Tizenhat éves lehettem, mikor egy májusi zeneiskolai koncertre készültem. Komoly, évzáró hangverseny volt a salgótarjáni zeneiskolában. Akkoriban még egy privát házban működött az iskola, nem a mostani tágas épületben. Bachot játszottam. Nem tudtam fejből a darabot, a biztonság kedvéért kellett a kotta. Tele volt a terem szülőkkel, testvérekkel. Nyitva volt az ablak, hogy járjon a levegő. Egyszer csak egy fuvallatot éreztem, és az összes lap szétszóródott a földön. Kuncogást hallottam. Játszottam tovább, nem állhattam meg a darab közepén. Közben azt hittem, a szívem menten kiugrik a helyéről. És játszottam valamit abban a stílusban, mintha a darab folytatása lett volna - vitt előre a dallam, a ritmus. Voltak, akik mindezt észre sem vették. Az igazgatónak nagyon tetszett, nyitott ember volt. Rájöttem, hogy ez az improvizáció.

Snétberger Ferenc (Fotó/Forrás: Raffay Zsófi)

Kicsi korom óta “házi koncerteket” adtam, magamra zártam a szobám ajtaját, bekapcsoltam az aktuális kedvenceimet és hangosan énekeltem, táncoltam önfeledten. Az első nyilvános fellépésemre 18 évesen került sor, nem mindennapi körülmények között. Éppen a szalagavatónkra készültünk, és számomra is teljesen váratlanul villámcsapásként bevillant, hogy mi lenne, ha odamennék a szervező tanárhoz, és megkérném, hogy hadd énekeljek az ünnepségen. Természetesen ledöbbent, de érezte az elszántságomat és a lelkesedésemet és rábólintott az ötletre. Toboroztam lányokat az osztályból vokálozni, betanítottam nekik szólamokat, és sikerült a legfélénkebb fiút rávenni, hogy rappeljen. Madonna Music című számát és Jamiroquai Virtual Insanity című dalát adtuk elő zenei alappal, Destiny's Child-dalokat pedig acapella. Már a beállás is nagy élmény volt, és nagyon élveztük a szereplést, pedig nem kis kihívás volt rögtön 800 ember elé kiállni, ráadásul egy addig teljesen ismeretlen oldalunkat megmutatni. Mai napig melegség tölt el, ha erre a fellépésre gondolok, hiszen minden esendősége ellenére hatalmas élmény volt megtapasztalni, hogy a zenének mekkora összetartó ereje van, hogy képes emberekből a legmélyebb érzelmeiket a felszínre hozni és a félelmeiket lerombolni. Attól kezdve tudtam, hogy mindig ezt szeretném csinálni, és szeretném újra és újra átélni a zenélés okozta örömet.

Szőke Nikoletta

Első hivatalos felkérésem és fellépésem - ha emlékezetem nem csal -1986-ban volt Tatabányán, a Művelődési Házban. Vasvári Pállal, Csepregi Gyulával és Babos Gyulával léphettem fel. Rettentően izgultam, de nagyon nagy élmény volt, az első igazi koncertem, mind a mai napig élénken él bennem a hangulata.

Balázs Elemér

Zenésszé válásom legmeghatározóbb élményei természetesen a koncertek, sok koncertjegyet még ma is őrzök. Körülbelül 13 lehettem, amikor a világhírű blues gitáros, B.B. King adott koncertet Budapesten a Kongresszusi Központban. Ráadásul ezen az estén Tátrai Tibor, Magyarország egyik legkiválóbb gitárosa is csatlakozott a zenekarhoz. Édesapámék vittek magukkal és teljesen elállt a lélegzetem. Soha nem voltam még ilyen hatalmas koncertteremben, egyszerűen lenyűgözött a látvány és a hangzás. Biztosan ez az este is hozzájárult ahhoz, hogy zenész lettem és a gitár azóta is örök szerelem az életemben. Néhány éve vásároltam egy gitárerősítőt, amiről utólag kiderült, hogy éppen az az erősítő, amelyet B.B. King az említett estén a Kongresszusi Központban használt. Jó pár évig birtokoltam az erősítőt, a zenetörténet egy darabkáját, amely meglepő módon később az én saját történetemben is szerepet kapott.

Gyémánt Bálint (Fotó/Forrás: Petneki Ábel)

A gimnáziumi évek alatt a pomázi zeneiskolában tanultam szaxofonozni, de már érett bennem a kíváncsiság, hogy egy-egy jazz dalt ne csak elfújjak, hanem el is énekeljek. Diáktársaim koncertet szerveztek a Budakalászi Faluház kávézójába, ami jó alkalomnak tűnt, hogy kipróbáljam magam, úgyhogy megtanultam két kedvenc Gershwin-dalom, és bekéreckedtem velük a műsorba. Jól mentek a próbák, de az előadás napjára torokgyulladásom lett, és hiába vetettem be mézes fokhagymát és egyéb népi praktikákat, nem jött rendbe, egészen a koncert kezdetéig. Akkor viszont az adrenalin csodát tett, és amint felcsendült a zene, elmúlt a görcs a torkomból, kinyílt a hangom, és boldogan álltam ki a közönség elé. Annyira vágytam rá, hogy megéljem az éneklés szabadságát, hogy egy csapásra meggyógyultam. Sajnos ez később nem jött be ilyen könnyen, nagyon kell vigyáznom, hogy jó karban álljak ki a színpadra, ám a zene felszabadító ereje azóta is elkísér, és rengeteg élményem forrása.

Harcsa Veronika

Ezt a kis történetet a workshopjaimon is el szoktam mesélni a fiataloknak, akik előrébb szeretnének jutni zenei útjukon, mégis időnként kifogásokat keresnek.

Későn kezdtem, 14 évesen lettem szerelmes a trombitába. (Erről a hangszerről tudtam meg később - ez a szaxofon.) Mivel folyamatosan a szaxofonról beszéltem, anyukám ajánlotta, menjek el zeneiskolába. Nekem a szép hegedűtokkal, meg zongorakottával a hónuk alatt járó osztálytársaim mindig "ufóknak" tűntek, a "kiválasztottak kasztjába" tartoztak. Egy napon mégis összeszedtem a bátorságomat és elmentem a zeneiskolai felvételire. Mindjárt a legelején elmondtam a bizottságnak, hogy szerelmes vagyok a szaxofon hangjába és nagyon-nagyon szeretnék tanulni rajta. A felvételi első kérdése volt: - Viktor, milyen kulcsokat ismersz? A válaszról fogalmam sem volt, csak arra koncentráltam, hogy ha felvesznek, kérjem, hogy ne kelljen a szaxofon tanulmányok előtt évekig klarinétozni, mert azt betegesen utáltam. A felvételiztető segített: - slussz kulcs, pincekulcs? Továbbra sem jutott eszembe semmi. Következett a mentő kérdés: - jó, na, G kulcs. Akkor milyen hang van G kulcsban a második vonalon? Én: - C? ( A válasz G.) - Na jó, akkor fel vagy véve! Azóta -25 éve- gyakorlok a hangszeren és eddig még sohasem számított, hogy későn kezdtem játszani, vagy hogy nem zenész családból származom, hogy milyen nehéz egy vidéki kisvárosi fiúnak jazz-zenésszé válnia, vagy az, hogy Budapest milyen messze van New Yorktól. És még fekete sem vagyok. Csak a szerelem.

Tóth Viktor és a gyerekek