Lantos Zoltán (hegedűművész)

Az indiai zene számomra rendkívüli fontossággal bír, hiszen Delhiben éltem 8 és fél éven keresztül, mondhatni, India a második hazám, sőt, több szempontból az első. Sok tekintetben ott „nőttem fel”, lelki, spirituális és zenei értelemben. Indiai zenét tanultam, közben klasszikus hegedűt tanítottam, s amikor tudtam, utaztam India-szerte. Az indiai klasszikus zene rejtelmeibe Kozma András vezetett be még főiskolás koromban, aki avatott szitáros és Pandit Ravi Shankar tanítványa. Kevesen értik és ismerik mély rétegeiben ezt az ősi, évezredekre visszanyúló, kifinomult és bonyolult zenei nyelvet, illetve annak filozófiai-vallási hátterét, mint ő. Gyakorlatilag ösztöndíjamat is elsősorban neki köszönhetem, vele és a tablás Szalai Péterrel együtt utaztunk ki 1985-ben. Az indiai klasszikus zene egy kikristályosodott, rendkívül szigorú szabályokkal bíró modális rendszer, amely alapjaiban alig változott az idők során. Mégis, ha meghallgatunk egy Rága-előadást, nem a szigorúság, hanem a végtelen, lélegző szabadság és mélység tűnik fel. A kulcsszó az improvizáció, amivel a muzsikus a tanult struktúrák és szabályok fölött szárnyal, de egy pillanatra sem lépi át a tradíciót. Ez egy ideális elv az emberi kreativitás számára: kotta nincs, de a mesterek (guruk) őrzik és részben tovább is fejlesztik ezt a tudást, miközben kiválasztott tanítványaikra ruházzák át. Ez olyan kincs, amely nehezen hozzáférhető, avatalan és felszínesen érdeklődők számára rejtett, sőt titkolt. Itt nincs gyors karrier, siker, lemezszerződés, ellenben évtizedekig tartó tanulás és napi sok óra, szinte már céltalannak tűnő gyakorlás, illetve a mesterre-figyelés abban a reményben, hogy a tanítvány – legyen akár 40 éves – lassacskán részesül a titkok legjavában, ha kiérdemli... A tökéletes hangszeres tudás aztán alárendelődik a zenének, néha egy Rága lassú bevezetése 2 óra hosszat is eltarthat, és egyetlen megszólaló hangnak hihetetlen feszültsége, jelentése, „élővilága” van... Aztán ott van a hihetetlenül gazdag ritmusvilág. A nagy mesterek szerint egyetlen földi élet nem is elég, hogy mindent megtanuljunk. Számomra nagy ajándék, hogy ha csak részben is, mindezt megérthettem és átélhettem. Azóta sok év telt el, más irányba indultam, a világ is változott. De minden eljátszott (és el nem játszott) hangomba beleivódott ez a „zenevallás”. És a legnagyobb öröm, hogy életem végéig kísérletező „tanítvány” lehetek! Om Shanti.

Juhász Gábor (gitárművész)

Az első élményem az indiai zenével kapcsolatban egy lemezhez kötődik: egy alkalommal megkaptam Ravi Shankar és Yehudi Menuhin közös lemezét, ami elvarázsolt. Később, a Pangea együttest alapításakor találkoztam a tablaművész Szalai Péterrel, aki a hangszerén lenyűgözően szólaltatott meg egy nagyon konkrét, tökéletes zenei nyelvet, az indiai zenéét, melynek nagyszerűsége magával ragadott. Ezt követően könyveket olvastam az indiai zenéről, majd találkoztam Lantos Zoltánnal, aki éppen akkor jött haza Indiából majdnem tíz év után: sokat játszottunk ketten, rengeteget tanultam tőle. Szalai Péteren keresztül megismerkedtem a Shankar-tanítvány Steve James-szel (idén hunyt el), akitől a ritmikai felosztást illetően kaptam rengeteget, ami azért fontos, mert a ritmikai ciklus kezelésében az indiai zene talán a legmagasabb rendű zene a világon. Később kaptam egy könyvet Lantos Zolitól, indiai skálázási gyakorlatokkal, amelyből tíz éven keresztül nap mint nap gyakoroltam. Soha nem akartam indiai zenész lenni, hiszen tisztában voltam vele, hogy ez teljes életet kíván, számomra pedig a jazz volt mindig is a legfontosabb. Az indiai zene azért lehet fontos egy magamfajta jazz-zenésznek, mert számos ponton nagyon erősen kapcsolódik a jazzhez. Mindkét zenei kultúrában – vagyis a jazzben és az észak-indiai zenében – a jól képzett zenész definíciója az, hogy tud improvizálni. Természetesen a konkrét zenei gyakorlat szintjén különbözik egymástól a két világ: a jazzben egy előre megírt harmóniai kör kötöttségében játszik az ember, s ennek szabadságát kell megtalálni, az indiai zenében ezzel szemben a raga és a tala szabályai kötik meg az ember kezét, vagyis hogy mely hangok követik egymást, és milyen ritmikai ciklusban játsszunk. Az indiai zenét egy rendkívül gazdag, kimódolt elméleti rendszer jellemzi, mely bizonyos szempontból jóval nagyobb kötöttséget jelent, mint a jazz, de számomra éppen ezért annyira vonzó és tanulságos.

