Ha jól tudom, Quincy Jones felmenői is kameruniak, csakúgy, mint Ön. Ezen a kapcsolódási ponton túl milyen viszonyt ápol vele?
Igen, az ő felmenői is kameruniak, egy másik régióból mint ahonnan én származom, Tikar térségből. Már az első találkozásunk is emlékezetes volt: kilenc évvel ezelőtt Rod Temperton, a Thriller producere hozta el őt egy Los Angeles-i koncertemre, ahol Michael Jackson-számokat játszottunk. Nem volt egy nagy esemény, talán egy étteremben játszhattunk, ahova eljött, hogy megnézze ezt a tehetséges, afrikai zenész srácot, aki én voltam. Nekem azonban senki nem szólt, hogy ki jön a koncertemre.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki hangosan ropogtatja a csirkecsontokat az első sorban. Ő volt Quincy Jones. Attól a naptól fogva együtt dolgozunk.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit tőle tanult?
Quincy Jones közelében lenni nemcsak zenei tanítást jelent, de az életről is fontos leckéket vehetünk tőle. Quincy nemcsak egy ikon, de egy látnok is. Olyas valaki, aki egész életben a legmagasabb minőséget képviselte zenében, aki platformot biztosít a legjobb zenészeknek – mellette csak jó dolgokat tanulhatsz. Szóval vele dolgozni maga "az élet iskolája".
Idén Ön is fellépett a jazz szupersztárokat felvonultató Nemzetközi Jazznap szentpétervári gáláján. Ehhez kapcsolódva kérdezem, hogy Ön magát jazz-zenészként definiálja?
Először is: mit nevezünk jazznek? Jó lenne, ha valaki ezt egyszer már meghatározná.
Akkor visszakérdezek: mit jelen az Ön számára a jazz?
A jazz az élet ünneplése, mivel a szabadság is az élet ünnepe. Számomra azonban kétféle zene létezik: jó és rossz. A szép zene származhat New Yorkból, Magyarországról, Dakarból – ha gyönyörű, akkor gyönyörű. Nem kedvelem azokat az embereket, akik felcímkézik a zenéket, hogy ez most jazz, folk, vagy rap. Nem hiszek a kategorizálásban. A zene megkerüli a műfaji dobozokat, akik ezeket kitalálták, azok az emberek. Amit én keresek, az az, hogy hogyan jellemzi a zene az embert.
A jazz a szépségben és a bájban ragadja meg az emberi lényeget.
Bár ez is kategorizálás, de mit gondol a világzene műfajáról? És arról, hogy sokak szerint Ön nagy hatást gyakorolt a világzenei szcénára?
Én inkább azt mondanám, hogy magára a zenére gyakoroltam hatást. Ismerek olyan embereket, akik azt állítják magukról, hogy imádják a világzenét, és azért nem hallgatnak Richard Bonát, mert az nem világzene. Miközben a jazz-zenészek azt mondják, ez nem igazán jazz. Én meg azt mondom: „Hé, ember! Ki dönti el, hogy mi micsoda?” (nevet).
Richard Bona (Fotó/Forrás: Get Closer Concerts)
Lát olyan tendenciát, miszerint egyre több ember szeretné megmutatni a saját, lokális, akár kisebbségi zenei kultúráját az angol nyelvű, mainstream rádiózenével szemben?
Én nem így tekintek a zenére. Magamra sem egy kisebbség képviselőjeként tekintek. Én az emberekhez tartozom. Ha te magadat kisebbségként definiálod, akkor te a saját véleményed vagy. Tedd a tőled telhető legtöbbet és legjobbat. Én ennek szellemében játszom több mint húsz éve úgy, hogy soha nem énekeltem angolul. A múlt héten például a Hollywood Bowl-on játszottam húszezer ember előtt, akik nem értették a szöveget, amit énekeltem. És akkor mi van? Élvezték. Ez azért van, mert
a zene felülírja a nyelv határait.
És mi van azzal, hogy néha, amikor Stevie Wondert hallgatom, nem értem a szöveget? Pedig ő angolul énekel. Imádom, és csak ez számít.
Pedig Ön társadalmi kérdésektől is énekel. Nem fontos az üzenetek verbális megértése is?
Igen, a háború ellen énekelek, egymás elfogadásáról és hasonló dolgokról. Ezt mind tudják, akik a koncertemre jönnek, mivel a zenében nem csak a szöveg által lehet átvinni az üzenetet. Nem feltétlenül szükséges, hogy értsék a szöveget a show alatt, mert már értik, érzik a jelentést, a dal lényegét. Másrészt a közönség soraiban olyan emberek vannak, akik a barátaim, akik követnek az utamon, hallották már, hogy melyik dal miről szól, ismerik a dalok születési körülményeit, a sztorikat.
Ön egy nagyon pozitív embernek tűnik.
Tudod, én egy templomban nőttem fel.
Gyerekként a templomi kórusban énekeltem a nagyapámmal és az édesanyámmal, akik mindig a pozitivitásra tanítottak.
Nem tudom, hogy ez konkrétan a vallás eredménye volt-e. A színpadi lét pedig felelősséggel jár, én döntök, hogy mit osztok meg a közönséggel. Ugyanakkor attól, hogy látom, mennyien kíváncsiak a zenémre, mindig feldobódom. Az embereknek rengeteg választásuk van: mehetnek moziba, étterembe, szórakozóhelyre, vagy bármi másra. Ezért annak, hogy az én koncertemre vesznek jegyet, számomra óriási súlya van, és én ettől boldog vagyok.
Ön viszonylag gyakori vendég Magyarországon, hiszen már idén is több ízben játszott itt. Mit gondol, mi az oka, hogy a magyarok ilyen erősen rezonálnak az Ön zenéjére?
A magyarok szeretnek, mert én vagyok a gulyáskirály (nevet). Félretéve a viccet, Magyarországra már hazajárok. Az évek alatt egy komoly baráti köröm alakult itt ki. Ebben az is közrejátszott, hogy nemcsak Budapesten, de országszerte több városban felléptem: Szolnokon, Veszprémben, Sopronban, stb. Így amikor Magyarországra jövök, a barátaim képesek 2-3 órákat vezetni, hogy halljanak engem. És a magyar hallgatóim nagyon hűségesek hozzám, a végsőkig megbíznak bennem. Szóval ők is azt példázzák, hogy az üzenet megértése a nyelv megértése nélkül is működik. Hiszen nem éneklek magyarul. Bár éppenséggel nem mondok teljesen igazat, mert előfordult már, hogy magyarul énekeltem.
Igen, a Kis kece lányomat, amire mindannyian emlékszünk.
Igen. Lehet, hogy meglepetésszerűn megtanulok néhány új tradicionális dalt is Quincy Jones születésnapjára. Ki tudja?
hírlevél
