E kérdést pillanatnyilag még aligha lehet megválaszolni, de az bizonyos, hogy néhány hónappal ezelőtt Dudás Lajos, a Németországban élő magyar jazzklarinétos arra a kérdésemre, mely fiatal pályatársaiban lát jelentős, a jazz jövőjét is esetleg meghatározó, vagy nagyban alakító tehetséget, James Carter és Brad Mehldau mellett Esperanza Spaldingot emlegette. S minthogy a klarinétművészt nem a "beszélő nevek", hanem a zenei teljesítmény érdekli elsősorban, valószínűleg kizárólag a bőgős-énekes eddigi produkciói alapján alakította ki hízelgő véleményét. Persze nem ő az egyetlen szaktekintély, aki felfigyelt Miss Spalding tehetségére: az oregoni Portlandből származó muzsikust bemutató internetes portrék közül több idézi Gary Burton véleményét, aki szerint fényes jövő vár a bostoni Berklee College of Music sztárnövendékére.
Burton jóslata egyelőre igaznak bizonyult. Spaldingra már első, kis kiadónál megjelentett lemeze (Junjo) kapcsán felfigyelt a világ jazzközönsége, 2006. szeptember 16-án a budapesti MOL Jazzfesztiválon is fellépett akusztikus turnézenekarával (Leo Genovese – zongora, Rochelle Lyndon – dob), s nagy sikert aratott. A legendás bostoni jazziskolát gyorsított tempóval végezte el, s ő lett a Berklee történetében a legfiatalabb tanár. Igazi "üdvöskeként" kezelik az azóta is a törékeny termetű, afrofrizurás, "retro" küllemével az egykori Jackson Five legifjabb tagjának tűnő lányt. A legnépszerűbbek (Pat Metheny, Herbie Hancock, Joe Lovano) lépnek színpadra vele, s idén, a Heads Up kiadónál megjelent második albumán (Esperanza) már több, a szakmában elismert és keresett kísérőzenész (Jamey Haddad, Donald Harrison és Horacio Hernandéz "El Negro") játéka hallható.
A sikertörténeteknek gyakran szomorú az első fejezetük (nehéz gyermekkor, értetlen környezet stb.), Esperanza Spalding csillaga azonban a kezdetektől szerencsés jegyekben állt. Édesanyja, akiről mindig nagy szeretettel beszél, komoly anyagi áldozatok árán is vállalta lánya zenei nevelését. Néhány hónappal ezelőtt a bőgős egy interjúban elmesélte, hogy kezdetben hegedülni tanult, s bizony eléggé untatta a hangszer. Ám egy napon belépett a középiskola egyik üres alagsori termébe, s a felülről jövő, "mennyei" fényben ott állt egy nagybőgő a maga meztelen valóságában. Még a tokból is kivették; az iskola nem sokkal korábban vásárolta. A kislány rögtön kipróbálta a hangszert, s a zenetanára még aznap megmutatta neki, hogyan kell egy blues-sémát eljátszani rajta, majd minden ment tovább a maga útján. A muzsikus szerint a bőgővel való megismerkedés élménye máig kihat zenéjére, az első néhány percnyi játék többet jelentett számára, mint a korábbi tíz év hegedülés.
Az éneklésnek még régebbi hagyományai vannak Esperanza életében: édesanyja reggelenként énekkel ébresztette két gyermekét, s gyakran más alkalmakkor is énekszóval kommunikált velük. Ennek ellenére a kislány már képzett bőgős volt, amikor jazzénekesként is kipróbálta magát. Természetes és alkalmanként gyermekien tiszta hangja mintha azokra a régi otthoni énekes ébresztőkre emlékezne. Spalding egyforma biztonsággal énekel angolul, spanyolul és portugálul – ez a többnyelvűség ma már szinte alapkövetelménynek számít Amerika és Európa legjobb énekeseinek körében. Ám neki mintha vérében lennének mind a latin, mind pedig a brazilos ritmusképletek, míg sok pályatársánál csupán jól-rosszul sikerült zenei kirándulásnak számítanak a latin vagy brazil repertoárdarabok. Itt van például az új lemez nyitódarabja, a Ponta de Areia, Milton Nascimento szép karriert befutott melódiája, mely egyaránt idézi az anyai zenei örökséget és bizonyítja, mennyire magától értetődő az énekesnő számára ez a távoli zenei világ. Feltehető, hogy e dal kiválasztásában szerepelt egy tudatos jazztörténeti utalás is, hiszen Wayne Shorter ugyanezzel a számmal kezdte 1974-es Native Dancer című albumát. A háromnyelvű repertoáron kívül az énekesnő érezhetően szívesen ad elő szöveg nélküli dalokat vagy dalrészleteket (I Adore You, Cuerpo y Alma stb.), ilyenkor azt a benyomást keltve, mintha hangját szólóhangszerként alkalmazná, pontosabban: mintha egy szólóhangszert imitálna. Fent idézett rádióinterjújában azt is elmondja a fiatal jazzcsillag, hogy kerüli a scat kifejezést utóbbi előadásaival kapcsolatban, mert az eredetileg nyomdafestéket csak félig-meddig tűrő argókifejezés volt. Spalding magas énekhangjait mély bőgőjátéka ellenpontozza, s a muzsikus roppant jól érzi magát a két végletet képviselő hangzás irányításában. A különböző kiszenekari formációkban előadott darabok a The New York Times kritikusa szerint "könnyű, melodikus örömzenék", s valóban: nehéz pontosabban jellemezni az olyan számokat, mint a kubai „vibe”-ra épülő Mela, mely ráadásul egy formás bőgőszólóval is gazdagítja az új lemezt. (A cím alighanem az első Esperanza-lemezen hallható Francisco Mela dobosnak szóló dedikáció.)
Pat Metheny "X Factor"-nak nevezte a diploma előtt álló Esperanzát, ami annyit jelent, hogy ha megmarad a zenei pályán, s képes az állandó önfejlesztés kegyetlen feladatára, lehetőségei határtalanok lesznek. A bőgős abban az irigylendő helyzetben van, hogy a szakma és a közönség máris bőven meghálálta neki, hogy nem a politológusi pályát választotta. Zenei fejlődésének jelenlegi stádiumát, melynek tükre új lemeze, ő maga a jéghegy csúcsának nevezi. Olyan muzsikát játszik, melyben a vájtfülűek és a zenileg képzetlenebbek egyaránt örömüket lelik. A bőgős-énekes egész lelkét beleadja a számokba, mert egyik kedvenc előadójával, Betty Carterrel együtt úgy véli: Jazz ain't nothing but soul, azaz a jazz csupa lélek, és csakis az.
(2009. január 26. 19:30 Művészetek Palotája – Fesztivál Színház (Budapest) - Esperanza Spalding; km.: Esperanza Spalding (nagybőgő, ének), Leo Genovese (zongora), Ricardo de Almeida Vogt (gitár), Otis Brown (dob)
hírlevél