Szalai Péter (tablajátékos)

Az egyetlen zenei nyelv, amelyet az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé elsajátítottam, az indiai klasszikus zene nyelvezete. Hogy ezt miért tartom fontosnak? Nos, természetesen egyfajta hiányérzetből eredeztethető a bennem felmerült igény egy más minőségű muzsikálásra, összetettebb zenei megközelítésre az általam – ifjonti éveimben – tanult s játszott európai klasszikus zenéhez képest. A legalapvetőbb különbséget talán úgy tudnám egy mondatban jellemezni – természetesen a dallamstruktúra és ritmikai rendszer részletekbe menő leírását mellőzve –, hogy míg a nyugati klasszikus zenében a szerző, illetve az előadó személye többnyire különválik, addig az indiai klasszikus zenében e kettő szervesen összefonódik. Miről is van szó? Visszalépve kis dolgozatunk kezdetéhez: természetesen a nyelviség meg-, illetve meg nem létéhez az adott zenei közegben. Ha egy kulturális értelemben jól behatárolható korszakot vizsgálunk Európában – mint pl. a barokk –, akkor azt vesszük észre, hogy zenei értelemben is egységes, jól definiálható periódussal van dolgunk. Ráadásul az utolsó olyannal a „Vén Kontinensen”, amelyben a magas szinten „beszélt” zenei nyelv megléte természetes volt. Orgonaművek pedálszólamának kottázása teljesen fölösleges volt pl. Lipcsében, mivel a szerző joggal bízhatott abban, hogy Milánóban a megfelelő fog elhangzani. Ha valaki az indiai klasszikus zene elsajátítására áldozza életét, akkor – többek között – találkozhat azzal a csodálatos érzéssel, amelyet két, amúgy egymásnak idegen ember nyújtani tud, ha leülnek muzsikálni. A feltétlen bizalom s bizonyosság egymás felé, hogy „Te is bírod azt a nyelvet, a melyet én is”, egészen rendkívüli a mai zenei palettán. Természetesen ennek feltétele a több évtizedes munka – tanulás és gyakorlás –, amely csak az ember halálával ér véget. Végezetül egyetlen apróságot szeretnék még kiemelni. Az indiai klasszikus zene tanulási folyamata alapjaiban különbözik a nyugatiétól. Kizárólag egy rendkívül szoros mester-tanítvány viszonyban működhet, amely – mint fentebb utaltam rá –,egy egész életre szól. Egy ilyen, s csak ilyen relációban megvalósulhat az, ami Indiában 3500 éve működik, hogy mintegy 130 generáció tudása kikristályosodva öröklődik tovább, mégpedig verbálisan. Egy ilyen intenzív kapcsolatban megvalósulhat, hogy a tanítvány, mentális képességeit folyamatosan trenírozva már-már elképzelhetetlen mennyiségben memorizáljon zenei információkat (kompozíciók) a papír, a hangfelvétel, vagyis a kotta mellőzésével. Tehát egy élő tradíció láncolatról, illetve élő zenei nyelvről beszélhetünk, s az én életemben ezért nyert el ily fontos szerepet az indiai klasszikus zene.