- Amikor 2010-ben megállapodtunk a Budapest Jazz Klub vezetőségével a trió havi rendszeres klubnapjában, azon kezdtem törni a fejem, hogyan tudunk minél nagyobb közönséget behozni. Aki járt a nyugat-európai vagy amerikai klubokban, láthatta, hogy ez mindenhol üzlet, ami arról szól, hogy hányan jönnek be a klubba. Az összes többi tényező csak másodlagos. Minél jobban kell játszani persze, de a lényeg az, hogy bejön-e a közönség. Kitaláltam, hogy játsszuk el az emberek kedvenc dalait, mivel a jazz az egyetlen műfaj, amelyik erre képes. Kipróbáltuk és óriási siker lett belőle, érkeznek a kívánságok százával. Hatalmas munka, ezért csak háromhavonta tudjuk megcsinálni, mert egy este 14-16 számot játszunk el, ennek nagyjából egynegyede standard, a többi más műfajból való. Nagy az igény minden koncert után, hogy ezek a dalok ne csak egyszer hangozzanak el, hogy játsszuk el őket még máskor is. Nem volt mese, úgy döntöttünk, hogy a harmadik Sárik Péter Trió lemez kivételesen nem saját kompozíciókból fog állni, hanem Best of Jazz Kívánságműsor lesz, és a Müpában is ezt mutatjuk be novemberben.

- Az Örömóda az egyik ilyen jellegzetes darab, ebben a feldolgozásotokban a nagy trükk a ritmikában van, de említs meg még néhány példát.

- A barátaim akartak a Metallica One című számával megtréfálni, de azután rájöttem, hogy ők azok, bár idegen email-címekről írogattak. Feltűnő volt, hogy olyan sokan kérik ugyanazt a számot. Végül leültek az első sorba, amikor eljátszottuk a dalt, nagy sikere volt. Ez volt talán a legextrémebb kérés. De volt már filmzene, Piazzola, Szomorú vasárnap, Sting, lesz miből válogatni. Az volt a legfőbb érv a lemez ilyen összeállítása mellett, hogy amikor visszahallgattuk a felvételeket akkor - hadd mondjam azt, hogy - mindegyik Sárik Péter Triós lett, nem üt el a második lemezünk stílusától, tehát bátran belemehetünk, nem lesz tévút.

- Ennek persze két feltétele van, nem csak a színvonalas hangszerelés, amit már emlegettél, hanem az is, hogy a trióban három komoly alkotó ül „egy asztalnál". 

- Erre mindenképpen ki kell térni, mert pont az Örömóda kapcsán jöttünk rá, hogy a feldolgozásoknál mikrogrammokról beszélünk. Ha egy icipicit elbillen valamerre, akkor ízléstelen lesz. Én sose szerettem azokat a feldolgozásokat, amelyek nem ütötték meg azt a szintet, amit kellett volna, például a régi magyar filmek remake-jeiben sem hiszek. Ezek zseniális alkotások, és ha nem adunk hozzá valamit, akkor nem is kell hozzájuk nyúlni. Ezért szoktuk arra kérni a közönségünket, hogy ha valaki valamit kíván, akkor ne egyet kérjen, hanem nyolcat, és majd abból ki fogjuk választani, hogy melyik dal alkalmas, mert ez egy nagyon kényes terep. Az Örömódánál döbbentem rá újra, hogy Berdisz Tomi és Frey Gyuri milyen elképesztő zenei intelligenciával és érzékenységgel nyúl hozzá a dalokhoz. Minden arról szól, hogy ezt a hangot még el kell-e játszani vagy már inkább ne, és ezt ők teljes profizmussal és alázattal értik és művelik.

- Hogyan lehet elérni, hogy jazz-zongoristaként ilyen magas szinten tudjál kapcsolatot teremteni a közönséggel? 

