerint olyan ragtime- és tradicionális jazzegyüttesek, szólisták lépnek fel, akik a világ legjobbjai közé tartoznak és valamilyen szempontból különlegesek – stílusban, hangszerösszeállításban, repertoárban… És persze mindannyian bohémek! " – olvasható a fesztivál honlapján, ami szinte szóról-szóra helytálló (talán csak az utolsó mondat csap át ártatlan túlzásba).

Viszont az iménti szlogenek mércét is jelentenek – elsősorban a házigazda Bohém Ragtime Jazz Band muzsikusai számára – mert ez nem csupán egy hangzatos PR-fogás, hanem az alaphang, melyet leginkább nekik kell megütni. Ilyen ígéretek mellett a Bohém csapat nem adhatja alább a világszínvonalnál. Nincs mese, zenélni kell; vagyis eleven produkcióval, a "csak itt és most" élményével kell előrukkolni bő két évtizednyi zenekari múlttal a hátuk mögött is. A léc most, tizenhetedszerre sem rezgett, tudniillik a Bohémek nemcsak tudják, de szeretik is ezt a zenét. Ez utóbbi körülmény átjön, hitelesíti a régimódi irányzatot, ezáltal nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a közönség sem valami hangzó-múzeumban érzi magát, hanem lélekben valahol Amerikában, a húszas-harmincas évek körül. A Bohémek talán nem véletlenül visszatérő vendégei a legnagyobb amerikai és európai tradicionális jazzfesztiváloknak. A zenekar hangszeres megoldásai, a témák, az improvizációk csak rutinosak és bombabiztosak, az előadás egésze viszont a szó igazi értelmében is improvizatív; mintha valóban ott és akkor születnének a kompozíciók. Utóbbi hatást erősítette vendégszólistájuk, a tizenkét éves(!) New York-i hegedűs-fenomén, Jonathan Russell jelenléte. Volt, hogy bámulatos, volt, hogy bájos színpadi vagy zenei szituációk oldódtak meg spontán, a zenekar tagjainak nemes értelemben vett "lélek-jelenlétének" köszönhetően.

Sajnos nem volt lehetőségem valamennyi produkció meghallgatására, de amihez még volt szerencsém, egyértelmű méltatást, vagyis inkább élménybeszámolót érdemel. Leginkább az a Finnországból érkezett kvartett, melynek csupán névadója és zenekarvezetője, a fúvós szólista Antti Sarpila finn. Az együttes dobosa egy angol úr, nagybőgőse és zongoristája pedig egy román testvérpár. Klasszikus jazzprodukciójukat a mértékadóan kifinomult elegancia, a humor és a magas szintű mesterségbeli tudás is emlékezetessé tette volna, de mindezt megfejelték olyan merész adaptációkkal is, mint például Chopin Forradalmi etűdjének boogie-változata. Ez talán így, leírva riasztónak tűnhet, de inkább az ellenkezője történt: heves lelkesedés a muzsikusok és a közönség részéről egyaránt. A kvartett zongoristája, Marian Petrescu olyan káprázatos játékkal lepett meg mindenkit, melyhez hasonlót legfeljebb Art Tatum vagy Oscar Peterson reinkarnációjától várhatnánk. A zongorista hasonló ámulatot és hálát váltott ki közönségéből másnap délelőtti szóló-produkciójával is. Esetében a világhírnév elmaradásának egyetlen logikus magyarázata lehet: stílusa, mégoly briliáns hangszertudásának dacára is, "csupán" egy letűnt korszak zenei irányzatát idézi meg – az viszont így, élőben lebilincselő élmény azok számára is, akik sokkal magasabban vélik az igényeiket vagy az ingerküszöbüket.

Kedves epizódok sorát említhetném még a kecskeméti hétvégéről Kontra Zoltán vagy a francia Eric Gemsa szólózongora koncertjeitől kezdve, Gerard Bagot rendkívül ötletes és szellemes washboard-produkcióján át, a thai királyig – aki persze nem személyesen, csak meglepő lírai érzékenységről tanúskodó jazzkompozícióival volt jelen, a Bohém Quartet által. Továbbá méltatás illeti az örökifjú vibrafonos, Tommy Vig és Joe Fritz örökzöldekre épülő közös improvizációit is.

