Richard Bona nagyapja ütőhangszerén kezdett zenélni, már négy évesen balafonon játszott. Gyerekként együtt énekelt édesanyjával a templomi kórusban, később fesztiválokra, ünnepélyekre hívták. Douala jazz klubjában zenélt tizenhárom évesen megalapított együttesével. A 90- es évek végén New Yorkba költözött, ahol Harry Belafonte vette a szárnyai alá. Majd Joe Zavinul zenekarának lett az oszlopos tagja, 2002-ben pedig világkörüli turnén vett részt Pat Metheny-vel. A jazz nagyjai közül szinte mindenkivel játszott élőben és lemezen Jaco Pastoriustól Chaka Khanig, Bobby McFerrintől Herbie Hancockig, Quincy Jones-tól Chick Coreáig.. A Veszprémfesten Snétberger Ferenccel öröm zenélt, a Millenáristól a Müpa-beli szólókoncerten át az Alba Regia Fesztig élvezhette a magyar közönség kifinomult gitárjátékát.
Richard Bona (Fotó/Forrás: Ingrid Hertfelder)
- 2013-ban jelent meg az utolsó, egyben a legszemélyesebbnek tűnő albuma, a nagyapjának dedikált Bonfied, amelyen saját törzsi anyanyelvén, doualául énekel. Mi inspirálta a letisztult akusztikus megközelítésben?
- Azért döntöttem a teljesen akusztikus hangzás mellett, mert manapság a playback uralja a zenei világot, minden jelentős színpadot. A modern zenében már alig játszanak élő hangszereken, vissza akartam hozni ezt a minőséget. Mindamellett, hogy értékelem az elektronikus hangszereket, úgy érzem, hogy az élő zene révén tudom a legjobban megosztani a tehetségemet a közönséggel.
- Ezen a lemezen is egyaránt játszik ütőhangszereken, balafonon, basszusgitáron. Multi instrumentalistának vallja magát?
- Szinte attól a naptól kezdve, hogy megszülettem, hiszen amerre csak néztem, mindenütt zene és hangszerek vettek körül: balafon, dob, gitár, furulya. Az egész családom zenélt. Tizenhat éves koromig nem volt ún. fő hangszerem. Afrikában a mesemondás, a történetmesélés hagyománya él, és nem választódik külön az ének, a költészet, a zene. Nincs hangszerekre specializálódás, bármelyik hangszer lehet történethordozó. A jazzel való találkozásom jelölte ki számomra, hogy basszusgitáros lettem, de mind a mai napig szeretek kísérletezni a hangszerekkel, saját hangszereket készíteni.
- Milyen arányban tartja fontosnak a tradíciók megőrzését és az új utakon járást?
-Mindkettő egyaránt fontos. A hagyományos formák jelentik a gyökereket, míg a más hatásokból merítkezés, tanulás a haladást, a fejlődést. A különbözőségek integrálása nagyszerű lehetőség a saját világod tágítására, gazdagítására, hogy aztán más kultúrák befogadása révén létrehozd a saját egyedi hangodat. Ez a holisztikus megközelítés a sokoldalúságot tükrözi, hogy ne csak egy, hanem több oldalát ismerd meg a zenének.
- Számos stílust ötvöz a zenéjében a bluest, a funkot, a flamencót, a salsát, a bossát, az afrikai ritmusokat. Végső soron nem azonosítja magát a jazzel?
- Mindenféle zene képezi az önazonosságomat. Az én világomban nem léteznek műfajok, stílusok, már csak azért sem, mert ezek kissé olyanok, mint a vallás fogalma.
És mint ahogy nem tartozom egyik vallási közösséghez sem, ugyanúgy a zenét sem osztom fel elkülöníthető kategóriákra.
- Az egyik legkifinomultabb gitárjátékosnak tartják. Mi jelenti az ön számára az etalont?
- Értékelem, ha megbecsülnek, bár a kedves szavak nem mindig fedik a tartalmat. Még nem találtam rá a tökéletességre, de keresem, és ha valaha elérem, elégedett leszek! Hogy őszinte legyek, remélem, soha nem találok rá, mert így legalább a soha véget nem érő tökéletességre törekvés hajt tovább, ami lehetővé teszi számomra, hogy folyamatosan fejlesszem magam, és soha ne érjem be azzal, ahol éppen tartok.
-Sokat vándorolt az évek során: élt Kamerunban, Németországban, Franciaországban, végül az Egyesült Államokban telepedett le. Melyik ország mivel járult hozzá a fejlődéséhez?
- Sok értékes tapasztalat ért minden helyen. A zenei hatásokat illetően, a hazámból hozom magammal az ütős hangszerek hangsúlyosságát, Németország az egymásba fonódó dallamok országaként él bennem, Franciaországhoz a romantikus dalszövegek kötnek, az Államok pedig a sokféle etnikumú zenészek stílusának a fúziója szempontjából meghatározó. A kalandozásaim során megtanultam azt, hogy keményen kell dolgozni, hogy az ember áttörje a zenei korlátokat.
A különböző kultúrák megértése türelemre tanított és arra, hogyan kell alkalmazni őket, hogy innovatív és frissítő hatással legyen azokra, akik hallgatják a zenémet.
- A fiatal zenészek felkarolásának a szándékával kezdett tanítani a New York Universityn?
- Nagy örömömet lelem abban, hogy részt vehetek a felnövekvő zenész nemzedék képzésében. Óriási jelentőségűnek tartom, hogy az idősebb generáció, amelyikhez én is tartozom már, átadhatja a tapasztalatait, a technikai tudását az új generációnak. A megosztás igénye természetes számomra, hiszen valaha én is az anyámnak, a nagyapámnak köszönhetően tanultam meg zenélni. Ha ők nem lettek volna, vélhetően belőlem sem lett volna zenész. Felelősségemnek tartom, hogy továbbadjam a tudásomat a diákoknak.
-Híressé vált mondása, hogy a zene az élet igazi iskolája. Miért gondolja így?
-Dolgozni, utazni, tanulni a világról, a kultúrákról, együttműködni másokkal számomra egy soha véget nem érő folyamat.
A zene a nyelvből származik, és az emberek úgy játszanak, ahogy beszélnek. Ezért játszom természetesen, mert ez egyfajta nyelv. De mindenekfelett a zene az élet ünneplése.
- Milyen „ünneplésre” számíthatunk öntől a Get Closer fesztiválon?
- Néhány régi és új dalt fogok játszani, lesz sok improvizálás a közönséggel is, a többi legyen meglepetés!
hírlevél