- Ezt ugyan lehet tudatosan fejleszteni, de a legfontosabb, hogy a zenében nem kötök kompromisszumot. Nem úgy közelítünk a közönséghez a Trióval, hogy kitaláljuk, mit szeretnének hallani, hanem miután megszületett az a zene, amit szeretnénk játszani nekik, bevonjuk őket is, hogy a részeseivé váljanak. Akárhonnan nézzük, azért ez az egész show business. Erre persze rengeteg kollégám a fejéhez kap, de hogyha Chick Corea vagy Herbie Hancock megénekelteti, vagy megtapsoltatja a közönséget, bevonja őket a produkcióba, akkor ez nem ördögtől való. Ráadásul fantasztikusan jó, amikor érzem, hogy együtt vagyunk, megsokszorozódnak az energiák és az örömök. 

- Ha már őket említetted, kik a példaképeid? Az éthoszra és általában a zeneiségre is értve a kérdést. 

- Számomra fontosabb az emberi tényező, mint a zenei. Nem hiszem, hogy azért születünk a világra, hogy a legjobb zenészek, vagy legjobb sportolók legyünk, hanem hogy megismerjük és megszeressük magunkat, és jobb emberré váljunk. Ha az ember kapott valamilyen tehetséget, akkor kutya kötelessége azt kivirágoztatni, megérlelni. Ha példaképeket kellene mondani, akkor nem feltétlenül zeneieket mondanék. Közülük viszont olyanokat említenék, akiknek sokat kellett dolgozni magukon, mint ember és mint zenész, hogy kinyissák magukat. Ha visszahallgatom a saját dolgaimat, csak az utolsó egy-két évre tudom azt mondani, hogy már kezdi megütni a mércét. A kollégáim nagy részéhez képest nálam ez sokkal később ért be, ők 18-20 éves korukban elképesztően játszottak a hangszeren, én akkor még szinte nevetséges voltam - igaz, csak 18 éves koromban kezdtem el jazzt játszani. Példakép? Prunyi Ilona, aki újratanított zongorázni. 

- Mély válságba kerültem a hangszeren 34 éves koromban, amikor egy csodás véletlen folytán találkoztam vele. Nehezen, de végül elvállalt, ugyanis ebben a korban szinte lehetetlen újrakezdeni. Kiderült, hogy rossz technikával zongorázom, nem szólt a kezem alatt a hangszer. Azt mondta, legalább két év kell, hogy legalább valami érződjön, végül is négy év után mondta, hogy most már elenged, mert valószínűleg meg tudom tartani az új technikát. Prunyi Ilona nagyon nagy tehetségként indult, de a harmincas éveiben meglátta, hogy ennél mélyebbre mehet, és gyakorlatilag újratanította magát zongorázni. Majd, már később, kétszer is, teljesen összetörte a kezét és mind a kétszer felállt utána, és ma is aktív zongoraművész.

- Amikor a trióval a Better tomorrow-t, az első lemezeteket vettétek fel, már túl voltál ezen a válságon? 

- Nem, akkor nagyjából a második évben jártam. Nem is szeretem hallgatni, mert hallom rajta a korlátokat. Pedig rendkívül sikeres, az I Will Catch You a harmadik helyezett lett az USÁ-ban egy kompozíciós versenyen.

- A pályádon a trióval egyenrangú jelentőségű a Fábián Julival való együttműködés, együttesében is játszol, és duóban most adtatok ki koncertlemezt, amelyen a feldolgozások finom és eredeti megoldásaikkal tűnnek ki. Milyen alapállással nyúltatok hozzá a standardekhez?

- Az a poén, hogy nem dolgozzuk fel a számokat. Julival az első koncertünk első pillanatában rádöbbentünk arra, hogy valami elképesztő összhang van közöttünk, századmásodpercre tudjuk, hogy a másik mit fog csinálni, és rájöttünk, hogy nekünk szigorúan tilos próbálni. Sőt, úgy 10 koncert után cserélnünk is kell a repertoárt, mert nagyon rosszat tesz, ha akár egy icipici rutin is belekerül. Tehát sportot űzünk abból, hogy a koncerteken én mindig más tempóban, más felfogásban kezdem el a számot, Juli pedig direkt másképp reagál. Ezért nem is játszunk saját számokat, legfeljebb ritka kivételként, mert ott már az a fajta kötöttség meglenne, amit nem szeretnénk. Megfogjuk egymás kezét és fejest ugrunk, hagyjuk, hogy a dolgok történjenek. 