De semmiképp sem mehetünk el szó nélkül a "főbohém", azaz Ittzés Tamás szerepe mellett. Nemcsak azért mert ő az összes Bohém formáció vezetője, vagy mert hegedül, zongorázik, énekel, tizenhetedszer szervezi meg a régió legnagyobb tradicionális jazzfesztiválját (mellesleg polihisztor-gyanús), hanem azért sem, mert mindenütt ott van… Konferál, anekdotázik, viccet mond, ismeretet terjeszt stb.; vagyis abszolút főszereplő, domináns hím, szellemi vezér – kinek mi. Lényeg, hogy szívügye, amit csinál; talán ennyi is példaértékű lenne manapság – s nem csupán a közönség nagyobb hányadát kitevő "boldog családok" nézőpontjából.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Sörösüvegekből zenét csiholni – interjú Balogh Máté zeneszerzővel

A Renewable Music – V4 Composers for Sustainability elnevezésű projekt a fenntarthatóság témájában ösztönzi párbeszédre és cselekvésre a nemzetközi klasszikus zenei közösséget. A kezdeményezésben részt vevő egyik zeneszerzővel, Balogh Mátéval beszélgettünk.
Színház

Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó a Centrál Színházban tér vissza a színpadra

A Nemzeti Színházban tavaly súlyos balesetet szenvedett színművészek apa-lánya párost alakítanak a Centrál Színház következő évadában. A Puskás Tamás rendezte előadás egy híres film adaptációja lesz. 
Klasszikus

Neves régizenei együttessel készített lemezt Daragó Zoltán

A fiatal kontratenor Bach-áriákat felvonultató lemeze Christophe Rousset vezényletével és a Les Talens Lyriques közreműködésével szeptemberben jelenik meg az Aparté Kiadónál.
Könyv

Pernye és fű – ősszel érkezik Závada Pál új regénye

Október 8-án a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Kossuth-díjas író legújabb regénye, amelynek története és karakterei ugyan fiktívek, ám a benne szereplő interjúk valóságosak – azokat Sipos András rendezővel készítették Statárium című, 1989-es filmjükhöz.
Színház

Elhunyt Szatmári Liza

Az Aase- és Gobbi Hilda-díjas színésznő július 20-án, életének 97. évében hunyt el. Szatmári Liza hetvenhárom éve volt a Vígszínház tagja, halálhírét a társulat közölte.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Jazz/World hír

Október 6-áig pályázhatnak a fiatal tehetségek a Jazz Showcase-re

Tizennyolcadik alkalommal hirdeti meg tehetségbörzéjét a Müpa, amelynek célja a hazai alkotó- és előadó-művészeti színtér feltörekvő tehetségeinek felkutatása és felkarolása.
Jazz/World interjú

Engedd, hogy a dolgok megtörténjenek veled! – születésnapi beszélgetés Horgas Eszterrel

„Úgy érzem, másképp fuvolázom. Mást gondolok minden egyes hangról, mint korábban” – vallotta meg interjúnkban Horgas Eszter, aki A nő arcai címmel ad koncertet – Koós Réka társaságában – augusztus 2-án, a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Jazz/World ajánló

Életöröm és vérpezsdítő muzsika – jön a 3. Nemzetközi Cigány Dal Napja

Idén augusztus 8-án –a legendás észak-macedón énekes, Esma Redžepova születésnapján – harmadik alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Cigány Dal Napját. Az eseménysorozatban ezúttal már hat ország tizenöt helyszíne vesz részt.
Jazz/World interjú

„A zene lényege a töltekezés” – beszélgetés Weisz Gábor jazzszaxofonossal

A koronavírus idején asztalosnak állt, de az állandóan zsongó kereskedelmi rádió elkergette a műhelyből. Szerencsére Weisz Gábor ismét a szaxofonjával keresi a kenyerét. Számos formációban játszik, egyre sikeresebb, és már pontosan tudja, hogy a zene nem csak technikai tudásból áll.
Jazz/World hír

Harminc feltörekvő zenész léphet fel a Magyar Zene Háza külső és belső tereiben

Idén nyáron, a Fringe program keretében zeneiskolásoknak, hobbizenészeknek, feltörekvő zenekaroknak és utcazenészeknek adnak lehetőséget a fellépésre a Magyar Zene Ház különböző pontjain.