Fidelio: Hogy érzi magát Magyarországon?
Scott Hamilton: Nagyon jól, csodálatos ez a hely, a tó, a hegyek és a sok zöld fa egészen pihentető. Az emberek kedvesek, Karacs Ferenc, a fesztivál szervezője és a stáb is mindenben segítenek. Nagyon fáradt vagyok, két napja Szombathelyen játszottam, tegnap Pozsonyban, ma itt, és kora hajnalban, az itteni koncert után három órával indulok Genovába, ahol holnap este játszom. Sokan kérnek autogrammot régi, akár 30 évvel ezelőtti hanglemezeimre, ami nagyon kellemes és meglepő érzés. Mások fotózkodni szeretnének, de senki sem erőszakos. Szóval nagyon jó érzés, hogy ma délután tudtam egy kicsit pihenni.
F: Mit gondol, mi a különbség az amerikai és az európai közönség között?
SH: Nem hiszem, hogy különbség lenne. Mindenhol mások az emberek. Valahol kicsit félénkebbek, máshol nagyok az ovációk, de ez nem helyfüggő. Egy jazzfesztiválon a sokadik napon már nagyon oldott mindenki, de egy vadonat új, modern épületben nehéz megteremteni a kontaktust a közönséggel, hogy merjen úgy viselkedni, mint egy jazzklubban. Persze azokon a helyeken, ahol már sok éve rendeznek ilyen eseményeket, már van kialakult szokása a közönségnek.
F: Mesélne egy kicsit a szaxofonjáról?
SH: Hogyne! Ez egy régi Selmer szaxofon, egy Super Action, nagyon szeretem. Nagy szerencsém volt 1981-ben, amikor hozzájutottam, azóta minden lemezemet ezzel a hangszerrel készítettem. Nagyon egyértelmű a hangja, megtaláltam rajta a saját igazi soundomat, és rendkívül tiszta. Könnyű a hangolása, ami nagy segítség, hiszen például a különböző kontinenseken egész más a hangolása a zongoráknak. Itt Bánkon most nagyon párás az idő, remélem nem lesz semmi nehézség az este alatt.
F: És még egy utolsó furcsa kérdés, mielőtt a színpadra lépne. Miért hagyta el a bajuszát?
SH: Örülök ennek kérdésnek, ritkán teszik fel! 1999-2000 környékén vágtam le, mert nehéz volt a borotválgatása a turnékon és a renden tartása. Meg aztán körbenéztem és én voltam az egyetlen bajuszos szaxofonos.
hírlevél