- Elkészültek a meselemezetek felvételei is, Bátki András írta a mesét, Nyughatatlan Micó avagy a világ összes kincse címmel.

- Pályafutásunk eddigi legnagyobb küzdelme ez az anyag, de ezt nem a zenére értem. Épp gőzerővel dolgozunk azon, hogy támogatókat találjunk, nagyon reméljük, hogy az év elején meg fog jelenni. Szerencsére eddig bárkinek megmutattuk, nagy tetszést aratott, így hiszem, hogy hamar találunk partnereket. Úgy érzem, hogy nagyon fontos, előremutatót dolgot csináltunk, pedagógiai szándékkal, hogy a gyerekeknek megmutassuk a jazzvilágot, bemutassuk nekik ezt a műfajt. A lemezt Hangoskönyvként kell elképzelni, mert háttérzeneként, hangulatfestőként is szól a zene, de hét dal is megszólal benne. Természetesen angolra és más nyelvekre is szívesen adaptáljuk majd. 

A lemezen a Sárik Trió tagjain kívül Födő Sanyi ütőzik és Ávéd János szaxofonozik, Szirtes Edina Mókus hegedül és vokálozik, Bíró Eszter énekel.  Fodo és Mókus két-két dalt komponáltak is.  

Bátky Andrással egyébként rendszeresen adunk elő mese-improvizációkat ami fantasztikusan érdekes dolog. András a jelenlévő gyerekek vagy felnőttek közül kiválaszt néhány szereplőt, akik választanak maguknak egy valamilyen szerepet. Ő pedig a fantasztikus fantáziájával elindít egy történetet, beleszövi ezeket a szereplőket. Én a mese elején mindenkinek találok egy karaktert, egy zenei motívumot, és ahogy a cselekmény halad előre, ezeket összefűzöm. András általában tíz percnél nem hosszabb jelenetet kerekít belőle. Jó móka.

- Egyszer egy hétfő reggel bementem a Kőbányai Zeneiskolába, beköszöntem Jávori Vili termébe, és ott ült Dávidka, négy évesen. Kottából játszott, föl volt polcozva rendesen, mert nagyon pici volt, hogy elérje a hangszert. Vicces és egyben lenyűgöző látványt nyújtott. Azután apukájával és Dáviddal is összebarátkoztunk, és úgy hozta az élet, hogy sokat játszunk együtt. Én már azt szeretném, hogy ne játsszunk együtt, hogy ő már elkerülne New Yorkba vagy valamelyik európai nagyvárosba. Igazi barátság az egész, fantasztikus élmény vele játszani, egyre nagyobb, tökéletesen ideális emberi és zenei a kapcsolatunk, miközben a fiam lehetne. Dávid szerintem jó úton jár, és hatalmas szerencséje volt azzal, hogy Jávori Vili tanította őt pár évig, mert nélkülözhetetlen zenei és emberi alapokat adott neki. Óriási felelősség egy ilyen tehetséget felnevelni, és a szülei nem rontották el. Nyugodtan mondhatom, hogy apukája minden perce róla szól, mégsem csináltak belőle bazári majmot, mint ahogy ez sajnos túl gyakran előfordul. Nem akarom elkiabálni, de Dávid biztos révbe fog érni.

- Ezt a zenekart Dávid kérte fel? 

- Igen, Dávid aktív internetező, megkereste Casey Benjamint  (Robert Glasper zongorista, Dávid nagy példaképe együttesének szaxofonosát - a szerk.), így lettek Poogie Bellel is jó haverok, és magával Robert Graspellel is összeismerkedett már. A Müpa-meghívással a zsebében Dávid őket kérte fel: Casey jazz és hip-hop vonalon is, Victor Bailey zenekarában is játszik, Holt pedig a Kenny Garrett-kvartett bőgőse, őt Casey hozta. Engem hívtak zongorázni, mert majd össze is kell egy kicsit fogni ezt a csapatot, különben  nagy bukta lehet belőle. De nagyon várom ...